- E világon, ha ütsz tanyát, hétszer szüljön meg az anyád... Egyszer szüljön égő házban, egyszer jeges áradásban, egyszer bolondok házában, egyszer hajló, szép búzában, egyszer kongó kolostorban, egyszer disznók közt az ólban. Fölsír a hat, de mire mégy? A hetedik te magad légy! - dalolta fennhangon a szikla peremén álló lány. Még egy milliméter, és lezuhan. Bár az nincs garantálva így sem, hogy nem teszi meg.
Mostanában sokat járt ki ide. Tisztult a feje.
Nem értett semmit abból, ami körülötte van, túl gyorsan pörögnek az események. Szeretne velük lépést tartani, de nem megy. Egyszerűen képtelen rá.
Démoni mosoly játszott az ajkain. Most határozottan <b> irigyelte </b> két testvérét, akik pontosan értik, mi folyik itt.
Váratlanul reccsent mögötte egy faág.
Hirtelen fordult hátra.
 - Ellenség, ha elődbe áll, hét legyen, kit előtalál. Egy, ki kezdi szabad napját, egy, ki végzi szolgálatját, egy, ki népet ingyen oktat, egy, kit úszni vízbe dobtak, egy, ki magva erdőségnek, egy, kit őse bőgve védett, csellel, gánccsal mind nem elég, a hetedik te magad légy! - hallott a háta mögött egy nyugodt, mély, érzékborzoló hangot.
Biccentett a másiknak.
Nem folytatta a dalt, folytatta helyette a másik.
 - Szerető után, ha járnál, hét legyen, ki lány után jár. Egy, ki szívet ad szaváért, egy, ki megfizet magáért, egy, ki a merengőt adja, egy, ki a szoknyát kutatja, egy, ki tudja, hol a kapocs, egy, ki kendőcskére tapos, - dongják körül, mint húst a légy! A hetedik te magad légy.
 - Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szülték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettő vitéz és tudós négy, a hetedik te magad légy. - folytatta csöndesen a lány.
Mostanában mindig csak ők ketten voltak itt kint éjszakánként. Az egyikük valamit tervezett. Érezte. ÉS nem volt benne biztos, hogy meg akarta tudni, hogy mit. A másikuk egyszerűen csak <b> lusta </b> volt hozzá, hogy eljöjjön velük. A harmadik, a harmadikról pedig nehéz tudni, mit gondol. Valószínűleg csak otthon ül, és eszik. Vagy valami ilyesmi.
Az utolsó versszak közben a hangjuk összefonódott. Már közösen énekeltek...
 - S ha mindez volt, ahogy írva, hét emberként szállj a sírba. Egy, kit tejes kebel ringat, egy, ki kemény mell után kap, egy, ki elvet üres edényt, egy, ki győzni segít szegényt, egy, ki dolgozik bomolva, egy, aki csak néz a Holdra: Világ sírköve alatt mégy! A hetedik te magad légy.
Felnevettek. Szinte egyszerre. Régebben nem kedvelték egymást, mostanában viszont egyre jobban kijöttek egymással.
 - Kár, hogy mi nem halunk meg. - nevetett fel a lány. A szemei felvillantak a Holdra. - Mi sose halunk meg!
 - Csak addig nem halunk meg, amíg bűn van a földön... Amíg a mi bűnünk van a földön.
 - Na, és mikor nem lesz?!
Erre a fiú nevetett fel...
 - Amúgy, Aijoku...
 - Igen Jokkjou?
 - Miért nem veszed föl soha az igazi alakod? Mármint, az igazi démon alakodat...
 - Egy szép napon megtudott... Ígérem, hogy te leszel az első, aki megtudja...
 - Olyan titokzatos vagy.
 - Ez vagyok.
 - Egyet mondj meg. Miért nincs jogunk hozzá, hogy tudjuk?! Mi az a titok, amit minden áron titkolnod kell... - sóhajtotta a lány.
 - Nem mondhatom el Jokkjou. Tudod, egybe szűk, kettőbe tág, háromba már nem fér bele...
 - Perverz!
  - Az csak te vagy, én a titkokról beszéltem...
Ismét felnevettek mindketten...

Az emberek önzőek, az emberek nem törődnek senki mással csak magukkal. Az emberek vakok, és nem figyelnek egymásra. az emberek, úgy nagy átlagban nem használják igazán egyik érzékszervüket sem. Nem azért van szemük, hogy lássanak, és nem azért van fülük, hogy halljanak. Azt látnak, és azt hallanak, amit ők akarnak. Öntörvényűek. Nem törődnek senki mással csak magukkal. Nem figyelnek igazán senki másra csak magukra.
Ő is ilyen volt.
Vagy az emberek voltak olyanok, mint ő?
Ez valószínűbb...
Sokkal valószínűbb.
Sumimasen unottan kortyolgatta a teáját.
Nincs egy vendég sem a teázóban.
Délután két óra, az emberek nagy részének ilyenkor már vége van az ebéd szünetének, de még le kell húznia pár órát a munkában.
Ilyenkor senki sincs bent a teázóban.
Letette a teát, és felállt. Kiment, kifüggesztette az ajtóra a zárva táblát.
Vissza kell mennie abba a pincébe. Bármennyire is félelmetes, és bármennyire is ijesztő.
Meg kell tudnia. Ki kell derítenie, mi volt abban a maradék pár levélbe.
Azokban van a kulcs, az utolsó puzzle darabkához. Az utolsó darabhoz, ami nélkül sehogy sem áll össze a történet.
Amilyen villámgyorsan csak tudott felrohant Deidara szobájába.
Hogy lehet, hogy pont ő költözött be abba a szobába? Miért pont ő? Miért mindig ő?!
Deidara nem akarja látni a dolgokat, és mégis mindig látja őket. Olyan megfigyelő képességekkel rendelkezik, mint senki közülük.
Hogy történhetett ez?
 ~ Miért, hogyan, miért nem én?! ~
De valójában, Sumimasen tudta a kérdésére a választ.
Mert neki nincs joga hozzá. Mert ő még akkor is, ha gyönyörű, kreatív, szép és okos, csak a negyed szülött.
Az első három, akiket Isten igazán szívébe zárt, akiket tényleg kedvel, nincs azok között.
De majd ő megmutatja! Jobb lesz mindenkinél, és kideríti mi a rejtély megfejtése, megtalál minden kérdésre minden választ, és akkor, majd a többiek is elismerik őt végre!
Ő lesz a leghatalmasabb és az Istenük is el fogja ismerni ezt!

Naruto mint valami hurrikán söpört végig a lakáson, és rohant fel, de nem ám a saját szobájába. Egyenesen berobbant Deidarához, aki épp az asztalánál ült, és próbálta nem halálra unni magát a fizika leckéje fölött. Valahogy, az, az idő sokkal szimpatikusabb volt az idősebb szöszinek, amikor még ki sem találták a fizikát, tehát nem is tanítottak azzal kapcsolatban idióta képleteket. Inkább maradjon a föld lapos, és álljon egy teknős hátán, akit négy elefánt tart, mint még egy rohadt fizika példa!
A következő pillanatban viszont már nem a fizikára koncentrált, inkább arra, hogy ne vessze el az egyensúlyát, és essen hátra székestül, Narutóstul.
Ugyanis a fiú egy hatalmas lendülettel az ölébe vetette magát, mint valami törleszkedő kismacska, a nyakába csimpaszkodott, és elkezdte elfészkelni magát az ölében.
 - Öhm, neked is szia. - nyögte ki végül Deidara, amikor túl volt az első sokkon.
Naruto a karjaival a nyakába csimpaszkodott, és vinnyogott valamit a pólójába, amiből egy rohadt szót sem értett a másik.
Viszont még mindig meg volt lepődve. Naruto utoljára. Te jézusom mikor csinált Naruto ilyet utoljára! Annak, annak ki tudja már hány éve! Még mielőtt elhagyta volna őket, azelőtt csinálta ezt rendszeresen. Ha bármi gondja, baja volt, csak befészkelte magát az ölébe, és mint valami kisbaba gagyogva, pirulva, mosolyogva, hisztizve előadta, hogy mi bántja az ő kicsi szívét. Ilyenkor kellett neki mondani pár kedves, megnyugtató szót, és ennyivel le is zárult a dolog.
De, de Naruto tényleg nem csinált ilyet az óta, amióta elhagyta őket.
Egyszer sem.
Egyáltalán úgy az, hogy hozzáérjenek a másikhoz, az valahogy teljesen elfelejtődött. Maximum beleborzolt a a másik hajába.
Most meg megint itt gubbaszt az ölében.
Deidara akaratlanul is elmosolyodott. Megsimogatta Naruto szőke buksiját.
 - Hát veled meg mi történt Naru-chan? - kérdezte kedvesen.
Igen, csak ő szólíthatta Narutot, Naru-channak. És ezt is milyen régen tette utoljára.
Naruto ilyenkor általában, mintegy viszonzásként Dei-nee-channak szokta hívni, ami meg abból a szempontból is különleges volt, hogy ők soha, egy pillanatra sem állították egymásról, hogy testvérek. Maximum nagyon szélsőséges körülmények között. Túlságosan is különböztek a valóságban ahhoz, hogy testvérek legyenek. Meg aztán, régebben a kezdetekkor, a testvéri kötelék, vagy úgy egyáltalán a kötelék, nem számított nekik. Nem volt fontos.
 - Suke. - mormogta Naruto.
 - Mármint, Sasuke? - kérdezte csöndesen Dei.
Naruto erre hevesen bólogatott, közben zavartan babrált a másik pólójával.
Olyan jó volt újra itt ülni, és tudni, hogy Deidara meghallgatja, és komolyan veszi, és segít majd neki. A másiknak még mindig ugyanaz a különös, fanyar illata van, mintha valaki összekevert volna egy halom gyümölcsöt, és egy nagy adag fahéjat. Naruto imádta ezt az illatot. Ez jelentette számára a békességet, és a nyugalmat. Amire most nagyon is nagy szüksége volt. Mondhatni, nagyobb, mint eddig bármikor az életében.
 - Mi történt? - kérdezte halkan Deidara, közben folytatta a másik hajának a birizgálását.
Naruto felsóhajtott, egyszer, kétszer, majd harmadszor is.
 - Az egészről az a hülye tehet! - mormogta bele a másik mellkasába.
 - Mi... - kezdte volna Deidara, de Naruto a szavába vágott.
 - Dei-nee-chan... - a hangja elcsuklott és nem fojtatta.
 - Mi az Naru-chan?
Naruto felnézett, és a kék szemeivel megkereste Deidara hasonló színű tekintetét.
 - Lehet két fiú egymásba szerelmes?
Ha valami, akkor ez volt az, amire nem számított. Arra, hogy panaszkodik arról, hogy Sasuke mekkora köcsög, pedig ő csak a barátja akar lenni, arra igen. De erre. Úristen, de hát... Ez most tulajdonképp azt jelenti, hogy Naruto kijelentette neki, hogy belezúgott a kisebbik Uchihába.
Nyelt egy hatalmasat.
 - Naruto - suttogta halkan.
A tekintete akaratlanul is ellágyult. Hát pont őt kell kérdeznie Narutonak a szerelemről! ŐT?! Ő nem ismer másmilyen szerelmet, csak a test szerelmét. <i> Vadászd le, facsard ki, vedd belőle, ami kell, dobd el, kérd a következőt! </i> Igen. Ez lehetne a címer felirata leginkább. Soha nem volt még szerelmes. Nem mintha erre büszke lenne, de attól még az igazság nem változik. Talán volt egy, két olyan áldozata, akit megkedvelt. Akivel eltöltött több mint egy éjszakát, vagy akitől sikerült békésen elválnia, és az illető bármikor újra visszafogadta volna az ágyába. De szerelem! Ugyan, ez kilóméterre van a szerelemtől.
És mégis, most itt van Naruto, és az ő véleményére kíváncsi. Mert neki az számít, amit mondani fog...
 - Én még nem voltam szerelmes Naru-chan. De szerintem lehet. Ez nem attól függ, hogy milyen nemű az illető. Egyáltalán nem. Egy férfi számára egy férfi, és egy nő számára egy nő is lehet szép. Vagy nem ezért vannak a szépség ideálok? Ránézel, és azt mondod, hogy szép. Elismered a szépségét, és hasonlítani akarsz rá. Ha az normális, hogy egy másik veled egynemű ember klónja akarsz lenni, akkor az, hogy pusztán csak vele akarsz lenni, az miért ne lenne lehetséges?
Beállt a néma csönd kettejük közé. Naruto forgatta magában a bátyja szavait, és próbálta feldolgozni. De minduntalan visszatért az agyába egyetlen egy apró kis pont. Egy hiba a gépben.
 - Dei, szerinted, mi lehetünk valaha... Boldogok? Mert én néha úgy érzem, hogy nincs jogunk hozzá. Ezer, meg ezer embert teszünk, és tettünk már tönkre. Mi, miért érdemelnénk meg?!
 - Naruto. A sorozatgyilkosoknak, akik több tucat ember mészárolnak le, nem törődve a következményekkel, vagy az utánuk síró családdal, is vannak szép, és boldog pillanatai. Mindenkinek van az életében szép, és boldog pillanat. Max nincs kiírva nagyon neoncsövekből, hogy "Most legyél boldog bazze!"
 - Élünk mi egyáltalán? Hányszor haltam már meg látszólag?! Hányszor néztem végig álruhában a saját temetésemet?! Ez élet?! Ez nem élet! Mit keresünk mi itt Dei?! - azzal a fiúból kitörtek a könnyek, a puha kis arcocska belefúródott Deidara mellkasába...
 - Éhn, nhem, nhem érdhemlhem megh, egyhszerhűen nem! Nincsh jhoghom hozzhá!
 - Csitulj Naru-chan. Ne itasd már az egereket.
Deidara próbált előhalászni egy zsebkendőt az íróasztalán uralkodó káoszból. Valahol az irodalom tankönyv, a történelem atlasz, egy félig elkezdett angol dolgozat, na meg a fizika házi alatt, (nem beszélve a törött ceruzákról, kiszáradt tollakról, a francba is rendet kéne rakni ott!) Talált végre egy zsebkendőt.
Óvatosan felemelte Naruto arcát és elkezdte róla letörölgetni a könnycseppeket.
 - Már, hogy ne érdemelnéd még a boldogságot Naru-chan. Biztosan megérdemled a boldogságot. Amúgy is, az, hogy kételkedsz benne, azt mutatja, hogy van miben kételkedned. Szóval, inkább arra koncentrálj, hogy azt a valamit ne veszítsd el.
 - Köszönöm! - a szőke felnevetett, az, az igazi rókás vigyor kiült az arcára.
Amilyen gyorsan jött, úgy fel is pattant, és elvágtázott az ajtó felé.
 - Hé Naruto! - szólt utána az utolsó pillanatban Deidara.
A fiatalbbik szöszi megfordult, és kérdő tekintettel meredt a bátyjára.
 - Biztos vagyok benne, hogy Sasuke-kun is kedvel téged.
A fiú szemei egy pillanatra hatalmasra tágultak, mondhatni szinte kistányér méretűre.
Majd mosolyogva bólintott.
Ő is szeretne hinni ebben.

<b> Kint iszonyatos erejű vihar tombolt, csak úgy dühöngtek az elemek, de bent a szobában a tűz meleg fénye mellett még jobban forrtak az indulatok. Test feszült testnek, izmok, izmoknak, egy vad, mindent elsöprő csókban. Nem volt benne semmi lágyság, semmi puhaság. Nem egy szerelmes, romantikus csók volt, és nem is egy bocsánatkérő simogató puszika. Igazi vadállatias marcangolás. Tele indulatokkal, vágyakkal, és szenvedéllyel.
Mindketten egyszerre nyögtek fel, és tolták el a másikat egy kortynyi levegőért. Még ebben is megvolt közöttük az összhang, mint annyi minden másban. Az egyikük csendesen pihegett, kisimított a szeme elől pár izzadt hajtincset, a másik csak gúnyosan mosolygott, és gyönyörködött.
Mintegy láthatatlan jelre, ismét egymás felé lendültek, hogy ajkaik találkozzanak egy újabb vértől fűszeres, érzelmektől fűtött csókban. Halkan morogtak, a kezeik vándorútra indultak a másik testén, darabos, durva simogatás volt ez, néha bele martak a másik bőrébe, karmolásokat, véraláfutásokat okozva a másiknak, és ez sem számított ebben a pillanatban. Semmi sem számított, csak ők ketten.
 - Akogare - susogta a fiatalabb.
 - Mi az öcsém? - kuncogott fel halkan a másik.
A válasz egy újabb csók volt. De ez már egyiküknek sem volt elég. Akogare kezei lecsúsztak a testvére hátáról, annak fenekére, és durván belemarkolt.
 - Ugye tudod, hogy ellenem nem nyerhetsz? - kérdezte súgva, majd végignyalt a másik fülkagylója mentén.
 - Tudom... Bátyám. - pihegte a kisebb.
 - Gyönyörű vagy ilyenkor. - nevetett fel a másik, és közelebb rántotta magához.
Végigjártatta a tekintetét a tökéletes arcélen, a hibátlan bőrön, a vörösre duzzadt enyhén véres ajkakon, a pimasz, formás orron, és azokon a szemeken. Amik pontosan az ellentétei voltak az övének. Magában, talán egy kicsit sajnálta is, hogy az öccse reggel már nem lesz ugyanaz.
Mert ez, az ő kettejük titka. Nem csak a mai éjszaka, valami annál sokkal fontosabb.
Bár, valószínűleg, ennek az alkalomnak is meglesz az ára.
Csendesen felnevetett.
 - Mi olyan vicces, bátyám?
 - Szánalmasan aranyos arcot tudsz vágni ha akarsz.
Erre a kisebbik finoman előre billentette a csípőjét, majd lassan elkezdett vele körözni... Aztán hirtelen durván előrelökte magát.
Az idősebbik felnyögött.
 - És ugyanilyen vad is vagy.
 - Hm, ne mond, hogy nem tetszik neked...
Hátrált egy pár lépést, pár erotikus, kínzóan izgató mozdulat kíséretében megszabadult a nadrágjától, majd visszatáncolt a bátyjához.
 - Mert nekem tetszik, és nem fogunk ennyinél megállni! </b>

Ijedten ült fel az ágyában. Abban a pillanatban, immár ki tudja hányadszor megfogadta, hogy nem fog aludni. Soha, semmikor! Valahogy ilyenkor mindig visszatért az emlékeibe a múlt. A múlt, amit el akart felejteni, és amire soha többé nem akart emlékezni. Bár, ez még az egyik legkellemesebb élménye volt... Úristen, de mennyit változott az óta. Most már a hideg futkos a hátán, pusztán a gondolatra is, hogy mit műveltek ők ketten azon az éjszakán.
De egy dologban biztos volt a mai napig.
Akkor, azon az egy alkalmon, a bátyja mindenben igazat mondott neki.
Az összes kiejtett szava színtiszta igazság volt.
Mert a szenvedély beszélt belőle.
És a szenvedély neki nem tud hazudni...
De pont amilyatt volt a legborzasztóbb belegondolni abba az éjszakába. Akkor ő sem hazudott aznap?!
Nem, egyszerűen csak megkívánta a bátyját. Kellettek neki azok a szemek, az, az izmos test. Végül is, ez az ő sorsa.
Mindenkit elcsábítani, és bárkit megvadítani egy pillanat alatt.
És most már jó régóta nem vadászott. Az ösztönei pedig kezdenek újra éledni.
Igen, van egy újabb szerencsétlen áldozat jelöltje.
Na, jó. Nem egy, de egy valaki, aki érdekesebb játéknak ígérkezik a többieknél...
Igen, bármennyire próbálja elfojtani ezeket az érzéseket magába, azok egyre jobban felülkerekednek rajta, és senkinek sem hiányzik, hogy ő átmenjen vadállatba...
Tehát, meg van hirdetve a vadászidény.
Kifulladva dőlt vissza a párnájára, sosem lesz vége ennek az egésznek. Soha!

Chíta unottan ült a Német óráján. Egyáltalán, miért is a Németet választotta?! Hogy egy begyepesedett, agyilag nulla, csak a szabályokat követő bányarém parancsolgatására kelljen ugrálnia?! Azt már nem.
Ráadásul ez a verselemzős vacak, amit kitalált. Hát ez kész dögunalom!
 - Kisasszony, ha olyan unalmasnak találja az órát, hogy kiessen a száján ásítás közben, akkor majd én felébresztem! Mars ki a táblához, és írja, amit mondok!
Chíta unottan pislogott egyet. Vajon ez neki szólt?
Ebben a pillanatban bárkit <b> irigyelt </b> a Földön, de tényleg bárkit, aki nem ül ezen a büdös órán!
Az amúgy sárgászöld szemei, most egészen szürkészöldig mélyültek.
 - Mozduljon!
 - Én? - pislantott fel fél szemmel.
 - Nem is a Római pápa kisasszony, gyerünk, álljon föl, és írja amit mondok!
Chíta kislisszolt a táblához, közben gondosan ügyelt rá, hogy megfelelő módon riszálja a csípőjét. Legalább annyi öröme legyen, hogy érezheti a fiúk elismerő pillantását, és a lányok <b>  irigykedő </b> tekintetét.
Felvette a krétát.
Bhah! Kréta?! Melyik iskolában használnak még ilyet?! Legtöbb helyen már felfedezték a digitális táblát, vagy legalább a tábla filcet! De itt?!
Ugyan kérem, itt elcsúszott az idő, mondjuk egy századdal...
 - Elárulná min nevet a kisasszony?
 - Semmin tanárnő kérem. - felelte csöndesen. - Igazán semmin.
 - Rendben, akkor írja, amit mondok...  "Ich bin Mädchen, ich bin Frau.  Manchmal Engel, manchmal Sau. Ich bin heiß, ich bin eiskalt, Manchmal jung und manchmal alt." *
Ebben a pillanatban Chíta szemei felvillantak, gonosz kis mosolyra húzta a száját. Akkor most, tesz valamit azért, hogy ne unatkozzon, és elkezdett írni.
Természetesen, nem azt amit a tanár diktált.
 - "Ich bin Mädchen ich bin Frau. Manchmal dumm und manchmal schlau. - folytatta monoton hangon a nő, de ez már a legkevésbé sem hatotta meg a táblánál álló lányt. - Ich bin sauer ich bin süß, manchmal nett und manchmal fies. Willst Du alles oder nichts? So bin ich. Willst Du alles oder nichts? Ich bin ich. Bin mal böse, bin mal lieb, fliege  hoch und falle tief. Bin mal unfair, mal gerecht, manchmal gut und manchmal schlecht.** - fejezte be végül.
Chíta mosolygott. Még mindig. Gonosz kis manó mosollyal. Mint aki épp, az évszázad csínyét követi el. Pattintott kettőt az ujjával. Kezdődjön a show műsor!
Pár másodpercig még nézte a tankönyvbe szereplő példa verset, majd felnézett.
És az arcára kiült, a tömény iszonyat. A félelem, és a rettegés olyan keveréke, ami mindenkiről lerántja az álarcait, és megmutatja az ember igazi valóját...
A keze akaratlanul is egyből a rózsafüzéréhez kapott, és egy halvány kis sikoly szaladt ki az ajkain.
 - ISTENGYALÁZÓ!
A felirat valóban nem volt a legbarátságosabb... Ilyen szemszögből nézve: "Lucifer Mortuus Diabolus. Nec Deus Nec Arch Angelus. Satan! Der Fürst die Finsternis. Ich bin der Abgrund, das Chaos. Mein Name ist Lucifer. Ich bin der Antichrist. Der Herr der Finsternis. Ich komme aus dem Reich des Bösen. Mein Reich ist das Böse. Ich bin der Abgrund, die Entwürdigung, das Chaos. Abgefallen von Gott bin ich der Versucher. Ich bin der Antichrist. Mein Name ist Lucifer. Der Fürst die Finsternis. Ich bin wahrer Satan!***
 - AZONNAL MEGYÜNK AZ IGAZGATÓHOZ! FELHÍVJUK AZ ÉDEASANNYÁT...
 - Nincsen anyám.
 Ez egy pillanatra megakasztotta az ordibáló tanárt.
 - Ah, szóval te vagy az egyike azoknak a különc újonc gyerekeknek, rendben, akkor előbb idejön a bátyád, és utána megyünk az igazgatóhoz!
Chíta elmosolyodott, ó igen! Most már kifejezetten, nem unatkozott.

* = <i> Én egy lány vagyok, én egy asszony vagyok. Néha angyal, néha disznó. Melegem van, én jéghideg vagyok. Néha fiatal, és néha öreg. </i>

** = <i> Én egy lány vagyok, én egy asszony vagyok. Néha ostoba, és néha elegáns. Én dühös vagyok, én aranyos vagyok, néha szép, és néha csúnya. Akarsz minden, vagy semmit? Annyira én vagyok. Akarsz mindent vagy semmit? Én vagyok én. Esetleg dühös, esetleg kedves

*** =<i> Lucifer a halál ördöge. Semmikép sem Isten, semmiképp sem Arkangyal. Sátán! A fejedelem A sötétség. Én vagyok a szakadék, a káosz. Az ÉN nevem Lucifer. Én vagyok az Antikrisztus. Az úr, a sötétség. Én a gonosz királyságából jöttem. Az én királyságom a gonoszság. Én vagyok a szakadék, az ítélő, a káosz. Isten elbukik, én vagyok a csábítás.. Én vagyok az Antikrisztis. Az én nevem Lucifer! A fejedelem A sötétség. Én maga vagyok a Sátán!<i>