Már hetek óta úgy járkáltam úgy addigra közöttük, mint aki nincs is ott igazán. Mint egy élő halott. Nem voltam idióta, nem mentem el Ichiraku-hoz egy ramenért. Tökéletesen, nyugodt voltam. Legalábbis, remélem, hogy valami ilyesmit hittek. A legrosszabb gondolat, ami a mai napig nyomja ezzel kapcsolatban a szívemet, az, az, hogy örültek neki, hogy csöndben vagyok, nem hangoskodom, nem kiabálok arról, hogy visszahozom Sasukét, hogy egy nap én leszek a Hokage. Egyszerűen nem tudom felfogni, mit hittek akkoriban. Azt, hogy megváltoztam, hogy komolyodom?! Hogy felelősségteljesebb leszek, és ezért vagyok ilyen... Azt hiszem, azok voltak életem legrosszabb pillanatai. Visszahoztuk Gaarát, hősök lettünk. Megküzdöttünk pár Akatsukissal, valószínűleg mindkettő meghalt, de ebben nem lehetünk biztosak. Mégis, annyira üresnek érzem magam. Tisztelnek. Szeretnek. Elértem, amit akartam. Talán, ha most Tsunade lemondana, még lenne is esélyem a Hokagei posztra. De minden olyan szürke, és minden olyan üres. Már nem akarom visszahozni Sasukét. Csinálja csak a saját bolhacirkuszát. Már nem akarok Hokage lenni. Ostoba poszt, tele unalmas papírmunkával, úgy, hogy az igazi döntés, nem is a te kezedben van. Már nem akarom ezeknek az embereknek a tiszteletét kivívni. Gyűlölhetnek, utálhatnak, már az sem érdekelne. Semleges vagyok. Tökéletesen semleges. Jelenleg az sem érdekelne, hogy ha Sakura itt sétálna mellettem, vagy két kontinenssel odébb lenne. Úgysem szeret. Még mindig csak Sasuke, és Sasuke. És ha ő nincs itt, akkor persze máris én vagyok a hős, akire támaszkodni lehet. Ha ő itt lenne most, én egy kis senki lennék. Tulajdonképp mindent csak Sasukénak köszönhetek. Akárhogyan is próbáltam egyedül küzdeni, harcolni, és akárhogy akart legyőzni őt... Mindig fölöttem maradt, és ezzel ösztönzött arra, hogy hajtsam magam tovább. Talán ezért is mentem bele eleinte Sakura kérésébe, vagy még inkább parancsába. "Visszahozni Sasukét" De most már nem akarom. Hosszú idő után, bennem szakadt el valami. Valami végleges. Állítólag embereket azzal is meglehet ölni, ha elveszik az álmaikat, tudjátok, akkor én már meghaltam...

A 7-es csapatot Tsunade magához hívatta. Sajnos azt nem lehetett mondani, hogy jókedvéből, vagy akármi hasonló. Az ok, ennél sokkal komolyabb volt. Ráadásul Tsunade biztos volt benne, hogy főleg Narutot és Sakurát, de érzékenyen fogja érinteni a dolog.
Hangosan kifújta a maradék levegőt is a tüdejéből.
Narutonak mostanában több összezörrenése is volt a Konohai tanáccsal, és az emberek immár mellé álltak. A tanács pedig ezt nem nézte valami jó szemmel, valószínűleg ennek is köszönhették ezt... Ezt az elképesztő döntést. Egyszerűen hihetetlen milyen váratlanul, egyszerre csak minden ok nélkül... Úgy, hogy már hónapok óta...
Tsunade beszívta a levegőt, jó hosszan, mintha kiélvezne még minden egyes csöndes kis pillanatot. Mint az 5. Hokagéja a falunak, neki erősnek kell maradnia. Noha a döntés még őt magát is megrázta. Képtelen volt felfogni, hogy azon túl, hogy ezzel "bosszút" állnak Naruton, mi értelme van ennek az egésznek. Persze, valahol mélyen, már sejtette, hogy semmi. De úgy szeretett volna még hinni abban, hogy van rá valami magyarázat. Valami értelmes, logikus... Bár a fentebbi magyarázat is logikus. Naruto felbosszantotta a tanácstagokat a viselkedésével. Felbosszantják, bosszút áll. Ez az egyik legősibb törvény.
Tsunade kifújta a levegőt ismét.
Most nagyon örült volna annak, ha itt lett volna Shizune, az okos tanácsaival. De a másik nem volt itt.
Ezt a helyzetet egyedül kell megoldania.
Ő az ötödik Hokage, neki, neki kell, hogy legyen elég bátorsága ahhoz, hogy közölje Narutoval a szomorú híreket.
De mégis, miért olyan nehéz ez, az egész?!
Az emlékezetében felrémlett a mosolygós, vidám Naruto képe, aki az arcába nevet, aki megtanulja rekordidő alatt a rasengant, aki megvédi Kabuto elől...
Ezernyi kép, és mindegyiken reménytől csillog a fiú szeme...
 - A francba is már! - morrant fel mérgesen, és ráhajtott a hűvös fa asztallapra a fejét.
Lehunyta a szemét, és próbálta megfogalmazni gondolatban, hogy hogyan fogja majd a lehető legfinomabb módon közölni a 7-es csapattal a híreket.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Eljött az igazság pillanata.

Amikor beléptek az ajtón, Sakura már sejtette, hogy valami nincs rendben. Elég volt Tsunade-sama gondterhelt arckifejezésére néznie, és biztos volt benne, hogy valami nagyon súlyos dolog történt.
 ~ Csak nem Sasuke?! ~ villant a rózsaszín hajú lány eszébe.
Finoman az ajkaiba harapott, zavartan pislogott párat. A kezei akaratlanul is ökölbe rándultak.
Mostanában igazán nem tudta, mit gondoljon Sasukéról. Nem volt szép tőle az a sok gyilkosság, az a sok gaztett. Az, ahogyan Narutoval viselkedett.
De ha Sasuke kész lesz megbánni a bűneit, ő kész lesz neki megbocsátani mindenért.

Kakashi érdeklődve figyelte a Hokage arcát, egyértelműen látszott Tsunadén, hogy ideges valami miatt.
 ~ Csak nem kaptunk rossz híreket?! Megint az Akatsuki... Esetleg Sasuke művelt valami őrültséget? ~

Sai valahogy furcsa tekintettel meredt Tsunadéra. Ő már természetesen tudta, hogyan határozott a tanács. Mint a Gyökér tagja, az összes ilyenről előbb értesült, mint bárki más.
Vetett egy lapos oldalpillantást előbb Sakurára, majd Narutora.
A szőke fiú arckifejezésén sokat időzött a tekintete.
Ilyennek még sosem látta a társát.
 ~ Lehet, hogy már ő is tudja?! ~ ötlött fel egy egészen pici pillanatra a fejében.
De ezt az ötletet rögtön el is vehette, a másik nem tudhatja. Egyszerűen az képtelenség!

Naruto nem gondolkodott. Naruto csak bement az irodába. Megállt, amikor a többiek is megálltak. A tekintete viszont, ami mindig mosolygott, most üres volt. Mint egy mély, feneketlen kék színű árok. Aminek az alján semmi szép, és semmi jó nem vár. Keserűség, bánat, félelem, rettegés, bizonytalanság. A legtöbb ninjának mindezek örökös útitársai. De Uzumaki Naruto, mindenkinél jobban ismerte ezeket az érzéseket. És nem volt büszke erre a tulajdonságára.

 - Fontos dolgot szeretnék nektek mondani. - kezdett bele Tsunade, közben próbálta rendezni a vonásait, legalább ő nyújtson támaszt a kölykök számára. - Sasuke...
 - Mi történt Tsunade-sama?! - sikoltott fel Sakura, a szemei aggódva felcsillantak, a kezeit akaratlanul is összekulcsolta, mintha csak imádkozna, hogy ne valami rossz hírt kapjanak. Valami nagyon rossz hírt. Teszem azt, Sasuke halálhírét.
Naruto lassan ráemelte a tekintetét a Hokagéra. Tényleg, vajon mi történhetett?!
 - Sasukét... Tudjátok, újra összeült a Konohai Nagytanács, és Sasukét, szóval, hivatalosan is missing ninjává nyilvánították.
Teljes csönd uralkodott pár másodpercen keresztül...
 - Nem! - sikoltott fel Sakura, és lerogyott a padlóra.
Ha Sasuke missing nin, akkor vadászhatnak rá, akkor vérdíjat tűztek ki a fejére, akkor bárkinek, ismétlem bárkinek, aki csak találkozik vele, joga lesz megölni.

 Abban a pillanatban, azt sem tudtam hol vagyok. Tényleg, minden sötét lett. Ott álltam egyedül a semmi közepén, és döntenem kellett. Kiürült az agyam. Nem volt miért maradnom, de elmennem sem volt miért. Vagy mégis? Na, jó, akkor, úgy éreztem, hogy van miért elmennem.  Ledobhatnám a kötelékeket, és új életet kezdhetnék. Boldog, új életet. Akkor, akár még a ninjaságom is képes lettem volna feladni. Mondjuk nem abban a pillanatban, hanem egy másodperccel később. Amit akkor mondott Sakura, azt sosem fogom neki elfelejteni. Lehetett bármennyire is dühös, vagy csalódott. De azért, amit akkor mondott, nem bocsátok meg neki... Soha!

 - Naruto... - kezdte reszketve a rózsaszín hajú lány. - Miért nem mondasz valamit? Miért nem mozdulsz meg? Miért nem tiltakozol?! - Sakura felpattant, nekinyomta Narutot a falnak, a könnyein keresztül dühösen meredt a fiúra. Naruto pedig nem mozdult, nem állította meg a lányt. Hagyta, had őrjöngjön. Azt gondolta, hogy majd elmúlik, és jobb ha Sakura kisírja magát. Kakashi és Sai dermedten figyelte az eseményeket. Egyikük sem mozdult meg. Tsunade csendesen sóhajtott ismét. Igen, ez várható volt. De Naruto reakciója... Az koránt sem hétköznapi. Vajon mire gondolhat most magában?!
 - Ugye örülsz neki? - sziszegte Sakura.
A szőke fiú szemei meglepetten kerekedtek el, már épp szólásra nyitotta volna a száját, amikor a lány folytatta.
 - Ugye örülsz neki, hogy Sasuke elment, így már nincs itt a vetélytársad! Így már te vagy a kis kedvenc! Így már lehetsz te a hős mártír, aki annyira vissza akarja hozni őt, csak véletlenül mindig közbejön valami! Fogadok... - a lány hangja elcsuklott egy pillanatra. - Fogadok, hogy nem is akartad sose visszahozni Sasukét!

Az irodára néma csönd ereszkedett. Sakura tovább zokogott, a többiek meglepetten figyeltek csak.
Naruto eltolta magától a lányt.
 - Tévedsz. - ennyit mondott, és azzal kiviharzott az irodából.
A lány ijedten kapta utána a fejét, hirtelen rájött, hogy mit is mondott pontosan a másiknak.
 - Naruto várj! - sikoltotta, de már túl késő volt.
A szőke hajú fiú után csak úgy csattant az ajtón.

Naruto úgy futott végig Konoha utcáin, mint még soha életében. Nem érdekelte, hogy kinek megy neki, hogy kit üt el, hogy mi van vele.
Nem sírt, már nem tudott ilyen kis apróságokon sírni, mint egy barátja félreismerése. Mint egy barátja árulása.
Azt sem tudta merre megy, csak úgy vitték a lábai. Pont, ahogyan azt sem vette észre, hogy már Kyuubi chakráját is használja a futás közben.
Olyan sebességgel rohant, hogy szinte észre sem lehetett venni...
Nem is akarta, hogy észrevegyék, ő csak, ő csak futni akart, elmenni messze, Sakurától, Tsunadétól, Kakahsitól... Az egész vacak Konohától!

Ez volt az a pillanat, amikor megállt végre.
Az arcán verejtékcseppek csorogtak, a kezei akaratlanul is ökölbe voltak szorítva, a mellkasa hevesen emelkedett fel, és le, zihált.
A fejében megszülető gondolat, mint a jéghideg víz érintése egy forró nyári napon, pontosan olyan volt.
Megvetette a Konohai ninjákat, embereket, mindenkit Konohában, a legutolsó kóbor macskát is, aki ott csavarog a tetőkön, élelmet keresve.
Hirtelen hagyta abba a levegővevést, és a szíve is kihagyott pár ütemet.
A kezei akaratlanul is ökölbe rándultak.
Képtelen volt elhinni, hogy mindezt tényleg ő gondolta. Hiszen ő Uzumaki Naruto az, aki sosem adja fel!

 ~ Mert ez ,azt jelenti, hogy feladtad kölyök?! ~
 ~ Kyuubi?! Takarodj ki a fejemből, ez nem tartozik rád, ez nem tartozik az ég világon senkire sem! ~
 ~ Nem tudok kitakarodni a fejedből, örülnék ha megtehetném... De, ha már itt vagyok, ugyan miért ne mondhatnám ki az igazságot? Mit kaptál ezektől az emberektől? Halljam Uzumaki Naruto, mit kaptál ezektől az emberektől! Kaptál egyáltalán, valaha valamit?! ~

Valami összeroppant, egy csendes, halk roppanás volt. Mint amikor az ember túl szorosan fog meg egy vékony falú üvegpoharat. Csak ennyi volt.
Természetesen, valahol mélyen, Narutoban megszólalt a régi önmaga. Igen, a régi önmaga, aki ilyenkor felidézte az Iruka-sensei-jel közös ebédjeiket, a Kakashi féle edzéseket, a sok nevetést, az Ichirakunál tett hatalmas ramenezéseket...
De most mindezek közül egyik sem jutott eszébe.
Talán Kyuubi hibája, talán azé, amit Sakura mondott neki.
Talán azé, hogy valahol mélyen, egy egészen aprócska része, mindig is kételkedett.
Ez a része volt az, aki akadályozta az edzésekben, aki miatt folyton összeomlott, és újra, és újra talpra kellett magát küzdenie, tengernyi könny, és néha vér árán is.
Most ez a része, életre kelt, és erősebb volt, mint valaha.
Nem jutott eszébe egy darab szép emlék sem.
Most az jutott eszébe, hogyan beszélték ki az emberek a háta mögött, hogyan menekült előle minden diák, hacsak nem csúfolták ki, és űztek belőle gúnyt. Hogy nézte mindenki, kis fogyatékosnak, aki nem ér semmit. Hogyan vette fel a falu bolondját, hogy leplezze a műveletlenségét, és a nem tudását.
Hogyan tiporta őt újra, és újra sárba Sakura, hogyan hagyta el őket Sasuke...

 ~ Igen kölyök, jól látod a helyzetet, pontosan ezt a szart szánták neked. Tetszik? Még mindig rajongsz érte?! ~
 ~ Elhallgass te ostoba róka! Te nem ismer... ~

Nem az lett a mondat befejezése, amit bárki is várt volna ebben a helyzetben. Mert most, Narutonak, azt kéne mondania, hogy nem ismeri a falusiak igazi arcát, Konoha szépségét, az önfeláldozás, a barátság igazi erejét...

~ Te nem ismersz engem! Senki sem ismer engem! Egyiktők sem! Fogalmatok sincs róla, hogy én ki vagyok, és mire vagyok képes! Elítéltek. Igaza volt Neji-sannak, elítéltettünk, én vagyok a bolond, én vagyok a hülye, az örök vesztes. Lehet, hogy bolond vagyok, de akkor egy olyan bolond leszek, aki büszke erre! Meg fogom mutatni mindenkinek, hogy ki vagyok én! Meg fogjátok tudni mind, mire vagyok képes! Leszarom mit gondolsz Kyuubi! Lássátok meg mind, hogy ki vagyok, valami olyat fogok tenni, amit soha sem gondolatatok volna rólam! ~
 ~ Na és mi lesz az, kölyök? ~
A róka hangja halkabb, szinte vészesen nyugodt volt. Valójában tetszett neki Naruto viselkedése. Most, először életében talán becsülte valamire azt az ostoba kölyköt.
 ~ El fogom hagyni Konohát... ~

Kyuubi pedig elmosolyodott, ördögi mosoly volt, egy olyan, ahogy csak a föld legvénebb szörnyei tudnak mosolyogni.
 ~ Ez igaz, amit mondanak, amit évek óta suttognak? Uzumaki Naruto... Valóban, egy démon?! ~