A város helyreállítása lassan haladt. Ezt az sem könnyítette meg, hogy váratlanul, a városháza számlájára egy nagyobb összeg került, azzal az üzenettel, hogy "a helyreállítások segítésére". Bár, itt a dolog nem ott hibádzott, hogy a drága miniszter asszony ellopta, pardon elsikkasztotta volna az összes pénzt. Egyszerűen csak a városi tanács úgy döntött, hogy nem hajlandóak elfogadni egy ismeretlen számláról érkezett meglehetősen nagy összegű pénzt... A nélkül viszont a munkálatok iszonyúan lassan haladtak, így végül Tsunade kénytelen volt felhasználni azt is. Mondjuk nem minden aggodalom nélkül tette...
Amúgy a rengések, meg az utána következő dolgok szinte a város minden pontján hatalmas károkat okoztak. Furcsa mód, voltak azonban kivételek. Például a hatalmas Uchiha villa, és környéke. A szolgálók az állították, hogy ott ép csak meg-megremegett a Föld, pedig az Isten szerelmére is már, az a rohadt villa ott van a falu szélén, méghozzá eléggé közel a Fekete hegyhez, ahol meg a rengés központja volt. Aztán kisebb károk estek például a teaházban, vagy a közösségi házban. Igen, a teaház, amit azoknak a bizonyos furcsa gyerekeknek adott ki.
Tsunade felsóhajtott, már fájt a feje a sok gondolkodástól...

A város fölött hollók köröztek. Az öregek szerint ez rossz jel. Kivételesen ezzel egyet kellett értenie Deidaráéknak is. A hollók nem jó jel...

Szél jött, vihar nélkül. Nagy szél... Ami elsöpörte a maradék törmeléket, és szemetet is. Hogy hova, és hogy merre, azt ki tudja. Elvitte magával, és ez a lényeg.

Shikamaru átköltözött Narutoékhoz. Majd nem egy héttel a földrengések után, azzal az indokkal, hogy túl sokba kerülne a lakás helyreállítatása ahol lakott, és biztos van valaki, akinek van elég pénze, és elég ideje, és neki sokkal kényelmesebb úgy, ha beköltözik a barátaihoz, és ezzel minden szépen rendben lesz.
Innentől kezdve az öregek ferde szemmel néztek Shikmaraura is.
De természetesen ez a fiút nem hatotta meg.
Az viszont, hogy Ino, már megint ráakaszkodott, na, az sokkal jobban foglalkoztatta.
 - Tényleg Skamaru...
 - Miféle hülye becenév ez Naruto? Amúgy mond.
 - Te miért jártál itt, és mikor? - kérdezte óvatosan a szöszi, közben bedobta a fiú pár ingjét a ruhás szekrénybe.
 - Ez hosszú történet. - sóhajtott fel Shikamaru, közben hanyatt dobta magát az ágyán.
 - Nem mondod el? - kérdezte csendesen Naruto, közben óvatosan elkezdte birizgálni a pulcsija cipzárját.
 - Nem vagyok Deidara. Elmondhatom. Csak akkor ülj le. Tényleg nem egyszerű történet... - sóhajtott unottan a barna.
A szöszi társa erre vidáman kuporodott oda az ágy végébe.
 - Mese! - jelentette ki határozottan, hatalmas vigyorral a képén. Egy perc múlva már a padlón fetrengett. Nevetett a megkönnyebbüléstől...
Hogy mi miatt könnyebbült meg? Az egyelőre, maradjon az ő pici titka...
 - Fiúk!  - rontott be Chíta úgy a szobába, mint egy kisebb tornádó.
 - Mi történt? - pattant fel egyszerre mindkettő.
 - Úgy néz ki, úgy néz ki, hogy Deinek sikerült kinyitnia az ajtót! - mondta lihegve. - A csapóajtót a szobájában... - tette hozzá, amikor látta a többiek értetlenkedő tekintetét.

A csapóajtó belenyílt magába a tátongó ürességbe.
Ez nem az a fajta sötétség volt, amit az átlagember sötétségnek nevezett. Semmi fényforrás, de igazán semmi. Olyan sötét volt, amit már nem is lehet pusztán sötétségnek nevezni. Tényleg ott volt maga az üresség, ott tátongatta a száját, hogy lépjenek be, menjenek közelebb, lássák, érezzék, és élvezzék. Ha egyáltalán lehet az ilyesmit élvezni.
 Ráadásul évszázadok óta nem nyithatták ki, és emiatt iszonyúan büdös, állott szag szállt fel belőle.
 - Srácok, engem a hideg ráz ki ettől a helytől. - suttogta Naruto.
Egyikük sem válaszolt.
 - Sumi hozz gyertyákat. - sóhajtott fel végül Shikamaru.
 - Miért gyertyákat?
 - Mert akkor ellenőrizni tudjuk a széndioxid szintet... Azok a flancos emberi dolgok, lásd oxigén...
Mind az öten felnevetettek. Ez az a fajta feszült, ideges nevetés volt, amit az ember akkor alkalmaz, ha el akarja kerülni, a legrosszabbat. Ha tudja, hogy meg fog történni, de nem akarja, hogy megtörténjen.
Sumimasen térült, fordult, és már vissza is érkezett 5 gyertyával, és egy öngyújtóval.
 - Ki megy először? - kérdezte csendesen, miközben elkezdte meggyújtani a gyertyákat, és mindenkinek a kezébe nyomott egyet.
 - Megyek én. - morogta Deidara.
A többiek meglepetten néztek rá, de nem mondtak semmit ellene.
Így a szőke fiú elindult lefelé.
Már az első pár lépés után, amit tett a lefelé vezető tekergős lépcsősoron megcsapta őt a tömény dohszag, és még valami, ami kísértetiesen hasonlított a citromfűhöz?!
Egy hidegebb fuvallat majdnem eloltotta a gyertyáját, és nem mellesleg még őt is hidegen érintette...
Hogy mit csinált vele.
Deidara káromkodni kezdett.
 - Álljatok meg! - kiáltott fel éles hangon.
Újabb éles fuvallat, ami végleg eloltotta a kezében izzó kis lángocskát. A fény elhunyt, és kialudt. Az, az apró kis maradék, ami még megvolt az elhatározottságából, átvette az árnyékok szokásait. Ha valaki fénnyel jönne, már ellenség lenne. Pedig pár másodperce még ő is fény volt.
 - Oltsátok el a gyetyákat. - suttogta.
 - Meghülyültél?! - sikoltott fel Chíta.
 - Látok a sötétben. - mondta a szőkeség határozottan.
Mögötte néma csönd.
 - Tovább megyek. - kiáltott hátra.
És elindult, és tényleg látott, és már nem érezte a szelet hidegben, bár érezte, hogy fúj még. A pince bűzét sem érezte, de lehet, hogy itt, lejjebb, már nem is volt olyan büdös.
Hallotta viszont az őt követők léptét, hallotta, hogy valahol egy vízcsepp esett a padlóra.
Olyan sokáig gyalogoltak a sötét semmibe, hogy már minden időérzékét elveszítette, lehet, hogy alig volt 10 perc, és lhet, hogy már több mint 2 óra volt. Meg nem tudta volna mondani. Még akkor sem, ha fegyvert szorítanak a tarkójához, és minden áron próbálják belőle kiverni, hogy mennyit sétáltak lefelé.
Érezte, már közel a cél, az áhított cél, az amire...
Megrázta a fejét.
A körme teljesen belevájódott a bőrébe. Vajon mikor szorította a kezét ökölbe?!
Hirtelen, éles fény lobbant, közvetlenül a szeme előtt.
Először, csak egy apró, táncikáló kis vöröses fénypont volt, aztán egyre jobban megnőtt, végül már bő akkora volt, mint egy kosárlabda.
 - Oh. - nyögött fel Deidara háta mögött Sumimasen.
A labda előre lendült, és darabokra hullott.
Egyenként hét apró kis darabra. A kis labdácskák szétszéledtek, szét, a terem hét sarkába.
És most már pontosan láthatták, hogy hová is kerültek.
 - Mi a... - nyögött fel Naruto.
 - Ez durva. - sóhajtott Chíta.
 - Kellemetlen. - mondta unottan Shikamaru.

A szoba hatalmas volt, és ez bármilyen meglepően is hangzik, hétszög alakú. A közepén egy apró kis négyszögletes rúnákkal teleírt kőoltár. Körös körbe szekrények, tele tekercsekkel, könyvekkel, furcsa üvegcsékkel. De volt ott kristálygömb, aranyból és ezüstből készült szobrocskák, üvegből öntött állatfigurák, ékszerek, sőt! Ruhák, cipők, természetesen selyemből, bársonyból, súlyos drágakő gombokkal, arany csattokkal, valamint volt ott még egy valódi velencei üvegből készült étkészlet kristály poharakkal, ezüst evőeszközökkel.
Egy nagyobb országnak az éves keresete húzódott meg itt, ebben a földalatti helyiségben.
 - Itt jól érezné magát egy <b> kapzsi </b> ember. - állapította meg unottan Shikamaru.
Senki sem válaszolt neki.
Mindenki a szekrényeket nézegette. És ekkor, mint egy különös sugallat, Deidara meghallotta őt.
A szemei elkerekedtek, és a szája is tátva maradt.
Mint aki dróton rángat a bábmester indult el a kőasztal felé.
A teteje valójában üvegből volt.
Bent, mintegy vitrinben ott feküdt pár elsárgult levél, egy újság kivágás, egy fonott hajtincs (!), és egy pecsétgyűrű.
Deidara előrenyúlt, és megpróbálta eltolni az üveglapot... Ami, nagy meglepődésére, engedett neki.
 - Mit csinálsz De... - kezdte Naruto, amikor megfordult, aztán elhallgatott.
Pislogott egy hatalmasat. Az ott Deidara mellett, nem, nem az nem lehet!
Megdörgölte a szemét, és ismét odanézett.
Nem. Nem volt ott senki a "bátyja" mellett az ég egy adta világon.

Deidara először a levelek felé nyúlt.
A legfelső... Te jó Isten! Az a levél, majd...
 - 400 évvel ezelőtti. - suttogta meghökkenten.
Naruto halkan felnyögött, a többiek értetlenül fordultak felé.
Amilyen óvatosan csak tudta, a szőke fiú széthajtogatta a levelet.
Hiszen, szinte képtelenség, hogy egy 400 évvel ezelőtti levél, az még épp legyen, és ne porladt volna szét, vagy ne károsították volna meg az idő vas fogai.
Egyszerűen fizikailag képtelenség ez az egész!

<i> " Mélyen tisztelt Jamaneko kisasszony
Csak ismételni tudom önmagam. Ne bízzon meg ennyire vakon a bátyja urában. Shirakage-san (bár már meg sem érdemli, hogy hozzátegyem a nevéhez ezt a jelzőt) többször is bizonyította, hogy nem méltó egyikünk bizalmára sem. Gondoljon csak arra a bizonyos esetre...
Higgye el nekem kisasszony, hogy jobb lesz így, hogy örökre eltávozott közülünk. Mondanám, hogy Isten nyugosztalja, de tudja mi a véleményem az ilyenekről.
Most ne tessék lázongani a szavaim ellen. Maga is tudja, hogy most már szeretnünk kell egymást. A maga lelke a lehet, hogy a pokol tüzén fog elégni a tetteinkért, ha ugyan van pokol, és olyan a pokol, mint amilyennek magácska hiszi. Hiszen...
Inkább nem bonyolódok most filozófiai vitákba, hisz nem vagyok én holmi filozófus. Egy egyszerű szerelmes férfiú vagyok, aki arra vágyik, hogy az asszony, akit szeret, elfogadja őt.
És kérem, ne féljen. Ami megtörtént, azt nem tudja, még maga sem meg nem történté tenni. Ellenünk nem szól semmi sem, és senki sem tudja ránk bizonyítani, hogy tettünk volna bármi rosszat, vagy törvényeinkbe ütközőt.
Tudja, maga értelmes kisasszonyka. A hallottak nem jönnek vissza. Nem támadnak fel. És a megváltás sem most fog eljönni." </i>

A levél utolsó két sora, és az aláírás már olvashatatlan volt. Az is eléggé hosszú időbe telt, amíg ezt a pár sort kitudta betűzni.
Pedig az írás koránt sem volt olvashatatlan, sőt! Gyönyörű szálkás betűkkel írt az illető, aki sok-sok évszázaddal ezelőtt ezt papírra vetette.
Eközben Sumimasen már nyúlt is az alatta lévő levélért.
Sötét gyanú bujkált a belsejében... Lehetséges, hogy itt, és most, megkapja a választ a kérdéseire?!

<i>" Kedves <strike>Undpwjf</strike>
<b>Ne szólíts így soha többet! Ezerszer megmondtam, hogy nem így hívnak, ezt csak neked mondtam, hogy ne fuss el sikítozva, mint holmi éretlen kiskölyök! </b>" </i>

Sumimasen ledermedt egy pillanatra. A levél, ott, a névnél.
 - Az ott vér?! - nyögött fel hitetlenkedve.
Mindenki meglepetten nézett rá.
Deidara lépett oda először a lányhoz, hogy megnézze a levelet.
Valóban. Az eredeti levél egyes részei át lettek húzva, valami különös, vérre emlékeztető anyaggal, és több helyen bele lett írva, vagy éppen megjegyzés lett fűzve egy-egy mondandójához.

<i> "Tudom, most te is úgy érzed, hogy igazad van, és igazad is van. De amikor elmentem onnan, tényleg úgy éreztem, hogy nekem van igazam, és én tudom jobban. Azt hiszem, én is pontosan az érezném a helyedben, amit te most, és én is iszonyúan dühös lennék, de kérlek, fogd föl, hogy nem szabad csak magaddal törődnöd!<b> Nem csak magammal törődtem, hanem a születendő gyermekünkkel is! </b>
De hidd el nekem, hogy meg fog változni a döntésük, rá fognak jönni, hogy hibáztak. Nem lesz igazad. Ők az én családom, és szeretnek engem. Meg fognak bocsátani nekem, ugyanis én is hibáztam, nem csak ők. Vissza fognak fogadni maguk közé! <b> Lehet, hogy a naivitásodba szerettem bele édes?!</b>
Mert fontosabb vagyok nekik, mint az ostoba családi becsület! Be fogom bizonyítani, hogy tévedsz! Soha nem lesz igazad, ha erről van szó...<b> Bár így lett volna kicsim, bár így lett volna. De nekem van, volt, és lesz igazam. Többet tudok a világról, mint z te el tudnád képzelni!</b>
De most komolyan <strike>Undpwjf</strike> bízz bennem. Már azt is tudom, hogy fogom hívni a gyermekünket, ha fiú, és hogyan, ha lány. Az, amit te tettél, és amit még tettél volna, az nem megoldás. Így csak rontottál az amúgy is rossz helyzeten. A keresztapám elvesztése mindennél jobban fájt, és, hogy pont a gyász idején tedd, ez a gyalázatot. A bátyám nem érdemelt ilyen sorsot! Ő jó ember volt, és csak meg akart védeni. Féltett engem. Te is megvédenél nem?!<b> Épp azt teszem</b> De ő, ő már nem védhet meg. Tudom, a halottak nem térnek vissza, de én érzem, szinte érzem, hogy követ engem a tekintetével, és rosszalja minden lépésemet. Az sem lett volna megoldás, amit ő javasolt. Nem fogom bántani a gyermekeimet, csak az ostoba becsület miatt! Én nem leszek holmi gyilkos! <b> Leszek helyetted én. Ja, hogy már vagyok?!</b>
De ugye, te mindezt nem fogod figyelembe venni? Az én szavam, és az én döntésem nem számít, csak az amit te akarsz.
Megértem.
Jóval erősebb vagy nálam, és én nem tudok ellenállni a hatalmadnak.
<strike>Undpwjf</strike>, félek. Már nem reménykedem Isten kegyelmében. Nem fogja nekem megadni.
Bár, talán, ha a gyermekemet sikerül felnevelnem, és jó, törvénytisztelő állampolgárt nevelnem belőle, kegyelmet kaphatok, és nem nyel el a Pokol legsötétebb bugyra.
Sajnálom, hogy ilyen személyesre sikerült ez a levél.
Tudom, hogy szereted a formaságokat, én meg most egyáltalán nem tartottam be semmiféle írt, és íratlan szabályt.
Remélem, megbocsátasz nekem. Mostanában zaklatott vagyok.
Egy hete nem alszom rendesen.
Szeretettel, és örök hűséggel csak az ön irányába: Hyuuga Jamaneko"</i>

Deidara nyelt egyet. Kiszáradt a torka. Elsötétült tekintettel nézett előbb a vitrinben maradt 3 levélre, majd Sumimasenre.
 - Ez, az, amire gondolok? - kérdezte rekedten.
Sumimasen megvonta a vállát. Kivételesen, még ő sem értette pontosan a dolgokat. Kinyújtotta a kezét,a  következő levélért. Ezzel párhuzamosan Shikamaru felkiáltott.
 - Hé, idenézzetek mit talált... – de a hangja elcsuklott.
Az egész Föld alapjaiban rengett meg ismét, iszonyatos moraj jött, közvetlenül az oltár alól. Olyan hangos volt, hogy szinte átszakította az ember dobhártyáját.
Nem is moraj volt.
Hanem egy feldühödött, nyughatatlan lélek üvöltése...
 - Fel, vissza a házba! - kiáltott fel kétségbeesetten Sumimasen.
Mindenki nekilódult a lépcső felé, de valami az útjukat állta.
Egy testetlen árny.
Ha szólni próbáltak volna, biztosan nem jött volna ki egyetlen hang se a torkukon.
A pincében kialudtak a fények, és hallani lehetett, ahogyan az éjszaka különös teremtményei, akik megbújhattak idelent, az örök sötétségben, előbukkannak, és bosszúra éhesen nyújtják feléjük csáprágóikat, kezüket, szájukat... Ez rosszabb volt, mint maga az alvilág!
Az üvöltés ismét felharsant, és mintegy kelre, ezek a különös, félelmetes szörnyeteg előre lendültek... Szaggatták, marták a lassan öntudatlanná vált Narutoékat. Chíta felsikoltott, Shikamaru felszisszent. Az öntudatuk pedig egyre jobban halványult.
Az utolsó dolog, amire Naruto emlékezett, hogy váratlanul, hatalmas kék fény villant, és a közvetlenül az arcába lihegő szörnyeteg elporladt. Aztán végleg öntudatát vesztette.

Egy apró pislogás. Még egy.
Chíta lassan kinyitotta a szemeit.
Shikamaru térdelt fölötte, épp kicserélte a borogatást a homlokkán.
Mellette Naruto feküdt. Őt Deidara ápolta.
Sumimasen pedig csak járkált fel, alá a szobában.
Igen, már Deidara szobájában vannak.
Chíta csendesen nyöszörgött valamit.
 - Mi történt? - kérdezte nyammogva.
Óvatosan kezdett el felülni.
 - Aucs- szisszent fel, és odakapta a kezét a bal oldalához.
Csúnya, lilás színezetű vágás húzódott ott végig.
 - Oké, gondolom semmi hétköznapi. - mondta sóhajtva, és visszafeküdt.
Shikamaru arcára akaratlanul is halvány mosoly kúszott.
 - Ugyan már, amit hétköznapi az kellemetlen. Legalább volt egy kis izgalom. - jegyezte meg derűsen.
Most, hogy már nem voltak azon a borzalmas helyen, teljesen jól érezte magát.
 - Nem hittem, hogy szereted az izgalmakat. Én azt hittem, a kellemes pihenés, és semmittevés a te asztalod. - felelte mosolyogva Chíta.
Mintha egy hatalmas kődarab szakadt volna le a mellkasáról. Újra tudott rendesen llevegőt venni, a szíve is visszaállt a rendes ritmusába.
 - De ha már így alakult, élvezem a kalandokat is. - mondta Shikamaru, és felsóhajtott.
 -  Valamivel viszont le kéne kezelni a sebedet. Így nem mutatkozhatsz emberek előtt. - jelentette ki csöndesen Sumimasen.
Az ő hangjából, még mindig ki lehetett érezni az idegességet.
 - Most komolyan, mi történt? - kérdezte Chíta.
 - Kérdezd Deidarát... - morogta sötéten Sumimasen.
A szőke fiú azonban feléjük se fordult, talán nem is figyelt a beszélgetésükre igazán? Mindenestre épp Naruto harci sebeit látta el.

Késő este volt már, ilyenkor minden család egy kis nyugalomra, és pihenésre vágyik. Vacsora egy kellemes étteremben közösen. Beszélgetés, nevetgélés, a kellemetlen témák kerülése, legalább arra a pár órára, amíg beülnek az étterembe.
Szálljon el minden gond! Kit érdekel már a földrengés, vagy az, hogy a drága gyermekük megint karót írt fizikából?!
Ismét megcsendült az apró kis bambuszcsengő, ahogy újabb emberek érkeztek az étterembe.
Deidara felsóhajtott, ez most az ő köre lesz.
Vetett egy "unatkozom, valaki mentsen meg" jeligéjű pillantást Naruto-ra, aki egyetértően bólintott.
Ez olyan kellemetlen így!
Oké, a kimonó egy kényelmes viselet. oké, segítsenek a "nővérüknek" a teaháznál.
De ez azért már mégiscsak sok!

A teaház forgalma nőtt az utóbbi időben, és ez csak egy egész kis részben köszönhető Sumimasen fantasztikus teáinak, és meg fantasztikusabb ételeiknek, valamint a lenyűgöző sütiknek. Persze az is közrejátszik, de az egyik legalapvetőbb indok az, az, hogy Deidara és Naruto besegítenek a munkában.
A teázó egyenruhája pedig, Chíta és Sumimasen számára női, Deidara és Naruto, valamint Shikamaru számára pedig férfi kimonó volt. Lányoknak fehér alsó, és mély, smaragdzöld felső kimonó, a fiúknak pedig szimplán sötétzöld. És, hogy mi köze van a teaház felvirágzásának a fentebb említett két szőkéhez? Hát ezt azzal lehet, magyarázni, hogy mind a ketten eléggé, khm, hanyagul szokták hordani a kimonóikat. Ami azt jelentette ebben az esetben, hogy eléggé mellkas villogtatóan. És egy szép kockás hasfal sose rossz. Legalábbis a teázóba járó lányok nagy része ezt az elvet vallotta.

Deidara kilépett a konyhaajtón, és szembe találta magát az ajtóban álldogáló Uchiha családdal. Mikotot már ismerte a teaházból, és fel is tűnt neki, hogy hasonlít Sasukéra és Itachira, de.. Ez azért mégiscsak sok! Ott állnak az ajtóba, mint egy család. Sasuke meglehetősen vidámnak tűnt, épp magyarázott valamit Mikotonak, Itachi pedig kifejezetten mogorvának. Az apjuk pedig, akinek még nem tudják a nevét épp körbekémlelt egy üres asztal után. Vagy talán a pincért kereste a tekintetével?
- Huh. - sóhajtott fel a szőke, de végül elindult az Uchiha család felé.
Arcára erőltette a lehető legkedvesebb mosolyát.
Könnyedén lépett oda a családhoz.
 - Segíthetek valamiben? - kérdezte.

Itachi utálta a családi ebédeket, vacsorákat, úgy egyáltalán a családi programokat. Álszentségnek tartotta. Ilyenkor az apja kivételesen nem szövegel arról, hogy már megint milyen rossz volt, milyen engedetlen, és mennyire nem viselkedik méltó módon egy Uchihához. Általában mindannyian felöltik a legszebb bájmosolyukat, és igyekeznek úgy viselkedni, mint bármelyik másik, normális család. Ráadásul az, hogy most ebbe a teaházba jöjjenek.
Itt lakik Deidara is.
Már csak az hiányozna, hogy összefusson a szőkével.
Különösen azok után, hogy mennyire fikázták Hidannal a teázót, a teákat, a sütiket, meg úgy egyáltalán mindent.
Így, amikor meghallotta a szőke fiú hangját, úgy érezte, hogy legszívesebben elsüllyedne.
Lassan felemelte a fejét...
Az arcára halvány, alig látható pír kúszott, a szíve pedig hevesebben kezdett el dobogni.
Deidarának gyönyörű felső teste volt, és az a különös tetoválás ott a bal mellénél...
Itachi egyre sötétebb vörös színű lett, és sajnos, vagy nem annyira sajnos, ez a másiknak is feltűnt.

Deidara egyszerűen nem bírta megállni, kacéran kacsintott egyet Itachira, aki ettől nyelt egy hatalmasat, és még jobban elpirult.
A szőke fiú magában felnevetett.
 ~ Hát ez kész beszarás, hogy tud valaki ilyen vörös lenni?! ~
 - Egy asztalt kérnék, ha lehet. - törte meg a kínos pillanatot a családfő.
Neki fel sem tűnt, hogy mi ment közben a szőkeség, és az ő nagyobbik fiacskája között.
 - Máris, erre, kövessenek. - intett Deidara, azzal elkísérte a családot a 6.-os asztalhoz.
Elment, hogy hozzon nekik pár étlapot is, és szándékosan Itachival szemben állt meg.
Amikor felé nyújtotta az étlapot, picit előrébbhajolt, így még "szebb" rálátás nyílt a felsőtestére.
Az idősebbik Uchiha fiú erre vad köhögő rohammal reagált.
Deidara egy ártatlan pillantást vetett rá, majd udvariasan megkérdezte, hogy hozzon-e egy pohár hideg, vizet.
Itachi csak megrázta a fejét. Bármit, hogy a szőke minél előbb elmenjen innen, és újra rendesen tudjon gondolkodni...

Deidara szó szerint berobbant a konyhába. Fuldokolt a nevetéstől.
 - Mi történt? - kérdezte meglepetten Naruto.
Erre a "bátyja" csak intett, hogy nézze meg kik vannak itt.
A kisebbik szőke kinézett, és meglepetten látta, hogy Sasuke van itt a családjával.
 - És akkor mi van? - fordult értetlenkedve a másik felé.
Deidara csak legyintett. Inkább hagyják a francba az egészet.

Kint, a szabad ég alatt, csak úgy szikráztak a csillagok, telihold volt. Igen, már nem sokára itt az idő...
A hold valahogy ma olyan furcsán vöröses színű volt. Mintha, vérezne?
De mióta vérzik a Hold?