Éles hang szelte át a levegőt. Valaki énekelt, valaki, valami démoni dallamot énekelt. Körülötte ugyan tombolt a vihar, csapkodtak a villámok, és kőkeményen zuhogott az eső, mégis, őt lehetett hallani. Halkan, mintegy mérgező suttogás, a kígyó szavai, ahogy a füledbe sziszeg, ennél aligha lehetett hangosabb a hangja, mégis, mindenki nyugtalan volt. Sehogy sem tudtak megmaradni a fenekükön. Az öregeknek újra, és újra eszébe jutott az a bizonyos legenda. Az, hogy mindennek most lesz majd a 400. évfordulója, ami azért egy igen tekintélyes szám. 
Ráadásul, eddig minden egyes századnál, valami nagydolog történt, valami brutális.

<b> Közelednek </b>

Az első árnyék hangjához csatlakozott egy másik, sokkal finomabb, talán női hang. Már együtt énekeltek... Ott ültek azon a sziklaszirten, ahol valamikor réges, régen az emberek találkozhattak az elsővel közülük. Vele, aki mindegyiküknél hatalmasabb, és idősebb. Most ő nincs velük. Ki tudja, merre jár, és miben töri a fejét. Remélhetőleg nem mostanra van valami nagy dobása, hanem mondjuk, száz év múlvára. Fél évezred. Az már egy igen tekintélyes "összeg". De mélyen, belül ők is tudják. Ez egy hiú remény... El fog jönni, és megpróbál majd bosszút állni az őt ért vélt, vagy valós sérelmekért. A <b>harag</b> sosem alszik ki a szívében...

Chíta hatalmasat nyújtózott. Tisztára elgémberedtek a tagjai, pedig alig ült két órát egyhelyben.
 ~ Hülye házi feladatok. Hülye Sumimasen. Hülye iskola. Ha jobban belegondolok, az egész Sumi hülye mániája miatt történt így, hülye mánia! ~
Fintorogva nézte a matek füzetét, nem mintha gondot jelentettek volna számára azok a bizonyos feladatok, de hát olyan unalmas leírni a számolási módot, az eredményt, és szép hosszan szövegesen válaszolni is a tanárnak. Főleg úgy, hogy a végén, úgy is csak a megoldásra kíváncsi mindenki.
Az összes hülye tanárt csak ez érdekli. Az, hogy felrobbant a házatok, esetleg leégett az egész, és örüljél, hogy élsz, az nem. Az, hogy nem írtad meg a házid, nincs felszerelésed, nem vagy száz százalékig felkészülve az óráidra, na, az már érdekli őket! Aztán meg képesek egész nap téged szívatni, mert az első óra után, a tanár figyelmezteti a teljes rohadt tanári kart, mely szerint te ma nagyon szétszórt vagy, úgyhogy figyeljenek rád!
Az ajtó kinyílt, majd becsukódott.
Chíta pontosan tudta ki áll mögötte, nem fordult meg. Egyetlen egy van közöttük, aki ilyen csendesen tud lépni, akit alig lehet hallani. Születésénél fogva, bizonyos előjogokat élvez, ő a legidősebb közülük...
 - Készülj, mennünk kell. - a hangja nyugodt, mint mindig mostanában... Bezzeg régen, olyan hirtelen változtatta a hangulatait, olyan szeszélyes, vad, és féktelen volt... Sokan szeretnék tudni, mi is történt vele valójában, amitől ilyen más lett. Chíta is szerepel ezen a listán. Ő is tudni akarja...
 - Finomabban nem lehetne velem közölni, hogy az élet szar?! - sóhajtott fel!
Felállt és megfordult, de a másik addigra kiment, ez alkalommal még az ajtó nyitódását, és csukódását sem hallotta meg.
 - Ch - szisszent fel a lány. - Na, ma mit vegyek föl, amivel bomlaszthatom a népet?!

Kezdjük talán ott a mai nap ecsetelését, hogy nem nevezhető napnak, mert a Napból, ami mint mind tudjuk, egy kiváló égitest, semmi sem látszódott, olyan nagy köd volt. Kísértetiesen emlékeztethette ez a köd, arra a bizonyos ködre az embereket, amikor Sumimasen, Deidara, Chíta és Naruto megérkezett.
A falu papja komoran lépett ki a templom ajtaján, nem tetszett neki ez az időjárás, főleg annak a tekintetében, hogy...
Váratlanul a Föld megremegett.
Bárki, aki ebben a pillanatban két lábbal állt a Földön, úgy érezhette, hogy belülről szakad szét, a szíve megállt, a tüdeje pedig szinte darabokra tört, vagy legalábbis iszonyúan hasogatott. 
Képtelenség volt levegőt venni ilyen körülmények között. Mindenkiben szétáradt a tömény félelem, nem az, ami csak úgy jön, és megy, hanem az, az igazi páni félelem, ami marcangol belülről, amitől felmegy a pulzusszámod, amitől csak úgy kapkodnád a levegőt, ha tudnád, de hát nem tudod, mert fáj. Iszonyúan fáj, fizikailag okoz fájdalmat neked, az ember legalapvetőbb tevékenysége...
A pap megpróbált lábra állni, de képtelen volt rá... Végül, mintegy elfogadva sorsát, kézzel, lábbal és minden lehető porcikájával odatapadt az apró kavicsokkal kirakott útra. Az a furcsa moraj, egyszerre jött az égből és a földből, ha a szentéletű atya felnézett volna, akkor még azt is láthatta volna, hogy arról a bizonyos hegyről, a Fekete hegyről, amire élő ember, innen a faluból nem meri tenni a lábát, kövek indultak el lefelé, és letaroltak mindent, ami az útjukba állt. A házak falain lassan hajszálrepedések futottak végig, valahol, nem is olyan messze, egy ház teteje hatalmas reccsenéssel feladta a küzdelmet az elemek ellen.
A hang pedig csak dübörgött tovább, szinte átszakítva az ember dobhártyáját, és a Föld is csak egyre vonaglott, rángatózott össze, vissza.
Az összes ember, minden élő, és maguk a holtak is részeivé váltak ennek a hihetetlen felbolydulásnak, ami, váratlanul csapott le, és semmilyen, de tényleg semmilyen magyarázat nem volt rá, honnan jött. A faluban, sőt, az országnak ebben a régiójában, nincs szökőár, nincs tornádó, nincs hurrikán, nincs vulkán kitörés, és nincsen földrengés. Soha.
Nagyon ritka kivételek vannak, és ezeknek a ritka kivételeknek a körülményei, mindig meglehetősen ijesztőek.
A pap gyomra felfordult, teste kihűlt, és már nem csak a földrengéstől, és a félelemtől rázkódott...
Majd olyan hirtelen, ahogyan jött is a mozgás, megszűnt.
Az ember már éppen fellélegzett volna, kezdett volna rendesen levegőt venni, amikor újra felcsendült a jól ismert moraj.
A Fekete hegyből egy hatalmas tömb vált le, és fokozva a robajt, alázúdult. Feltehetőleg több tucat házat, ember, és életet téve tönkre ezzel.
A pap újra a földre esett. Istenhez fohászkodott, hogy legyen már végre vége ennek az egésznek...
De az imája nem talált meghallgatásra...
Váratlanul, pontosan a kapunál kezdődött, erre megmert volna esküdni a szentéletű atya, meghasadt a Föld... A repedés végigfutott az úton, mintha csak vasárnapi misére igyekezne, 
egyre jobban közeledett a pap felé. Amaz ijedtében a nyakában függő kereszthez kapott... Kapott volna inkább a szakadék széléhez...
Iszonyatos, vérfagyasztó sikoly keretében zuhant alá.
A repedés pedig megállt, pontosan a templom ajtaja előtt.
A rengés ismét abbamaradt.
Most, azonban fellélegezni sem volt idő. Előröl kezdődött a régi nóta, a moraj, a remegés, a rettegés. És váratlanul, hatalmas recsegés, ropogás közepette, a templom eltűnt, egy hatalmas lyukban. A szakadék pedig, amiben a pap is eltűnt, egyre szélesebb lett, földdarabok kezdtek leszakadni a széléből.
Majd lassabban, iszonyú, kínzó lassúsággal, a szakadék elkezdett összezáródni... A templom, már ami még volt belőle egyáltalán fülsüketítő zajjal küzdött a természet erői ellen, de végül feladta. A hatalmas épületből nem maradt meg több mint a tető egy része, pár kőtömb, és a templom tetején lévő arany kereszt... Meg egy aprócska kis repedés, de tényleg nagyon apró volt, alig pár milliméternyi...

Sumimasen két lábbal járt a földön, ami a jelen esetben igen nagy szó volt. Nem csak azért, mert általában ezt nem szokta csinálni, hanem azért is, mert a legtöbb ember, térden csúszott mászott, és még mindig sokkos volt. Ellenben vele.
Ő útra kelt, egy jó adagnyi tea, és pokróc kíséretében, ahol csak tudott segített.
Őt ez tette emberibbé, hogy segíthetett másokon, hogy figyelhette az embereket, az érzéseiket, láthatta az akció reakció, mérkőzéseket, amit nap, mint nap, vagy ezerszer eljátszanak.
 - Ostobák! - sikoltott fel váratlanul.
A két ismeretlen azonnal abbahagyta, amit csinált. Pontosabban megpróbáltak egy harmadikat kiráncigálni (a szó, szó szoros értelmében) a romok alól.
 - Így csak szilánkosra töritek a karját meg a lábát! - sikoltotta tehetetlen dühében.
Rögtön odarohant a férfihez. Meglepően ismerősnek rémlettek számára azok a vonások, de most nem ért rá gondolkodni azon, hogy honnan.
 - Uram, eszméleténél van?
 - Igen... - nyöszörögte a másik elhaló hangon.
Az élet, halál. Az örök tánc. A legtöbben egy vékony kötélnek képzelik el, az ember táncol. Akárcsak az artisták. Aztán megbotlik, és leesik, vagy elkapja a kötelet az utolsó pillanatban. 
Minden az időzítésen múlik, na meg a szerencsén is.
 - Mondja, hogy baleset volt... - motyogta váratlanul a férfi, a szemeit lehunyta. - Mondja, hogy az egész csak egy rohadt baleset volt! Sosem bocsátanám meg magamnak, ha apámnak tényleg igaza lett volna. - a motyogás minden eddiginél jobban elhalkult, az utolsó szavakat már alig lehetett érteni.
Sumimasen meglepetten kezdett el hátrálni...
Elfordult, és futni kezdett, a két férfi utána üvöltött, hogy hova rohan, most így, hirtelen. A lány nem válaszolt nekik, magának sem tudott válaszolni, mitől ijedt meg ennyire.

Eső jött.
Ez így már egy kicsit túl sok volt a jóból egy napra!
Köd, a földrengés, most meg ez.
Villámok, sötétség, és, ha mindez nem lett volna elég az embernek, jégeső esett.
Ilyen abnormális időjárást valószínűleg még sehol sem pipált az emberiség.
A diákok a termeikben vacogtak... Hogy ennek mi értelme volt?
Első belegondolásra semmi sem.
De az embernek mindig jól jönnek a látszatok. Az, hogy ott ülnek az iskolában, úgy, mint bármikor máskor, hogy megy a tanítás, egyfajta megnyugtató erővel hat.
Minden normális, az ember gyermeke hazamegy, mint bármikor máskor, a szülei ott várják a meleg vacsorával, és kedves mosollyal.
Nem, nem omlott össze a házuk, nem, nem haltak meg a szüleik. Minden, de tényleg minden rendben van.
Azt eltekintve, hogy az iskolában nincs fűtés, így a diákok ott ülnek nagykabátban, sapkában és sálban.
Naruto egész mókásnak találta volna a helyzetet, ha nem lettek volna ezzel kapcsolatban erős balsejtelmei.
Meg nem hallgathatta volna már több mint 30 perce azt, hogy a drága padszomszédja Sasuke Uchiha, hogy, és milyen hangosan tud vacogni.
Ugyanis a hideg, nem csak a fűtés hiányának volt köszönhető, hanem annak is, hogy jó pár ablak kitört a rengés következtében.
És amikor jégeső van, akkor kifejezetten nincs meleg.
Sasuke, meg lévén, hogy sulitól házig szállítják, nem hozott magával, csak egy rohadt pulóvert.
Az Uchiha fiú egy hatalmasat tüsszentett, pár fangirl hajlamú lány aggódva kapta oda a fejét.
Naruto morogva előhalászott a zsebéből egy zsebkendőt.
Ezerszer elátkozta Sumimasent a miatt, mert iskolába kellett jönniük ma. Legalább ezen az egy napon lóghattak volna. Segíthettek volna neki az embermentésben, vagy bármi más e helyett a szar helyett.
 - Kösz - vetette neki oda Sasuke, és ezzel kiszakította őt a nem túl békés gondolataiból.
 - Szívesen. - felelte nyugodtan.
Vetett egy sanda oldalpillantást a másik fiúra. Sasuke szemmel láthatóan remegett.
Szó nélkül, mintegy belső késztetés hatására cselekedett, ő úgysem fázik...
Levette magáról a fekete, narancssárga dzsekijét, és a fiatalabbik Uchiha fiú vállaira terítette.
Sasuke meglepetten pillantott fel.
 - Nem kell. - morrant fel végül enyhén sértődötten.
Naruto elmosolyodott. Fene egye a másik rohadt nagy büszkeségét!
 - Oké, fagyj halálra, csak mert Uchiha vagy, és nincs szükséged senkire magadon kívül. - jelentette ki nemes egyszerűséggel, és visszabújt a kabátjába.
Sasuke dühösen nézett a szőkére.
 - Mit tudsz te rólam?! - sziszegte dühösen.
 - Annyit, amennyit látok. - felelte nyugodtan Naruto, közben unottan előredőlt, a fejét ráhajtotta az asztal lapjára, majd amikor túl keménynek ítélte azt, becsúsztatta a tenyerét az arca alá. A tanár zümmögött valamit az eposzokról, a görögökről, meg az Iliászról. Nem érdekelte túlságosan, hogy mit is mond valójában...
 - Hülye IQ lightos szőke - morogta az orra alatt Sasuke.
Tulajdonképp magára is dühös volt. Naruto kabátja kifejezetten meleg, puha és... Nem! Neki nem szabad ilyenekre gondolnia. Ő egy Uchiha és... A francba, hát nem igaza van a másiknak?! A jó büdös francba is már!
 - Kölcsönadod a kabátod? - kérdezte végül olyan halkan, hogy örülhetett, ha Naruto meghallja egyáltalán. Vagy épp annak örült volna, ha a másik nem hallja meg?
A szőke lassan, iszonyú lassúsággal fordította felé a fejét.
 - Tulajdonképp, miért...
Sasuke beleharapott az ajkaiba, a másik biztosan úgy fejezi be, hogy miért is tenné, hiszen itt bunkózott vele, meg minden...
 - ... Miért is ne?!
Sasuke szeme a szokásosnál jóval nagyobbra tágult a meglepődéstől, Naruto pedig megeresztett egy róka mosolyt a másik felé.
Kibújt a kabátjából, és a fekete hajú felé nyújtotta.
 -  Biztos? - kérdezte óvatosan a fekete hajú.
 - Hát persze - biccentett a másik. - Úgysem fázom igazán.
Sasuke akarva, akaratlanul is elmosolyodott halványan. Biztos volt benne, hogy a másik fiú hazudik. De azért jól esett neki a kedvesség.

Deidara unatkozott, ami az emberiség fent maradó százalékára nézve, sosem volt jó. Most épp nem csinált semmi egyebet, csak rajzolt. A füzet szélén lángnyelvek kanyarogtak, az egyik lángnyelvről pók kúszott lefelé, a másik lángnyelvből épp megszületett egy madár. Apró, kis semmit mondó firkák. És, mégis olyan szépek.
Itachi unottan nézte az alakulófélben lévő rajzot.
Ő maga sosem tudott igazán jól rajzolni, és természetesen az apja nem is várta el tőle sosem, hogy remekműveket alkosson. Sőt, kifejezetten ellenezte.
A rajzolás alapja a fantázia, az önkifejezés a szabad gondolkodásmód. Az pedig egy igazi Uchihának nem kell. Neki vezér egyéniségnek kell lennie, és abba nem fér bele az álmodozás.
 - Tetszik? - kérdezte váratlanul Deidara, nem nézett fel a füzetéből, épp egy lángmacskát kanyarított a papírra.
Itachi csendesen nyelt egyet, óvatosan biccentett.
 - Szép. - jelentette ki egyszerűen.
Talán a szőke nem sejthette, de ez már nála komoly dicsérő szó volt, ritkán mondott bármi kedveset is mások munkájára.
 - Csak egy kis firka. - nézett fel Deidara. - Semmi érdekes, semmi különleges.
 - Attól még lehet szép. - morogta Itachi némi idegességgel a hangjában.
A szőkeség halványan elmosolyodott, majd visszafordult a rajzhoz.
Nem is történt semmi sem. Csak, beszélgettek, mint ahogy más értelmes emberek szoktak...

Az ember azt hinné, hogy a katasztrófák napjából ennyi elég volt, és most már minden rendben lesz.
De nem így történt. Minden ok nélkül több tucat tányér tört össze a konyhában, a kémia labor kis híján felrobbant, noha nem is volt ott még ma órája egyetlen diákcsoportnak sem, és csak 
a véletlen szerencse mentette meg az iskolát és diákjait a teljes pusztulástól. És még ezzel sem volt vége a katasztrófáknak! A folyosón váratlanul több lámpa is lezuhant, kis híján összezúzva az alattuk elmenőket, az áram is elkezdett kimaradozni, és elkezdett fújni a szél, aminek az lett az egyik fő következménye, hogy a törött ablakokon gond nélkül befújta a termekbe a jeget... És ha egy laza 60-70 km/órával süvítő jégdarab fejbe talál, ne adj isten, akkor lehet, hogy belőled már nem lesz ember a hátralévő életedben, ha lesz még egyáltalán hátralévő életed.

Sok kis véletlen. Aprócska semmiségek. A lámpákat rá lehet fogni arra, hogy a tartó csavarok meggyengültek a rengéstől, talán még a laborban történteket is. Az időjárás egy nagy kalap szar, tehát szövegeljünk a globális felmelegedésről, meg a környezet védelem fontosságáról. Sok, apró kis véletlen.
Shikamaru nem hitt a véletlenekben. Nem, már nem volt képes hinni bennük.
Egyáltalán arra az időre sem volt képes visszaemlékezni, amikor még hitt a mesékben, a csodákban, a télapóban, na meg a véletlenekben.
Lehet, hogy ez mind kimaradt neki?!
Hát, hétköznapi gyerekkora biztosan nem volt. Mármint, az, ami neki a "gyerekkora" volt, az biztosan nem volt hétköznapi.
 - Shikamaru megmondanád, hogy...
 - 342 a gyök alatt.
 - Én csak ennyit akartam kérni, hogy írd föl az egyenlet első felét a táblára.
 - Miért, nem annyi az eredmény? - kérdezte unottan.
Hallotta ahogyan Naruto prüszkölt egyet a háttérben. Nem a hideg miatt. Biztosan nem a hideg miatt.
 - De annyi, de ezt honnan veszed? - sóhajtott fel végül a sensei, feladva az egyenlőtlen küzdelmet.
 - A tanár úr nem tudta, hogy a jó játékosoknak elég egy lépést látnia, hogy tudják a végeredményt? - érdeklődött Shikamaru, bár a hangszíne cseppet sem változott meg.
Továbbra is ugyanazon a világ és életunt hangon beszélt.
 - Shikamaru, légy szíves ne legyél te a <b> lustaság </b> földi megtestesítője, és fáradj ki a táblához, felírni az egyenlet első felét!
Naruto immár köhögött, és nem a miatt, mert viccesnek találta a helyzetet, egy pillanatra Shikamaru szemöldöke is felszaladt, de aztán nyugodtan felállt, és elindult ki a táblához.
 - Oké zsoké. - mormogta közben.
Kifelé menet észrevette, hogy egy hatalmas kékeszöld szempár követi minden egyes lépését, a szeme sarkából ránézett a szempár tulajdonosára.
A négy copfos szőke lány magabiztosan nézett vissza rá.
 - Ch. - szisszent fel halkan Shikamaru. Egy jégdarabka eltalálta a fülét.
Hülye tanár. Hülye óra. Hülye időjárás.

Az ebédszünet meglepően csendesen telt. A legtöbben aggódtak az otthoni állapotok miatt. Valahogy a pletykálás, most olyan...
Váratlanul berobbant az ebédlőbe egy tanár, pontosabban Iruka-sensei. Lihegett, ki volt fulladva, és úgy egyáltalán, borzalmas állapotban volt mind idegileg, mint ruházatilag.
 - Azhonnal mhindenkhi, hagyhjha el az éphülethet... - pihegte.
A diákok ijedten néztek fel, egy pillanatig senki sem fogta fel miről van szó. Majd mindenki egyszerre kezdett el sikítani, és nyomulni a kijáratok felé. Valakit fellökött a tömeg. Valakit szinte agyonnyomtak a pánikba esett társai... Valaki megsérült, másvalaki elvesztette a szemüveget, pénztárcáját, uzsonnáját.
És a káosz közepén négy higgadt, alak állt, a tekintetükkel keresték a többiek tekintetét.
Ugyanarra gondoltak...
Ma tényleg nem kellett volna felkelniük!

Mint kiderült, az iskola alagsorában felfedeztek egy repedést, egy szép hosszú repedést, és féltek, hogy mi lesz annak a repedésnek a következménye... Tehát inkább kiürítették az épületet.
Az iskola diákságát átmenetileg, áttelepítették különböző közösségi intézményekbe. Naruto, és Chíta évfolyama ment a közösségi házba, Deidaráék mentek volna a templomhoz de...
Ez le lett fújva egy pillanat alatt.
Pontosabban, amint a kísérő osztályfőnökök meglátták, hogy mi maradt a templomból.
 - Te jó szagú atya úristen - nyöszörögte a 11.b osztályfőnöknője név szerint Midorikawa-sensei.
Orochimaru arca megrándult. Ezt a látványt, még ő is alig hitte el, pedig életében már sok mocskot megélt.
Még a röhögcsélő Hidanék is befogták kivételesen a szájukat.
Ez valami olyan volt, amire senki sem számíthatott.
 - Na, gyerekek, ezért ürítettük ki az iskolát, hogy ha ez történik, ti ne legyetek bent - jelentette ki higgadtan Orochimaru.  - Valakinek van valami építő jellegű javaslata, hova mehetnénk, mielőtt szétfagy a teljes évfolyam, és szétszedi a pofikátokat a jég? - érdeklődött immár a szokásos behízelgő stílusában.
Deidara miután túl volt az első sokkon előkapta a telefonját, gyors fotó a templomról, kör SMS Suminak, Narutonak és Chítának, na meg Shikamarunak is.
Aztán egy külön SMS Sumimasennek "Be kéne fogadni a teljes évfolyamunkat átmenetileg, szereted a kihívásokat?"
 Igenlő választ kapott alig pár másodpercen belül.
 - Hozzánk jöhetnének a teaházba. - jelentette ki.
Több tucat szempár fordult felé, meglepetten, érdeklődve, és... neheztelően?!
 - Alkalmas a teaházacskátok ilyen... - kezdte Midorikawa azon a hangszínen, amivel az óvó néni szokta kiokítani a buta kis ovisokat, akik olyanokat mesélnek neki, hogy a Holdon laknak, 
és minden nap a kakaó meghajtású biciklijükkel jönnek valójában iskolába...
 - Nem ajánlanám föl, ha nem. - vágott a nő szavába élesen a szőke.
 - Akkor vezess minket Dei-chan. - mondta furcsa sziszegő hangján Orochimaru.
Deidara pedig magában elgondolkozott azon, hogy Sumimasen tényleg ennyire szereti-e a kihívásokat?!

A sötét, hideg, mondhatni fagyos éjszakában egy jéghideg hang csendült.
 - Ne tagadd, hogy te tetted!
 - Higgy már nekem Joku, nem én voltam...
 - Aijoku, Ijoku? Vélemény? - sziszegte az első hang...
Az egyiküktől hümmögést kapott válaszul, a másikuktól semmit.
 - Aijoku, figyelnél?!
 - Én hiszek Jokkjou-nak, nem ő tette. De nem volt baleset...