Hölgyeim és Uraim üdvözölük önöket a Vadmacs kávézóban, Tokyo egyik leghíresebb, és legkülönlegesebb kávézójában, és én itt most nem arra gondolok, hogy a szakács egy valódi művész és olyan finom sütiket csinál, hogy még maga Lucifer is megtér a jó oldalra.
Nem, én itt most gondolok azokra a látszólag egyszerü pincérlányokra, akik a kávézó második emeletén sürgöldőnek.
Ez persze így a legforgalmasabb időpontban eléggé furcsa, sőt, különös, sőt! Szerintem ez kifejezetten nyugtalanító, jobb lesz ha megnézzük mi történt itt. Mi ez a nagy kavarodás Zoeyéknál?
Amúgy az, hogy mindenki sürgölődik túlzás, Corina teljes nyugalommal és hidegvérrel ült az egyik hátsó szobában az asztalnál és itta a szokásos teáját. Szemei viszont ezalkalommal nem elmeredtek valamerre a végtelenbe, hanem konkrét személyeket néztek.
A konkrét személyek pedig nem voltak mások mint az ájult és meglehetősen rossz állapotban lévő Dren, Tarb és Sardon.
A szobába belépet Elliot. Kérdőn nézett a kékmadárra, aki csak vállat vont.
 - Semmi - mondta végül két korty között
 - Gondoltam - bólintott Elliot, és már meg is fordult és elindult lefelé. Nem, nem a kávézóba, le a pincébe.
Lent Wesley babrált a géppel. Morgott valamit a látott számokra, és firkált az elötte lévő jegyzet tömbe. Nem igazán keltette fel az érdeklődését az a tény, hogy Elliot belépett a pincébe.
 - Jutottál valamire? - rogyott le egy hatalmas sóhaj kíséretében a szőke a Wesley melletti székre
 - Semmi - morogta kelletlenül a másik.
 - Nem úgy néznek ki mint akik felakarnak ébredni
 - Ezt azért lehetett sejteni, bár az állapotuk rohamosan javul.
 - Neked van valami ötleted arra mi történt? Vagy miért történt ez az egész?
 - Csak nemleges válasszal tudok felelni Elliot, ötletem sincs mi történt, de ha jól értem a dolgokat, a kedves kis barátaink kegyvesztettek lettek...
                                                                                           ***
Dren lassan kezdett magához térni. Az összes létező porcikája sajgott. Iszonyúan fájt a feje. Úgy érezte magát mint aki bármelyik pillanatban meghallhat. Sosem érzett ilyen kínzó, hasogató fájdalmat. Annakidején kegyetlen képzést kaptak, és a legrosszabb tanárok nevelték őket, hogy elévaduljanak, és mindent megtegyenek, bármikor meghaljanak az urukért, vagy a népükért.
A mai napig viselte a hátán a nyomait annak, hogy egyszer régebben egy haverjával Argossal megpróbáltak élelmet lopni, hogy a szegényes fejadagot kiegészítség valamivel. De ez már nagyon rég volt. Argos is rég meghalt egy felderítő küldetésen.
Drennek ötlete sem volt, hogy hol lehet. Furcsa puha anyag ölelte őt körbe. Otthon sosem tapasztalt ilyet. Nem is tapasztalhatott. Ott a bolygójukon, csak durvaszövésü pokrócok voltak, ha egyáltalán voltak. Így szegény nem tudhatta milyen ha az ember kényelmes, puha ágyban alszik, tiszta ágynemü között. Milyen ha az embert tisztességesen ellátják, és hagyják, hogy megyógyuljon, és nem rugdossák meg ha sebet szerez, és tényleg kitisztítják a sebeit, mert van erre mód és alkalom és idő. Nem kell rohanni, és nem kell félni, hogy az életnek bármelyik pillanatban vége.
Neki sosem volt ilyen élményben része.
Tehát Drennek minden joga megvolt ahoz, hogy azt feltételezze, meghalt. Ha otthon lett volna, mindazok után amit a Deep Bluea fejükhöz vágott, azután a szörnyüség után nem hagynák őt feküdni és pihenni.
 - Még mindig semmi? - kérdezte egy furcsán ismerős hang.
Drent ez a hang annak a zöld macskalánynak a hangjára emlékeztette akivel Sardon szimpatizál.
 - Semmi, de Elliot itt volt pár perce, bár nem mondott ő sem semmit - válaszolt valaki készségesen
 [ Ez pont olyan volt mint az a kék szárnyas lány. Mit keresnek ők itt? Egyáltalán hol van az az itt?! ]
Dren szemei felpattantak. Aztán rögtön vissza is csukta őket. Még jobban belefájdult csak a feje ebbe a vakmerő mozdulatba.
 - Dren ébrdezik figyelmeztette a két lányt Renée aki az ajtóból figyelte az eseményeket.
Corina és Bridget egyszerre fordult az említett űrmanó felé. Dren tényleg mozgolódott.
Corina megbökdöste az asztalon heverésző Minimicát
 - Minimica szólj a többieknek - jelentette ki hűvösen és nyugottan, sőt, hangja egyenesen méltóságteljes volt.
A kis robot azonnal felpattant, már unta az asztalon fetrengést.
 - Mica már repül, Mica már repül - csiripelte vidáman és repült is.
 Eközben Dren némán szenvedett. Már megszokta azt, hogy a legnehezebb dolgokatnémán kell tűrni. Sőt! Régebben volt olyan, amikor rosszak voltak, hogy verés közben számolniuk kelett az ütéseket. És ha egyetlen egy más szót is hallottak, vagy nyögést, előről kellett kezdeni az egészet.  Kegyetlen egy iskolát jártak ki mindanyian. Ha mást nem, szenvedni megtanultak.
Most mégis kudarcot vallottak. A Deep Bluenak igaza volt, elárulták a töbieket. De akárhányszor Drennek eszébe jutott Zoey mosolygása, vagy bármi a lánnyal kapcsolatban, az árulás már nem is tünt olyan súlyosnak. SŐT! Nem is érezte árulásnak amit tettek....
 Dren kinyitotta a szemét. Ezalkalommal már nem fájdult bele ebbe a műveletbe annyira a feje, hogy vissza kelljen csuknia a szemét.
Megpróbált felülni.
A gerincében iszonyatos fájdalom hasított bele, de némán tűrte. Egy apró szisszenés sem hagyta el a száját. Csendben ült fel. Hátrébb csószott és a hátát nekivette az ágy támlájának, így mindjárt kényelmesebb lett ez az egész.
Corina, Bridget és Renée némán figyelték a fiút. Nem mentek oda neki segíteni. Valószinüleg Dren igencsak a szívére is vette volna ha megpróbálnak neki segíteni, bár ha Zoey tette volna azt akkor...
 - Mi történt - robbant be a szoba légkörébe a fent említett vörös hajú lány. Mögötte ott jött Kikki, Elliot és Wesley
Bridget, Corina és Renée egyszerre mutattak Drenre, aki érdekéődve fürkészte maga körül a szobát.
Óvatosan elfordította a fejét balra. Szemei kitágultak és az arca fehérebb lett mint a frissen esett hó.
Bal oldalt egy-egy ágyban ott feküdt Sardon és Tarb.
Tarb egész jó állapotba volt de Sardon.... ugyanis a fiú az egyik ütésnél Tarb elé állt amikor látta, hogy a fiú perceken belül elájul. Ez engedetlenség, amit a Deep Blue minden egyes alkalommal kegyetlenül megtorol.
Dren csendesen nézte a barátait, úgy érezte valami nem stimmel rajtuk.
Lassan jött rá, hogy mi is az ami zavarja. Óvatosan felemelte a kezeit és a füléhez akart érni, de a keze csak a levegőt tapogatta.
Dren teljesen lefagyott, beledermett egy pillanatra az időbe. A Deep Blue, elvette a füleiket! Olyanok mint az emberek! Mint azok akik ellen harcolnak!
 - Ez lehetetlen - nyögte ki a fiú - lehetetlen -suttogta
 - Hogy érzed magad?- lépett oda Elliot Drenhez - sajnos nem tudtuk minden sebeteket ellátni. Meg van pár bordád is ami eltört és nem lehet rendbe hozni, de még kitalálunk valamit hátha...
 - Mit keresek itt? - fakadt ki Dren, értetlenül nézett körbe a szobabában, a Vadmacskákon, Ellioton és Wesleyn.
 - Ájultan találtunk meg titeket a kávézóban vagy két hete - felelte teljesen higgadtan Renée - nem mi csináltuk veletek ezt a - közben a farkaslány a fiú füle felé intett - már ilyenek voltatok - tette hozzá csendesen.
 - Mi történt? - kérdezte kíváncsian Kikki
Dren nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, csendesen nézte a takaróját. Kegyvesztettek lettek. Leküldték őket a Földre, a Vadmacskákhoz, mostmár ők is áldozatok. Ha egy űrmanó meglátja őket, nem lesz nekik kegyelem.
- Menjetek ki - morgott rá Elliot a lányokra
A Vadmacsok meglepetten kimentek a szobából (Wesley segített nekik egy kicsit). Elliot még maradt egy pillanatig majd ő is kiment. Drent pedig némán elkezdte rázni a zokogás. Nem tudta mit érez, fájdalmat, és rettegést, és félelmet, és ott volt az a különös gyomorszorító érzés. Most az egyszer kívánta azt, bár soha ne szeretett volna bele Zoeyba. Úgy minden sokkal de sokkal könnyebb lenne, lett volna, akkor nem tartanának itt.
                                                                                           ***
 - Queeni - menydörögte egy hang. Egy mély, sötét és meglehetősen gonosz hang.
 - Mit szeretnél apám? - jelent meg erre az említett leányzó a trónteremben
Deep Blue csendben végignézett a lányán. Queeni immár 17 éves. Az ő lánya. Az ő lánya. Az ő apró kis titka. Valami, amiről senki nem tudhat. Senki sem tudja, hogy Queeni félig ember, na jó, szépítsünk, csak negyedrészben. Van egy ember alaka, meg egy űrmnaó alakja is. Sosem szokott emberré változni. Szereti hogy űrmanó. Nem érdekli sneki és semmi véleménye, kitartó és kegyetlen harcos. Remek nyomkereső és kémnek sem utolsó. Jó mutánsokat csinál, jó erőseket, és párbajozni is a legjobbaktól tanult.
Queeni csendesen nézett apjára. Szeme derüs zöld volt. Azaz jókedvü. Minden egyes hangulatváltozása látszik a szemén. Ezt nem szerette magában. Valahányszor dühös lett a szeme egészen fagyos jégkék lett akárcsak az apjáé, amikor úgy minden átlagos volt, olyan kékes szürkének tüntek a szemei, ha boldog volt vagy örült, akár teljesen smaragdzöldig sötétedett a szemszíne. Utálta, rühelte, nem bírta.
Olyan szemeket akart mint az apjának. Azok pont jók, mindig hűvösek és kifejezéstelenek.
A haja leginkább mogyoróbarnának tetszett.
Nah ez volt a vicc csúcsa, amikor ember olyan a haja mint az apjáé, aki űrmanó.
Amikor űrmanó, olyan a haja mint az anyjáé, aki meg egy ember. Azzal a kis plusszal, hogy a nagyanyja miatt tudott teleportálni.
 - Végre megszabadultam attól a három félnótástól...
 - Bontsak pezsgőt? Örömünnep van?
Ez a másik, a Deep Blue sokkal elnézőbb volt a lányával, ennek cska az volt az ára, hogy mindig megtartottak egy bizonyos határt a tiszteletben, és a lánya mindig őszintén megmondta a véleményét. Ha valaki más vágott volna a szavába már a padlón fetrengene kínjában, de most a Deep Blue csak keserűen felkacagott...
 - Azért ne örülj, kell egy másik csapat aki meghódíthatja a Földet. Azt akarom, hogy te legyél a vezető. Te megbízható vagy.
- Ezt bóknak vettem - biccentett a lány hüvösen, szemei szürkülni kezdett, ebből lehetett tudni, hogy most gondolkodik - valami kikötés a csapattal kapcsolatban?
 - Jó csapat legyen, és győzzön
 - Bárkit vihetek?
 - Vannak már ötleteid?
 - Igen, vannak apám, holnapra összeáll a csapat - azzal a lány egy gyors meghajlással távozott.
A Deep Blue elégedett mosollyal nézett a lánya után. Büszke volt a gyermekre. Valami furcsa kellemes érzés költözött a szívébe. De ezt gyorsan el is hessegette. Ő nem érezhetett semmi kedveset. Egy nép uralkodója csak legyen kemény és vaskezű.
                                                                                           ***
Egy fiatal lány ült a kávézó közelében egy fán. Bár a Vadmacskék erről nem tudtak, de a fa ötödik ágáról remek belátás nyílt abba a szobába amiben a három űrmanó fiú aludt.
A lány türelmetlenül kirázott egy csokibarna tincset a szemei elől. Világoszöld szemeivel kérdőn fürkészte a három alakot. Egyre szomorúbbnak tünt, szemei pedig egyre sötétebb zöldek lettek. Végül sóhajtott egy hatlmasat és becsukta a szemeit egy pillanatra, amikor újra kinyitotta, azok már szürkéskékek voltak.
Csendesen leugrott a fáról, és elvegyült a járókelők között.
Miközben ugrott egy pillanatra a barna hajzuhatag alól előtünt a tarkója. Egy apró kis jel volt rajta. Hullámok a közebükön egy csillaggal. Aztán a jel ismét eltünt a hajzuhatag alatt.