Nem tudom pontosan, mi járt a fejemben amikor kiléptem a kapun, amikor átléptem a saját határaimat. Azt hiszem, leginkább semmi. De ez ugye bár elkeserítő. Nem lehetek ennyire érzéketlen, hogy semmi ne járjona  fejemben, amikor elhagyom az otthonomat, ami annyi éven keresztül menedéket nyújtott nekem, ha gond, ha bú, ha baj ért. Ja, hogy akkoriban csak az ért ott, és én magam voltam, aki igyekeztem mindenbe belelátni a boldogat, a szépet, a jót, hogy ne sorvadjak el, mint valami ostoba gaz, a tűző napsütésen?! Igen, azt hiszem, Kyuubinak volt igaza, és néha őrült vagyok. Kifordulok magamból. Fejtetőre állítom az egézs világot. Vagy csak én állok fejen, és nézek mindent más szemszögből? Mindenesetre, nem tudom melyik a helyes szemszög. A mai napig nem tudtam meg, hogy melyik a helyes látásmód. Egyszerűen, csak mentem amerre a szél röpített, és mindenhol játszottam az agyam, meg jártattama  szám. Hát igen, ez a nap is eljött, amikor, végre valahára, mondanák mások, megláttam azt, hogy micsoda ostoba, nagyszájú, hülye gyerek is voltam, hatalmas álmokkal, nagy szavakkal, és semminek nem volt semmi értelme, minden zavaros volt, és sehol egy biztonságos pont, amibe megkapaszkodhatnék. Mint egy hatalmas vihar. Vagy nem is! A vihar, ide rossz szó, hiszen utána, amikor kitisztul az ég, minden helyreáll. Amibe én kerültem, az egy sűrű sötét erdő, ahová leszállt a köd. És én, abban a pillanatban túl vak voltam, hogy megtaláljam az utat, ami elvisz a válaszokhoz, és a megoldáshoz... Néha még a saját orrom hegyéig sem láttam, egyszerűen csak igyekeztem valahogy kiverekdni magam abból a bajból, amibe belekerültem. Abból a bajból, ami azzal kezdődött, hogy megszülettem.

Uzumaki Narutonak kicsi kora óta volt egy tartalék terve vész esetére. Egy nagyon egyszerű terve. Még valamikor 5, esetleg 6 éves korában találta ki, amikor úgy érezte, hogy az egésznek nincsen semmi értelme, és az egész élet csak egy reménytelen zuhanás amikor kapálódzik, de úgy sem menti meg majd soha senki, és egy szép napon földet ér majd a feneketlen mélységben, és véglegesen összetörik. Ekkor határozta el, hogy ha más nem, hát gyilkos lesz. Saját magának a gyilkosa. Az ágya alatt a deszkára fel volt celluxozva a mai napig egy apró kis tasak tele különböző nyugtató ampullákkal, amiket ha mind legyelt volna egy nagy pohárnyi vízzel, akkor azt azt jelentette volna, hogy utoljára ivott. Meghalt volna.

Az első dolga, amikor hazaért, hogy ez a zacskót letépte az ágya alól, és a tartalmát megfordította a WC fölött. Ez a mozdulat neki felért egy utolsóként odadobott káromkodással. Nem fog megtörni a konohaiak álltak, és nem teszi meg nekik az a szívességet, hogy öngyilkos legyen, és véget vessen az életének. Ő a démon élni fog.

 ~ Egyáltalán hová akarsz menni kölyök? ~ kérdezte gunyorosan Kyuubi.
 - Nem tudom, csak el innen. - válaszolt hangosan Naruto.
Ahogy kimondta a szavakat, hatalmas kő gördült le a szívéről, és mintha könnyebben vette volna a levegőt. Nem kell többé megjátszania magát, nem kell többé mindenben a legjobbnak lennie, bármit gondolnak is róla, és nem kell tovább küzdenie mások megbecsüléséért. Innentől kezdve azt csinálhat, és úgy, ahogy akar.

Ajándékot kapott. Végre, évek óta először, szabadnak érezte magát.
Nenm érezte a kötelékeket, amik egésten eddig a földhöz láncolták, és kedve támadt volna repülni. Majd szörnyű felismerés hasított bele a testébe. Kyuubinak igaza van. Nincs hová mennie, nincs kihez fordulnia, az egyetlen hely amit ismert az Konoha, és ugyan sokfelé vannak a világban úgymond barátai, de hozzájuk mégsem fordulhat egy ilyen helyzetben.
Gaara, talán Gaara megértené a döntését, d emég ő sem biztos, hiszen ő már a falujának egy elismert embere. Fordított szituáció állna fel, mint annak idjén, régen. Gaara győzné meg őt arról, hogy az élet milyen szép, és még van miben bízni, van miért hinni, és még mindig van okuk megbocsájtani.
De ő most nem hisz ebben. Gaara más helyzetben van. Neki ott vannak a testvérei, akik támogatják őt. Neki nincs már itt senki.

Könnyek szöktek a szemébe. A magány, keserű könnyei.

Lassan tisztult ki az elméje. Még enyhén homályos tekintettel kezdte el az éjjeli szekrényén lévő óra számlapját tanulmányozni, hogy mennyi az idő. Egy egészen kis pillanatra, még elalvás előtt felvetült benne az a gondolat, hogy mi lenne, ha minden menne tovább úgy, mint eddig. Sakura bizonyára bocsánatot kérne. És...

 ~ Na, mi az és kölyök?! A falusiak elefeljtik, hogy benned vagyok? Elfelejtik, hogy egy kegyetlen démon vagy, aki annak idején családokat mészárolt le, gyermekeket tett árvává, és elpusztította szinte teljesen Konohát? ~
 ~ Mindezt nem én tettem. Hanem te. ~
 ~ Mégis rajtad verik le az árát kölyök. Vagy, te nem így látod? ~

De most, amikor végleg kidörzsölte az ostoba álmainak utolsó morzsáit is a szeméből, és teljes egészében maga előtt látta a keserű valóságot, nem gondolt arra a lehetőségre, hogy tovább itt maradhatna, és szenvedhetne. Kinézett a sötétségbe, és elfogta egy különös, eddig ismeretlen borzongató érzés.
Félt?
Nem, ez most nema  félelem volt.
Az másmilyen, ez inkább, kellemes sem mint kellemetlen.
Mi lehet ez?
Talán, csak nem?! Kalandvágy?
Igen, valami ehhez nagyon hasonló.
Mint régebben, amikor kiderült, hogy új küldetésre mennek, ahhoz a bizsergéshez hasonlítható egyedül.
Az érzés, hogy várja őt az ismeretlen, az új, a még sosem látott, és ismert.

Első dolog, az öltözés. A szokásos narancssárga cuccait nem veheti fel. Az túl feltűnő.
Így végül a ruháit szisztematikusan szétdobálta a padlón, egyenletes beborítva azt.
A használhatónak tűnő ruhadarabok közül végül kiválasztott egy fekete nadrágot, egy neccpólót, és egy éjsötét kabátféleséget, amin semmiféle klán, konoha, vagy akármi jel nem tűnt fel. Őszintén, halványlila gőze sem volt arról, hogy a régi Naruto szekrényébe, hogy került be valami ehhez hasonló, de végső soron, ez nem érdekelte.
Előkotort egy táskát is. Ilyenje sajnos csak sötétzöld, illetve szürke színben volt, ám ez is jobb, mint a rikító kék, narancssárga kombináció.
Gyorsan belepakolt pár létszükségleti cuccot. Ez alkalommal a pakolási stílusa nem a megszokott , "mindent bele, meg még egy kis édességet a tetejére" jellegű volt. Most sokkal komolyabban vette. Váltó cucc, egy készlet. Fegyverek. Térkép. Iránytű. Pénz. Bingo könyv. És egy lényegtelen szentimentális bolondság; a hetes csapatról készült kép. De a képtel leszámítva, senki meg nem mondta volna, hogy ez, Uzumaki Naruto táskája, és az ő cuccai.

Körbenézett a szobában. Tiszta Narutos káosz uralkodott az egész területen. Ez jó. Egy ideig biztos mindenki abban a naív hitben lesz, hogy Ichirakunál van, vagy edz valahol, és amúgy is minden rendben. Felkapta a táskáját, és kinyitotta az ablakot. Úgy határozott, nem fárasztja magát még azzal a nosztalgiázással is, amit addig tenne, amíg becsukná a régi otthona ajtaját. Ráadásul, semmi szüksége sincs az útja során a kulcsokra. Nem fog ide visszajönni.
Hirtelen fagyott meg, és jutott eszébe valami nagyon fontos, amiről teljesen megfeledkezett. A fejpántja. És Sasuke fejpántja.
Komoran fordult vissza, és térdelt le az éjjeli szekrénye elé. A legalsó fiókban,a mit egyébként sosem szokott nyitogatni, ott hevert, és porosodott az excsapattársának az utolsó hagyatéka. Ezt semmiképp sem hagyhatja itt a Konohaiaknak.
Betette a táskájába.
De, az még mindig hátravan, hogy mi legyen a saját fejpántjával.

Mereven bámulta a hideg, semmit mondó fémlapot, amin ott díszelgett a falu emblémája, logója, jele. Most, valahogy, ez a kis anyag, és fémdarab semmit sem jelentett neki, valami olyanon túl, ami megfosztja őt a szabadságától, és attól a jogtól, hogy ő maga rendelkezzen a sorsa fölött.

 Azt hiszem, ha jól emlékszem, sírtam is, vagy valami ilyesmi. Furcsa volt mindarra vissza nézni, így, egyetlen egy kis jelképben, ami egykor fontos volt nekem. Mert már nem az. Konoha, csak Konoha. Nem, A KONOHA. Csak egy hely, ami ugyanolyan mint a többi. Nem tökéltes. Itt is vannak jók, és rosszak, gazdagok, és szegények, árulók, és ártartlanok. Emlékszem, remegve nyúltam a kunaitartóm felé. Ösztönszerű mozdulat volt. Nyomot akartam hagyni a világban. Be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy a régi életemnek, itt és most, vége van. Eleinte nem tudtam megtartani rendesen a pengét, mert ormótlan súllya volt. A végső, nagy döntés súllya nyomta a kezemet, és az abban lévő kést. Félelmetesen erősnek kellett lennem, hogy megtegyem azt, amit. Azt hiszem ott, akkor, elkezdtem érteni, miért félnek tőlem az emberek...

A penge megállaíthatalanul súllytott le, hogy vastag karcolás nyomot haggyon, keresztbe, a Tűz ország, legnagyobb ninja falujának jelképén. Magának az országnak a jelképén.
Uzumaki Naruto, megtagadta származási helyét, és mindazokat az elveket, amiket az ott élők vallottak, és vallanak ebben a szent pillanatban, miközben édesen szuszognak.
Innen már nem volt többé visszaút. Soha többé.

Hűvös, száraz kis mozdulattal kötötte fel a fejére a fejpántot, és teljes nyugalommal ment immár ki az abalkon. Nem érzett bűntudatot, és nem érezte úgy, hogy ő most valami rosszat tett. Könnyedén, észrevétlenül szelte át a falut, majd ugrott át a falon. Még azt a szívességet sem tette meg, hogy elköszönjön az őröktől, vagy bárki mástól. Nem hagyott hátra búcsú levelet, és nem mondta senkinek, hogy bármi ilyesmi célja lett volna. Egyszerűen csak elment, anélkül, hogy észrevette volna bárki.
Azért, ez, már önmagában is jelent valamit. Nem igaz?

Alig fél óra alatt elért a legközelebbi városba. Igazándiból fel sem fogta, hogy milyen gyorsan megy, és mennyi chakrát használ arra, hogy minél távolabb kerüljön attól a helytől. Mondjuk, Kyuubi tanácsára csinált pár klónt, amik meg teljesen más irányba mentek el, hogy ne legyen olyan könnyű dolga azt őt keresőknek. Ha egyáltalán keresik majd. Fanyar mosollyal az arcán állapította meg, hogy az, akivel mostanában a legtöbbet beszélgetett, a benne lakozó rühes rókadémon volt.

Valahogy már Sakura-chan társosága sem volt az igazi, és az után a kiborulása után a hokage irodájában... Hát, erről igazán nem is tudta mit gondoljon. Bement a legközelebbi szállodába, és foglalt magának egy szobát. Amikor a nevét kérdezték, hirtelen azt se tudta, hogy mit mondjon.

Ő már nem volt Uzumaki Naruto. Nem lehetett Uzumaki Naruto, hiszen akkor nyomon lehetne őt követni, és ő nem akarta, hogy kövsessék. Pontosabban, egyszerre akarta is, meg nem is. Mert ha követnék, az azt jelentené, hogy valamit még is számított nekik, és jelentett valamit az a sok-sok év. Ha meg még csak nem is követnék, és hagynák az egészet a francba, akkor az azt jelenti, hogy ennyit sem ért nekik. Egyiküknek sem. Még az úgymond barátainak sem. Ő mindig csak egy démon marad.

Hirtelen úgy kívánta - szinte már hangosan is felüvöltött - hogy jöjjenek érte. Keressék meg. Rángassák vissza. Tolják be az ágyába, borogassák a fejét hideg vízzel. Hozzon neki Ino megint olyan gyümölcs kosarat, amit majd Choujival együtt ehette meg. Mondja neki Shikamaru, hogy mekkore hülye. De erre csak egy még fájdalmasabb emlék hasított az elméjébe. A chounin vizsgán, amikor megsérült. Mármint, nem a vizsga miatt, de kórházba került. Nem Sakura jött őt meglátogatni. Sakura már akkor is csak Sasukére gondolt. Kakashi sem járt nála. A saját senseinék nem jutott eszébe. Shikamaruék jöttek, és ő is csak azért, mert hallotta, hogy ott van, amikor jött Choujihoz. És a gyömölcskosár is eredetileg az utóbbinak érkezett Inotól, csak megosztotta vele. A szemeibe különös árny költözött. A testtartása megváltozott, összegörnyedt, mint akinek fájdalmas görcse van. A levegő lehült körülötte, és a bennsőjében csak úgy örvénylett a chakrája.

 - Uram, uram, elnézést, mi a neve? - kérdezte félénken a pultos.
 - Daremo*. - felelte komoran. - Szólítson csak, Daremo-nak.
 - Értettem uram. Remélem jól érzi majd magát nálunk. Mennyi időt kíván maradni?
 - Csak egy napot.
 - Oh, bizonyára utazik.
 - Igen.
 - Messzire?
 - At hiszem...

Ez a válasz megakasztotta kicsit a kérdezősködő pultoslányt.

 - Már elnézést, de ez úgy hangzott, mintha még nem tudná, hová megy.
 - Mert még nem is tudom.
 - Öhm, elnézést kérek a kérdezősködésem miatt... További szép napot.

Zavartan adta át a kulcsot, és a tekintete is, mintha ijedt lett volna egy kicsit. Naruto hirtelen olyatt tett mint amit eddig sosem. Megeresztett egy kaján mosolyt a lány felé.

 - Most már jó lesz. - válaszolta, és elindult fel, az emeletre, a szobájába.
A pultos lány pedig fülig elvörösödött, és pihegve kapkodott némi oxigénért.

Uzumaki Naruto unottan nézte az előtte elterülő téképet, amin szerepelt a ninja világ összes faluja, útvonala, méghozzá meglepő pontossággal. Gaara küldte neki még annak idjeén a térképet, valami olyasmi okkal, hogy sose tévedjen el az úton. Persze, ezt most nem kell metaforikusan venmni, és mélyebb értelmet keresni benne. Akkor, tényleg azért kapta, hogy miközben keresi Sasukét, ne kelljen őt is megkeresni, mert eltévedt valamerre.
Nem tudta, hová menjen, ahol nem találnák meg, és tudna valamit kezdeni az életével. Sunna alapból kiesik, tehát egy hatalmas terület el van zárva előle. Vannak helyek, amiket abszolút nem ismer, lásd; Amegakure, Kusigakure, Iwagakure... És még sorolhatnánk a végtelenségik. De ezek csak akkor jönnek szóba, ha Észak felé akar menni. Még mindig ott van a Keleti, és a Déli irány is. Nyugatról szó sem lehet, hisz ha arra felé indulna, akkor szinte minden útja Sunnába vezetne.
Tulajdonképp, most végiggondolva, sok helyen járt, és mégsem. A térképen szereplő országok felét, a mai napig nem ismerte.

Váratlanul a gyomra elég hangosan, és türelmetlenül jelezte számára, hogy oké ez a költözködéses, meg szökdösős dolog, de enni is kéne valamit. Miután evett, úgy is jobban fog majd gondolkodni. Meg könnyebben. Jobban fog tudni koncentrálni. Vagy valami ilyesmi. Szóval elindult kifelé a hotelből. Csak van a közelben valami ramenes stand vagy ilyesmi... A bóklászása közben, tulajdonképp körbejárta az egész várost, és már egyáltalán nem érezte magát éhesnek. Figyelte a sok nyüzsgő embert; figyelte ahogy az anyák kézenfogva igyekeznek haza gyermekeikkel, ahogy az apák épp megpróbálnak ellógni valamelyik szórakozó klubb felé... Nézett, és nem érette, hogy mitől ilyen békések. Miért olyanok mint akik valami távoli rózsaszín álomragacsban élnek, és miért nem üti meg őket a valóság szele?

Hiszen a gyermekek egynap majd kirántják a kezüket az anyjuk szorításából, és elindulnak a saját útjukon. Ami feltehetőleg a korai, keserédes véghez fog vezetni, hiszen a halál állandó vendég a ninjáknál, legyenek azok bármennyire jók is a maguk szakmájában.

Mogorván lépett oda végül az egyik utcai árushoz, és vett tőle némi sült halat, és párolt zöldséget. Az árus kedvesen mosolygott, és emgköszönte a vásárlást, ő meg egy pillanattal később meg már meg is bánta ezta  vételét. Nem mintha nem lett volna finom, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak nem tudott vele mit kezdeni. össze volt zavarodva. Körbenézett, és az egyik ház falánál meglátott egy hozzá egészen hasonló, fiatal lányt, aki épp pénzért könyörgött az arra járóknak. Mintegy figyelem felhívásként, halk, kellemes hangon, valami ismeretlen kis dalocskát dúdolt...

Odalépett hozzá.

 - Éhes vagy? - kérdezte.
A lány ránézett, és a kirstálykék szemekben huncut fény csillant.
 - Valójában 5 fogásos vacsora vár rám otthon. Most éppen a szomszédban lakó öreg bácsinak gyűjtök.
Naruto ajkaira halvány mosoly kúszott, majd minden további szó nélkül a lány felé nyújtotta a vacsoráját, amiből jó, ha egy falatot evett.
 - Oh, milyen nagylelkű! - csiripelte a lány, és boldogan elvette. - Előételnek pont megfelel. De aztán ne áruld el senkinek... A szakácsnőnk biztosan kiakadna, ha megtudná, hogy ilyeneket eszem. - hadarta le, mintegy köszönet képpen, és vidáman nekikezdett az ételnek.
Naruto pedig nevetett. Hosszú idő óta először, felszabadultan. A jókedve még akkor is kitartott, amikor már rég vissaztért a hotel szobájába, és az ágyában feküdt...

 - NARUTO! - kiabálta Sakura, és olyan erővel döngette az ajtót, hogy a szerencsétlen nyílás záró szerkezet majdnem széttört. Recsegve, ropogva egyenlőre ellenállt a rózsaszín hajú lány ütéseinek, de félő, ez sem tart már soká.
 - Ez érdekes. - állapította meg Sai, aki tisztes távolságból figyelte a csapattársnője tevékenykedéseit. - Naruto máskor ilyenkor már rég kint szokott lenni a 7-es edzőpályán, és gyakorol.
 - Én is tudom te mamlasz! - felelte erre ingerülten, és cseppet sem nőiesen Sakura. - Most mit csináljunk? - kérdezte végül Sait, amikor úgy ítélte, hogy az ajtó szétverésével nem emgy semmire az égegyadta világon.
 - Szerintem menjünk be! - javasolta váratlanul egy ismerős hang.
 - Kakashi-sensei?
 - Igen, én. Ettől még bekéne mennünk Naruto lakásába. Lehet, hogy amilyen bolond kárt okozott magában a tegnapiak után. Az ilyeneket eléggé a lelkére szokta venni. - mondta szelíden, Sakura betig bűntudattal teli szemekkel kezdte el vizslatni a cipőjét.
 - Ugye tudja sensei, hogy én tényleg nem gondoltam komolyan amit mondtam?
 - Tudom. Nehéz megtalálni a helyes utat, hogy kiengedhessük magunkból a fájdalmunkat is, és közbe ne bántsunk meg senkit sem. - felelte az ezüst hajú tanár, majd egyetlen gyors rúgással, eltávolította az ajtót a rendeltetés szerű helyéről.
 - Nem inkább azt akarta mondani, hogy a düg túlságosan elvakít minket, hogy megtaláluk a helyes utat? - kérdezte pimaszul Sai, miközben finotorgva belépett az egyáltalán nem tiszta lakásba. Kakashi vetett egy sötét oldalpillantást a fiúra, de nem szólalt meg. Naruto most fontosabb volt.
 - Sakura, Sai, ti nézzétek át a földszintet, alaposan. Enyém az emelet.

Naruto reggel korán kelt, gyorsan összepakolt, kijelentkezett, és folytatta az útját, a semmibe. Még három nap kell ahhoz - normális tempóval mérve - hogy elérje Konohagakure határát, és elhagyja a Tűz országát. Magában még mindig nem jutott dűlőre, hová is mehetne, vagy éppen merre kéne tartania.

 - Hahó, te ott! - kiáltott le neki valaki.
A szőke ijedten kapta fel a fejét, majd reflexből kapta el az almát, amit felé hajított a tegnapi lány.
 - Az én nevem Nana. Az, az 7. Nem ez az igazi nevem, de a legtöbben így ismernek engem. Valaha Iwagakure-i ninja voltam, és most egy titkos szervezet tagja vagyok. Előtted a választás lehetősége, eljösz velem, és csatlakozol hozzánk, vagy itt helyben megküzdesz velem életre, halálra.

Egy pislogás. Kettő. Végre sikerült teljesen feldolgoznia agyilag, hogy mit hablatyol neki a szöszke csajszi a fáról.

 - Tudod te egyálalán ki, és miféle vagyok?
 - Uzumaki Naruto, Kyubbi jinchuurikije, Konoha egyik nagy harcosa, aki pont most hagyta el a falut. - felelte kézségesen Nana. Akinek nem ez az igazi neve.
 - Miért csatlakoznék? - kérdezte Naruto, és jobb keze megindult a kunai tartója felé. Nem tudja ki, és mi ez a lány, de ha kell, megküzd vele, méghozzá életre-halálra.
 - Azért, mert jól jönne az, amit megtanulhatsz a mi csapatunkban, ahhoz, hogy megéld a holnapot is még. - felelte szemtelenül a szöszke lány, és kisöpört pár tincset a szemei elől. - Gondolom nem hallottál még, a Rejtőző Tízesről, és annak tagjairól...