- Srácok, gyertek!
Késő este volt. Na, jó, nem olyan késő este, de már bőven elmúlt tizenegy óra, és ők mégsem mentek el aludni. Egyszerűen, nem érezték, hogy szükség lenne rá... Minek?! Az alvás csak elveszi az időt a cselekvéstől, és a nyomozástól... Igen a nyomozástól.
A szobába először Naruto robbant be, közvetlenül mögötte érkezett Chíta, majd valamivel később Sumimasen.
Rég hallották Deidara hangját, ilyen meglepettnek, vagy még inkább, zavartnak, és talán egy kicsit ijedtnek is. Egészen pontosan, sok, sok évvel ezelőtt volt ilyen a hangja, amikor... Megtörtént az, aminek meg kellett történnie, annak érdekében, hogy ne történjen semmi baj. Hogy ne derüljön ki a titkuk. Az után történt, hogy Deidara elkóborolt, és jó hosszú időn keresztül nem látták. Aztán, mint derült égből villámcsapás, bukkant fel újra a fiú. De addigra már megváltozott. Egyáltalán nem hasonlított a régebbi önmagára. A lények a mozgatórugóját, azt, amitől olyan volt amilyen, elhagyta. Naruto egy ideig próbálkozott azzal, hogy visszaidézze a másikban, a régi önmagát, de elbukott, és végül, ha csak átmenetileg is, de feladta a próbálkozást. A fiú lassan, valamennyire megnyílt előttük, de sosem mondta el, hogy mit élt meg, hogyan élte meg, miért hagyta ott őket. Talán az Isten sem tudja rá a választ.
 - Mi történt? - kérdezte meglepetten Naruto, a hangjába némi aggodalom is vegyült...
 - Idenézzetek mit találtam! - azzal Deidara a padlóra bökött.
Első ránézésre, nem volt ott semmi érdekes, azon túl, hogy a szőke srác odébb húzta a szőnyeget, és így láthatóvá vált az, amit senki nem sejtett. A padló egyszerű tölgyfaburkolású.
De a lényeg nem ez volt.
 - Ezért pont ezt a házat kérted Su? - kérdezte felvont szemöldökkel Chíta. - Ha jól emlékszem, ez volt az egyike azoknak a házaknak, amik túlélték a...
 - Azt, hogy itt járt ő.
 - Tch, te vagy a félelmetes inkább, nem ő. Még csak el sem mondasz nekünk semmit! - morrant fel, meglehetősen agresszívan Chíta, zöld szemei vészesen villogtak.
Természetesen sejtette, hogy nem csak úgy hobbiból, vagy azért pont ezt a házat kérték, mert Sumimasen kiélheti végre a teaházak utáni szenvedélyét. A lánynak mindig volt, minden kérdésre két válasza. Egy felszínes... És egy mély értelmű, ami mögött sok-sok titok megbújik, és néha egy egész világ fordul meg, áll a feje tetejére, ha komolyan veszik... A második választ. Életek, titkok, álmok, féltve rejtegetett, múltbéli kincsek, fájó sebek, ki nem mondott szavak.
Sumimasen mostanra mestere lett annak, hogy nyomozzon. Hogy kiderítsen dolgokat. Hogy ajtó, csukva ne maradjon előle, hogy mindenki valljon neki... Ő is, akárcsak Deidara elhagyta azt, ami egykoron a mozgatórugója volt a tetteinek, már nem volt ugyanolyan. Az emberek jobban jártak így mindenesetre... Na, jó, nem. Ugyanis a fekete hajú lány sokkal rosszabb tulajdonságot szedett fel, az eredeti helyett. Az új személyisége, már ha valaki a színfalak mögé látott, jóval félelmesebb volt mint az előző.
Chíta kifejezetten gyűlölte egy új Sumimasent.
 - Valahogy úgy. Tényleg tudtam milyen ház ez, meg ilyenek. De erre ti is... Hát, értitek... - közben finoman beszívta az alsó ajkát, és elkezdett babrálni az egyik koromfekete tincsével.
Nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjön, Chíta már nem bízik benne. Deidara ebben a tekintetben semleges, akárcsak Svájc. Naruto, Narutóról pedig senki sem tudta, mit gondol ezzel kapcsolatban. Nagy valószínűséggel, nem pont ezzel fog törődni. A szőkeség két lábbal ál a Földön, és mégsem. A feltételezések, és az, amiben senki sem lehet 100% biztos, azok nem érdeklik. Ő tényeket akar, és elvárja, hogy őszinték legyenek hozzá. Cserébe ő is megadja ugyanezt.
 - Mit találtál odabent? - érdeklődött Naruto.
 - Semmit. - felelte a másik.
Erre csak kérdő pillantásokat kapott, mintegy válaszul a kijelentésére.
 - Nem tudom kinyitni. - felelte halkan.
Meghökkent tekinteteket kapott csak válaszul...
Naruto, Chíta és Sumimasen is közelebb merészkedett a csapóajtó féleséghez. A zár, pontosan beleillet a padlóba... Hacsak nem húzzák félre azt az ócska, ezer éves, valamint meglehetősen poros, és fura szagot árasztó szőnyeget, senki sem vehette észre.
Deidarának viszont, sajnálatos módon igaza volt. A zár nem mozdult...
De abban sem lehettek biztosak, hogy itt van amit keresnek... Vagy legalábbis valami olyan nyugszik ott, aminek örökre ott kéne maradnia.

 Egy újabb unalmas iskolai nap. Hát nem felháborító, hogy az a rohadt épület tegnap óta nem robbant fel?! A suli nevét hirdető táblán, újabb, meglehetősen... Hát, hogy is mondjam ki szépen a dolgokat. Na jó, elég az úri kisasszony nyelvezetből! Kapcsoljunk a fecsegő ékszerek nyelvére... Egy falloszt ábrázoló kis ábrácska került fel annak a cunci kis táblácskának a közepecskéjére!
Az igazgató pedig ezt nem díjazta igazán. Így végig kellett ülniük egy több órás beszédet, amit Danzuo igazgató úr tartott arról, hogy miért, nem szabad ilyet csinálni.
Vajon Deidara miért nem lepődött meg azon, hogy az osztálytársai, élükön Kisaméval, és azzal a Hidan nevű sráccal, azzal szórakoztak, hogy a különböző tanárok (akik díszsorfalat álltak az igazgató emelvénye előtt) arcát, ruháját, és egyéb részeit megdobják úgy, hogy az ne tudja, ki találta el.
Deidarának, egyetlen egy gondolat járt a fejében... De az egyre hangosabban üvöltött benne, és lassan már kiszakította a dobhártyáit.
 - Gyerekes?! - jelentette ki nevetve egy meglepően mély, mégis lágy hang a háta mögött - Vagy nincs igazam?
A szőke fiú meglepetten fordult hátra, lehetetlen, hogy hozzá szóltak volna. De azért érdekelte, hogy ki az, aki osztja a véleményét ezzel az egész majom parádéval kapcsolatban.
A háta mögött, egy higgadt mosolyú sráccal találta szemben magát. Az első, ami rögtön feltűnt számára a másikkal kapcsolatban, az a haja volt. Az, az igazi mélyvörös szín, amit még festékkel sem lehet rendesen kikeverni. A következő, a másik szemei. Zöld szemek, de azok nem csillogtak, és végképp nem fénylettek, olyan volt, mintha az ember egy üveglapon keresztül nézné őket, volt valami hűvös, matt fény bennük, amitől bárki megborzongott volna. A bőre, a bőre még Sumimasenénél is sötétebb volt pár árnyalattal, ami eléggé nagy szó. Ezt már nem is lehetett volna igazán fahéj színűnek mondani. De akkor milyen szín?!
A stírölés kölcsönös volt, a másik is végigmérte őt tetőtől talpig.
 - Helló, a nevem Akasuna Sasori. Szerintem még nem találkoztunk. - a fiú, pontosabban Sasori kezet nyújtott neki. - Te pedig az új srác vagy, aki penge hittanból, segített tegnap Kisaménak házit írni, és kiütötte Itachit.
 - Ne túlozz Akasuna! - morrant fel az emlegetett Uchiha. Rejtély, hogy került, egy pillanat alatt ide, amikor egy perce még teljesen máshol álldogált.
 - Deidara. - biccentett a szőke, és ügyet sem vetve Itachira. Kezet rázott Sasorival. - Örülök, hogy megismerhettelek.
 - Én is. - felelte a másik. - Amúgy évfolyamtársak vagyunk, csak én a 11. b-be járok.
 - Akkor azért nem találkoztunk eddig. - nyugtázta csak úgy magának Dei.
 - Jah, meg, mert tegnap nem is voltam suliban, tudod, családi ügy. - legyintett lemondóan Sasori.
Deidara a tőle telhető legmegértőbb mosolyával nézett a fiúra. Neki nem igazán voltak családi problémái, hacsak az nem számított annak, hogy Naruto megint felzabált mindent, ami ehető, mert rátört a <b> falánkság </b>. De tényleg ez volt a legkomolyabb problémájuk mostanában, és ennek szívből örült.
Nem hiányozna megint az a régi, botrányos életmód. Főleg a hónaponként, esetleg hetenként való költözés, az, hogy mennek arra, amerre a szél fújja őket. Sehol sem volt nyugtuk. A leghosszabb idő,a mit kihúztak valahol, az fél év volt. De remélhetőleg, itt most hosszabb ideig tudnak maradni. Itt, ahol valamikor réges régen, elkezdődött minden.
A gondolataiból az zökkentette ki, hogy az, az érzése támadt, hogy bámulják.
Felnézett. Sasori elment leállítani Kisaméékat, akik most kijelölték az igazgató helyettest, célpontnak.
Oldalra pillantott. A kék szempár találkozott egy éjsötét tekintettel. Itachi arca kifejezetten komor volt, sőt! Deidara megmert volna rá esküdni, hogy a másik durcás kifejezést vágott. Hogy mi az igazság, azt már sajnos sosem tudjuk meg, ugyanis Itachi rögtön elkapta a tekintetét a szőkéről, amint az felé fordult.

A teaház ajtaján a jelző csengő megcsendült. Sumimasen meglepetten jött ki a konyhából. Nem számított rá, hogy bárki is betéved errefelé a mai nap folyamán, főleg úgy, hogy hivatalosan még ma ki sem nyitott. Ahogy kilépett a konyha ajtaján, egy vadidegennel találta magát szembe. Ez némileg meglepte. Nem mintha annyi embert ismert volna a városban, de inkább számított arra, hogy az a Tsunade vagy ki a franc, beugrik hozzá megnézni, hogy mit művelnek itt.
 - Kinyitottak már? - érdeklődött az ajtóban álló hölgy.
Fehér bőre volt, krétafehér, sötét haja, pontosabban fekete, majdnem olyan sötét, mint neki, és fekete szemek. A tekintete mégsem volt üres, sem hideg. Kifejezetten vidáman csillogtak a szemei.
 - Öhm, hivatalosan még nem. - felelte őszintén Sumimasen. - De ma úgy sincs más dolgom igazából, tehát nyugodtan fáradjon beljebb hölgyem.
 - Kérlek, tegezz. - jelentette ki mosolyogva a nő. - Nem vagyok én olyan öreg, hogy magázzál. A nevem Mikoto Uchiha.
 - Az enyém pedig Haitaka Sumimasen. A kedvenc teája pedig a szimpla zöldtea, friss gyümölcsökkel. - felelte, a lány, és az ajkaira akaratlanul is hasonló mosoly kúszott, mint amilyen Mikoto arcán ült.
 - Hiszek a szakértőnek - biccentett kedvesen Mikoto, és közben helyet foglalt az egyik kis asztalkánál, leült a kikészített párnára, a lábait maga alá húzta, pont úgy, ahogyan azt illik. Tökéletes volt mind az ülése, mind a tartása. Ő maga volt abban a pillanatban a megtestesült tökéletesség.
Sumimasen meglepetten fürkészte a nőt. Honnan ismerős neki ez a tartás? Ez a büszkeség? Ez a nyers, természetes erő, ami csak úgy sugárzik a nőből?
Egy ismeretlen ismerős.
Talán ez volt a legjobb szó, ez volt az, ami illet Mikotora.
Valahonnan, távolról, felsejlett neki valaki, aki bizonyára nagyon hasonlított rá.
Megpróbálta kiverni a fejéből ezt az ostoba gondolatot. Ugyan, honnan ismerhetné már Mikotot?!
Már kész volt a tea, és vitte volna aki, amikor egyszerre csak bevillant egy arc az emlékezetébe. Egy arc, amit már jó régóta ki akart törölni a memóriájából. Akinek a nevét is el akarta felejteni, aki miatt mindez megtörtént... Aki miatt most a dolgok úgy állnak, ahogy. Az a hataloméhes dög... Az, az áruló...
Felsikoltott, a tálca kiesett a kezéből.
Fekete haj, tökéletes, hófehér bőr, nyers mégis elbűvölő egyéniség... A szemek. A szemek, amik nem stimmelnek, és amik egyáltalán nem hasonlítanak. A nő szemében nincs gyűlölet, nincs benne egy cseppnyi <b> harag </b> sem.
 ~ Mi folyik itt?! ~ Sikoltott fel a bensőjében a kérdés.
 - Mi történt? - lépett be a konyhába Mikoto. Meglepetten nézett a reszkető lányra. - Valami baj van?
 - Nem. - rázta meg a fejét Sumimasen. - Nincs semmi baj. Csak láttam egy egeret.

Az iskola ismét felbolydult. Ez alkalommal nem amiatt, mert valaki a suli táblát firkálta össze. Annál "sokkal" súlyosabb történt. Amikor Naruto, Chíta társaságában kilépett az iskola épületéből, meglepetten látták, hogy ott, ahol a kocsijuknak kéne lenni, most egy hatalmas embertömeg van. Egy hatalmas, és enyhén ijedt, illetve meglepődött embertömeg.
Amikor megláttál közeledni őket, azonnal kettéváltak, mintegy ösvényt képezve a kocsi felé.
Narutónak elakadt a lélegzete, Chíta szájából, pedig kiszaladt, egy nem, hogy nyomdafestéket, de ember fület sem tűrő káromkodás.
A kocsi össze lett firkálva. Nem is akármilyen feliratokkal!
A <i> "Takarodjatok vissza ahonnan jöttetek" </i> volt a legfinomabb. Az önjelölt művész, vagy esetleg művészek, verset is kezdtek írogatni az autóra, meg fenyegetéseket. Igen, ez volt rá a legjobb szó. Valaki vagy valakik fenyegető üzeneteket írtak a kocsira.
Chíta és Naruto egymásra néztek.
Gyerekes tény, féltékenységből, vagy tényleg van valaki, aki tud valamit?! Természetesen, ez lehetetlen. Senki sem tudhat semmit. Nagyon óvatosak voltak, és semmilyen nyom, vagy bizonyíték nincs arra, hogy... Hogy mi a valóság.
Pár pillanat múlva már Deidara is ott állt mellettük. A szemei sötéten villantak. Lehet, hogy tudja, ki mindezért a felelős?!
 - Hát öcskös, úgy nézem villognod, kell a másik kocsival - fordult végül vigyorogva Naruto felé.
A fiatalabb szőke erre megeresztett egy kaján vigyort.
Természetesen az ellen, hogy a másik autóval száguldozzon, nincs semmilyen kifogása. Egyszerűen az a kocsi, mármint Honey, mert hát egy ilyen autónak igazi egyénisége van, azt súgta Naruto minden ösztönének, valahányszor csak beleült, hogy menjen, hajtson, száguldjon, mint egy őrült! Úgysem történik vele baleset... Vagy ha mégis, hát mi az neki. Túléli. A száguldás érzése meg mindennél jobb.
 - Ch - szisszent fel Chíta. - Bátyus, ez így sokba fog viszont kerülni. A szagáról ide érzem, hogy olyan alkoholos, méregdrága szar, amit a jóisten sem kapar le semmilyen vegyszerrel.

Az egyik közelben hallgatózó alak, az egyik tettes, ott hallgatózott a közelben. Meglepetten tágultak ki a szemei Chíta mondatára. Honnan veszi ezt a lány?! Lehet, hogy meglátta őket, és most csak szórakozik?! Végül is, a kis ribancnak a terméből ki lehet látni ide. De az a seggfej garantálta, hogy most nem fogja őket észrevenni, mert olyan órán van... Egyáltalán honnan is vette az információját?! Megrázta a fejét. Inkább nem akarja tudni, honnan, és milyen áron szerezte azt az információt.
Szép csendben odébbállt. Figyelmezteti a többieket. Meg aztán... Ezt meg kell ünnepelniük!

Az éjszaka forró volt. Forróbb, mint az megszokott lett volna ebben az évszakban. Ilyenkor hidegebbek kéne lennie, most jön még a hó, most jönnek az igazi fagyok. Nem lehet meleg. Ez képtelenség. Olyan, mintha az ember álmából jött volna egyenesen ez az éj, érzékborzoló, érzelmileg felkavaró... Forró. Titokzatos, rejtélyes... A sötétség, mint egy selymes fátyol takarta be az árnyakat, akik végigsiklottak ebben a mágikus éjszakában.
Nem volt céljuk, csak száguldoztak kedvükre.
Mert a száguldás jó, a száguldás olyan, mint a szabadság... Sokan meghalnak benne, és még többen halnak meg érte.
De ez most nem a szomorúság, vagy a bánat ideje. Ez most, igen, pont most ütött éjfélt az óra. Ez most, a titkok ideje.
A legsötétebb legféltettebb pillanatok.
Vad, szilaj kacaj törte szét az erdő csendjét.
<b> Közelednek... </b>
 - Te őrült! - sikoltotta az egyik, a másik tovább nevetett. Egy cseppet sem bánta a tettét.
 - Mi van veled Aijoku?! Némi feszültséget kell levezetned, talán újabb áldozatokat találtál?!
 - Te csak meg ne szólalj Yoku, még mindig keresed az értelmét az embereknek... Te voltál az első, aki megfeledkeztél a feladatunkról!
 - Legalább boldog életet élek!
 - Élet?! - kiáltott fel a harmadik árnyék. - Ki lát itt életet?! Ez itt az élet?! Ne nevessetek, ez egy nagy kalap... Amúgy is, tudtommal nekem és Yokyou-nak kéne marnunk a másikat. Ti vagytok a csöndes gyilkosok!
A név, amin szólítják egymást nem az igazi nevük. Nekik nincs igazi nevük. A világ ezer, és ezer táján, annyi néven ismerik őket. Itt, ha megszólítanák egymást, úgy is, mint a fentebb használt nevük, az öregek ordítva kapnának a rózsafüzérhez, Bibliához, és sátánt kiabálnának rájuk... Tehát, nem szólítják így a másikat.

Az iskola előtt, hangos fékcsikorgással fékezett egy autó. A sportkocsi fara enyhén befordult, és épphogy csak nem koccant neki a falnak, ha két milliméteren múlott az egész, akkor már sokat mondok. De ez még nem volt semmi. Nem is olyan sokkal az autó előtt fékezett le egy motor is. Mármint, az a bizonyos motor, és az a bizonyos sportkocsi.
Mindenki tudta, hogy ezek a járművek kikhez tartoznak.
 - Felvágósok! - morogta kelletlenül egy srác.
Hát igen, így lehet sok ellensége, és még több rajongót szerezni az ember számára.
Deidara levette a bukósisakot, a szőke tincsei lágyan omlottak alá, az arcán hatalmas, kaján vigyor terült el... A lányok nagy része hatalmas fangirl sikolyban tört ki. A másik fele pedig leájul a padlóra, mármint a betonra.
Naruto kelletlenül kászálódott ki, az anyósülésről... Így jár aki veszít Chítával szemben kő, papír, ollóban.
A barna hajú lány vigyorogva szállt ki a vezető ülésből.
 - Legközelebb nyerek te félállat! - kiáltott oda az idősebb szőkének.
Deidara erre csal felnevetett. Amíg ő ül annak a motornak a nyergében, nem előzi meg senki sem, de még csak utol sem érik.
A "testvérek" minden mozdulatát pár rosszindulatú tekintet követte. Természetesen ők voltak a felelősek a tegnap történtekért is...
Váratlanul Chíta egyenesen a leskelődök felé fordult. Az ajkai penge vékonyak lettek, halk sziszegő hang hagyta el a torkát. Leginkább olyan volt, mint egy macska, a ki fúj az ellenségére... A fiúk, mert azok voltak, ijedten léptek hátra pár lépést.
Tehát a lány tudja... Vagy nem?!
Az egyik fiú viszonozta Chíta átható pillantásait... De ez nem volt az élete legjobb ötlete, a zöldes szemekben éles fény villant, majd ahogy egyre jobban elmélyedt a lány tekintetében, úgy érezte magát, mint aki zuhan. A végtelen, mélyzöld semmiben. Abban a szemben, annyi minden tükröződött, de ami a legfurcsább volt, talán minden érzés közül, amit közvetített az a szempár, az a tapasztalat volt. A sok csalódás, a tengernyi könnyek, a vér, és, hogy ezen mind túl van. Hogy már nem lehet meglepni, nem lehet neki újat mutatni, mert minden látott, mindent hallott, és mindent megélt már. Ő maga az eleven emberiség. A múlt, és a jövő.
 A fiú ijedten meghátrált. Az arcán eluralkodott a rettegés, Chíta ajkain gonosz mosoly játszott. Odaszólt valamit Narutónak, és elkezdett játszadozni az egyik fonott hajtincsével.
Biztos volt benne, hogy ma nem fognak arra kiérni a suli épületéből, hogy az autójuk, vagy Deidara motorja meg lett rongálva.
De lehet, hogy egy kicsit túlzásba vitte dolgokat?! Minden esetre, az, az anyámasszony katonája gyerek jól megijedt...

 - Basszus úgy nézett, mint valami vadállat! - fakadt ki Hidan.
 - Túlreagálod. - jelentette ki nemes egyszerűséggel Itachi.
Utálta amikor Hidan behisztizik. Mi ő, valami nyeretlen kétéves kislány, aki sikoltozva fut el, ha valaki csúnyábban néz rá?!
 - Bazd meg Uchiha, nézz te annak a kibaszott csajnak a szemébe, és megtudod, mit reagálok túl! Amúgy is, inkább foglalkozz a szőkéddel, végül is, a te kis magán bosszú hadjáratod miatt szívunk! - vágott vissza az ezüstös hajú srác. Jó mélyen beleszippantott a cigijébe, majd a csonkot, ami még volt odébb pöckölte. A cigi csikk vége gyönyörű ívet tett meg, miközben lerepült a tetőről.
Igen, Hidanék lógtak, mint az lehetett is sejteni. De most nem ez a lényeg.
 - Higgadjatok le fiúk - sóhajtott fel Sasori. Ő volt az egyetlen, aki épp nem hódolt a cigarettázás káros szenvedélyének. - Amúgy meg, mindkettőtöknek igaza van. Hidan ne parázz már mert egy csaj csúnyán nézett rád, Itachi, te meg hagyd abba a gyerekes viselkedést. A végén még azt hisszük, hogy akarsz valamit Deidarától... - a fiú hangja kifejezetten mézes mázos volt, lehetett sejteni, hogy aki visszapofázik, az nem jár jól.
Persze, ez mióta tartotta vissza bármelyik hülyegyereket is?!
Hidan jó hangosan adta Sasori tudtára, hogy ő nem valami kibaszott főnökféle, hogy kiossza őt, és amúgy is...
 - Ehhez képest te mentél oda hozzá tegnap, és enyelegtél vele! - vetette oda hanyagul Itachi Sasorinak, nem törődve azzal, hogy a másik közben mit pofázik.
Sasori üres tekintettel meredt Itachira, majd gonosz mosoly kúszott az ajkaira.
 - Csak meg akartam nézni, hogy ki volt az a szerencsés, aki kiütött téged Uchiha... Végül is, ilyen nem minden nap történik.
Hidan felnevetett. Itachi dühösen nézett Sasorira...

Kakashi vidáman bent be az osztályába. Ma jó napja van... Meg aztán, a gyerekeknek is van egy meglepetése.
 - Jó reggelt mindenkinek! - köszönt jó hangosan.
A félkómás osztály válaszolt valamit...
 - Van számotokra egy jó hírem. - jelentett ki.
Senki nem reagált semmit.
 - Egy rég látott ismerős, ma visszatér közénk. - mondta mosolyogva. Erre már többen falkapták a fejüket... - Meg végre megszerveztem magamnak egy randit...
 - Sensei, ez senkit nem érdekel! - vágott közbe Kiba. - Ki jön vissza?!
Az ajtó lassan kinyílt, mintegy varázsszóra, és belépett rajta egy barnahajú, copfos, sötét szemű fiú.
Naruto szívverése megállt egy pillanatra. A másik semmit sem változott az óta, amióta nem találkoztak. Teljesen ugyanolyan volt. A kisugárzása, a mozgása, egyszerűen minden.
 - SHIKAMARU! - kiáltott fel hitetlenkedve.
Nem, nem létezik, hogy ő is, ráadásul pont most...
 A fiú felé fordult, az arcai, kivételesen érzelmeket mutattak, meglepődést.
 - Naruto?! Hát ez kellemetlen... - morogta. - Te mit keresel itt?!
 - Ezt inkább én kérdezem tőled <b> lustaság </b>! - nevetett a szőke, és nyelvet öltött a másikra.
Az osztályból, szinte mindenki, beleértve Kakashit is, meglepetten figyelte az eseményeket, illetve kapkodta a fejét a két fiú között. A szinte szó, csak azért szerepelt ott, mert Sasuke és Neji túl nagyra tartotta magát ahhoz, hogy mint a ringlispíl forgolódjon össze-vissza.
 - Beszél a <b> falánk </b> dög! De most komolyan, te mit keresel itt?!
Ezzel párhuzamosan különös érzés fogta el Chítát, Deidarát és Sumimasent. Mintha, mintha egy villám csapott volna beléjük. Ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennük. Egy sejtés, mert ők még csaj sejtették, amit Naruto már tudott. Itt van még valaki közülük.