Amikor a némettanár visítva berobbant a 11. a-ba, Hidan iszonyatosan össze akart menni. Elég volt ránéznie a tanár dühös arcára, és biztos volt benne, hogy a tanárnő tudja. Már csak az imádkozás maradt hátra, hogy gyors, és fájdalom mentes halála legyen... Vagy, hogy ne őt keresse a tanár. Imája meghallgatásra talált.
 - Ebbe az osztályba jár egy bizonyos Deidara?! - kérdezte fújtatva a tanár.
Az osztály egy emberként fordult a szőke hajú srác felé.
A tanár homlokán izzadtság cseppek csorogtak, a szemei pedig vészesen villogtak, a haja kócos volt, a keze pedig remegett.
 ~ Mint valami elmebeteg ~ villant fel Deidara fejében. Lassan, vontatottan felállt a padból.
 - Miben segíthetek? - kérdezte nyugodtan.
 - Azonnal velem jössz! - sziszegte a tanár.
Deidarának fogalma sem volt ki lehet ez a nő, főleg, mert idegen nyelveknél a franciát vette fel, és arról meg pláne nem volt fogalma, hogy mit akar tőle ez a nő. Lehet, hogy Hidanék megint kitaláltak valami idióta csínytevést? Ez elmúlt napokban már volt jó pár érdekes húzásuk. Persze ilyen esetekben végül ők jártak rosszul...
  - Miért is? - kérdezte továbbra is ugyan azon a hangszínen, közben finoman felvonta a szemöldökét. Megy a halál ezzel a nővel.
Na, jó, a halál nem. De a diliházból pár ápoló igazán kijöhetne érte.
 - A te húgod Nozomi Chíta?
Deidara arcán pillanatok alatt nagyon érdekes változás ment végbe. Egy hatalmas sóhaj keretében, a vonásai megkeményedtek, a fogait olyan szorosan préselte egymáshoz, hogy félő volt, eltörhetnek. Tisztában volt vele, hogy a "húgocskája" baromira unja az iskolába járást, és mindig is a legfékezhetetlenebb egyéniségek közé tartozott.
A kezével türelmetlenül egy apró kis jelecskét mutatott.
Tényleg nem volt sok.
Ez igazán nem számíthatott nagydolognak.
Vagy mégis?
A szemei előtt fellobbantak azok a dolgok, amiket mindeddig, szándékosan elrejtett maga elől. Nem volt szüksége arra, hogy bárkinek, akárkinek, mindenkinek a fejbe láthasson, és megtudja a titkait, az érzéseit. Nagyon rég használta ezt a technikát, főleg amiatt, hogy a legtöbb ember, akárcsak Naruto közelében, az ö közelében is könnyen megmutatja önmagát. Pár kedves szó, némi megértés, egy mosoly. Igazán nem kell sok ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.
De most ez más helyzet volt. Szükség helyzet. Tudnia kellett, hogy mit csinált Chíta!
Az arca megkeményedett. Két csettintés, se több, se kevesebb. És megkapod, amire vágysz...

Chíta mosolyogva figyelte, ahogy az igazgató úr, és Deidara kíséretében bevonul az, az utálatos tanár. Csak ült annak a Hiyou, vagy milyen nevű fiúnak a padján, és vigyorgott.
Most jön, az igazi show műsor!
 - Tessék, nézzék csak meg! - jelentette ki fontoskodva a tanár, és a táblára mutatott.
Az igazgató felvonta a szemöldökét, majd rosszallóan összeráncolta. Valami csúnya fintor féle ült ki az egész képére. Deidara ehhez képest póker arccal figyelte a feliratot. Ő látta a trükköt is benne. Látta mit írt föl eredetileg a húga, és mit varázsolt. Mit lásson az a szerencsétlen tanár.
De attól még az eredeti szöveg az volt, ami le lett diktálva eredetileg...

"Ich bin Mädchen, ich bin Frau.  Manchmal Engel, manchmal Sau. Ich bin heiß, ich bin eiskalt, Manchmal jung und manchmal alt. Ich bin Mädchen ich bin Frau. Manchmal dumm und manchmal schlau. - folytatta monoton hangon a nő, de ez már a legkevésbé sem hatotta meg a táblánál álló lányt. - Ich bin sauer ich bin süß, manchmal nett und manchmal fies. Willst Du alles oder nichts? So bin ich. Willst Du alles oder nichts? Ich bin ich. Bin mal böse, bin mal lieb, fliege  hoch und falle tief. Bin mal unfair, mal gerecht, manchmal gut und manchmal schlecht."

 - Mi ebben a szövegben a hiba? - érdeklődött szelíden az igazgató.
A tanár megpördült és rámeredt a táblára. Az ott, egyértelműen az a szöveg, amit ő mondott pár perce... A rózsafüzérjéhez kapott ismét.
 - De, de... - nyöszörögte erőtlenül.
 - Elnézést, visszamehetek az irodalom órámra? - érdeklődött közbe Deidara.
Az igazgató komoran bólintott, ellenben a némettanár...
 - Senki nem megy sehová! - visította, akárcsak egy fába szorult féreg, vagy mint egy malac, akit ölni visznek. - Ki fogom deríteni mi, folyik itt. Gyerünk, gyerünk! Valljátok szépen be, kinek az ötlete volt ez az egész, és ki találta ki azt a szöveget. Az egyértelmű, hogy amíg nem voltam bent a teremben letöröltétek a táblát, és újra felírtátok a...
 - Akkor nem kéne a szivacsnak, és a táblának vizesnek lennie? - kérdezte nyugodtan Deidara. - Egyik sem vizes, és nem hiszem, hogy az alatt az 5 perc alatt képes lett volna bármelyik is megszáradni.
Danzuo avagy Urunk és Igazgatónk, erre csak biccentett egyet. Annak a kölyöknek igaza van.
 - Kolléga, tulajdonképpen mit is látott? - kérdezte a tőle szokott higgadt, enyhén lenéző hangsúllyal.
 - Én, én... - hebegte zavartan a tanár, kétségbe esett tekintettel bámult Chítára, remegett az egész testében. Hogy az idegességtől, a félelemtől, vagy mitől, azt valószínűleg sosem tudjuk meg.
 - Valami baj van a verssel? - érdeklődött angyali módon Chíta.
De belül, belül mosolygott, sőt! Nevetett, fetrengett a röhögéstől! Elégedett volt magával, nagyon elégedett.
 - Ne szórakozz velem! - a tanár olyan hangerővel ordított fel, hogy a szomszéd teremből átkopogtak, hogy csendesebben.
Mintha egy idióta kisdiákról lenne szó, nem egy tanerőről, aki épp, felrobban a méregtől?!
 - Tudom, hogy, te - kezdett bele zihálva. - hogy te, meg ez a sok hülye együtt működött, nem tudom hogyan, csak azért, hogy lejárassatok, de én esküszöm, hogy...
 - Ezt azonnal fejezze be! - jelentette ki szigorúan az igazgató.
Deidara csikorgatta a fogait. Ott hagyott a padján egy félkész vázlatot, amit ahhoz az ostoba vershez rajzolt, amit most olvasnak. Na, jó, a vers nem ostoba. Csak egy kicsikét perverz. Oké, nem is kicsit, hanem nagyon. Mondhatni, pont neki való. De attól még ostoba vers. Mert úgy igazán semmit se mond se a szenvedélyekről, se arról a beteges vágyról, amit eredetileg, feltehetően, a szerző meg akart jeleníteni. Csak úgy van. És egy nagy kalap szar.
A rajz viszont, amit csinált jó. És kár hagyni, hogy az olyan Hidan féle barmok áldozata legyen.
 - Visszamehetek órára?
 - Menjél fiam. - intett Danzuo - Maga meg, kivesz egy rövidebb szabadságot, elmegy, és pihen egy jót. Ezen a héten már nem tartok igényt a szolgálataira - fordult a német tanárnő felé. - Az ügyet ezzel lezártnak tekintem. - azzal megfordult, és kiment a teremből.
Deidara vetett egy utolsó búcsúpillantást a húgára.
A tekintete nem sugallt túl sok jót. Minimum egy fejmosás fog várni Chítára. Egy nagy, nagy fejmosás... Vagy mégsem?!
A szemében különös fény csillant. Pattintott kettőt az ujjával. A tanár pedig abban a pillanatban felnézett a táblára, és sikítva rohant ki a teremből.
Chíta pedig majdnem legurult a padról, nevettében. A többi diák pedig értetlenül nézett az ajtó irányába.
De amikor eljutott a kicsi agyukig, hogy a tanár most rohant ki a teremből, és feltehetőleg nem fog mostanában visszatérni, egyként álltak fel a helyükről, és kezdtek el trécselni. Pár fiú elővett egy teniszlabdát, és azt kezdték el dobálni egymás között.

Deidara halvány mosollyal az arcán sétált vissza a termükbe. Halálos nyugalommal az arcán ment vissza a helyére, és ült le úgy, mintha mi sem történt volna.
Kezébe vette a ceruzáját, és már nyúlt volna a vázlatfüzetéért, amikor egy egészen pici pillanatra megdermedt. A füzet határozottan nem ott volt, ahová ő tette le. Ebben száz százalékig biztos volt. Pontosan megjegyezte, hogy hova rakta, és itt nem egy pár milliméteres elcsúszásról van szó... Sokkal inkább jó pár centiről! Mintha valaki csak ledobta volna,a mikor meghallotta, hogy jön vissza.
Vetett egy lapos oldalpillantást a padszomszédja felé.
Itachi mintha egy picit összerezzent volna a tekintetétől, de azért továbbra is ugyanolyan fapofával bámulta Kakashi-senseit. Mintha figyelne is a monológjára.
A szőkeség e magában nevetett. Ez már több mint gyanús volt! Itachi nem szokta így figyelni egyik tanárnak sem a magyarázatát semmilyen órán. Általában unott arccal bambul valamerre, a füzeteibe mindig pontosan belekerülnek, amik a táblára lettek írva, de semmi több.
 - Tetszett? - kérdezte egy kaján kis mosollyal az arcán.
Itachi nyelt egyet.
 - Már értem miért mondtad múltkor, hogy az csak egy firka. - felelte kitérően.
 - Ez meg csak egy vázlat. - Deidara legszívesebben felnevetett volna.
A fekete hajú fiú most már nyíltan felé fordult.
 - Ha ez a vázlat, mutass egy kész képet. - a hangja valahol félúton volt a kérés, meg a követelés között, de inkább a követelés felé hajlott a hangsúly.
 - Oké. - vont vállat Deidara, és elkezdett visszalapozni a füzetében.
Egy gonosz kis gondolat született meg a fejében.
 - Ez, egy rajz - nyújtotta át a füzetet Itachinak.
Nem fordult vissza. Pontosan látni akarta, mi a másik reakciója arra a képre.
Elsőként a másik csak nyelt egy hatalmasat, pislogott jó párat, ezzel párhuzamosan halvány pír jelent meg az arcán, a kezei megremegtek.
A képen nagy részét, egy hatalmas ágy terítette be. Egy gyönyörű baldachinos ágy, és az ember, bár nem tudhatta biztosan, de szinte érezte, hogy a takaró, és a függöny is bársony, méghozzá valószínűleg vörös, az apró kis minták a takaró szélén meg feltehetőleg arany hímzés. Bal oldalt egy hatalmas ablak, amin bevilágított a telihold és a csillagok fénye, ragyogása. A baloldal árnyékba veszett. De nem ez volt az igazán, izgalmas. Hanem az ágy. Pontosabban az ágyon fekvő alak. Egy férfi. Hosszú haja volt, sötétebb, mint a legsötétebb éjszaka, és kócos, szanaszét tekergőztek a tincsei a párnák között. A szemöldöke finom ívű, a szemei csukva vannak, és látszanak a meseszép, szinte abnormálisan hosszú szempillái. A legapróbb részletekig ki volt dolgozva a mimikája, a finom vonalú, arisztokratikus orr, a lágy ívű száj, ami enyhén, nagyon enyhén szét volt nyílva. Sima, hófehéren világító bőr, gyönyörű, hibátlan ívű nyak, erős, izmos vállak, és hasonló kezek, amiket fent tartott a feje mellett. Kidolgozott, de nem sakktábla kockás mellkas, feszes hasfal, sima, szőr mentes alhas... És a lényeget, vagy legalábbis, ami a lényeg lenne egy férfin... Hát, azt pont eltakarta az enyhén oldalra csúszott takaró.
De az egész képből csak úgy sugárzott, szikrázott, ragyogott az érzékiség. Bárki, aki ránézett a képre, értette, pontosan értette, hogy min van túl az a férfi, és, hogy mennyire élvezte.
Itachi ajkai enyhén elnyíltak, akárcsak a képen ábrázolt férfié, világosan lehetett látni, hogy elkezdi a száján keresztül venni a levegőt, és, hogy a mellkasa egyre jobban emelkedik fel, és le... Egyszerűen képtelen volt feldolgozni, amit látott.
Miért érezte úgy, hogy a képen lévő férfi kicsit hasonlít rá?
 - Ez... - kezdte volna, de a szavába vágott a csöngő.
Deidara kivette a kezéből a rajzot, és mosolygott.
 - Ilyen egy kész kép. - jegyezte meg, mintegy végszóként.
Itachi pár pillanatig, még enyhe kómában ült ott, ahol volt. Minden egyes kőkocka, mindegy egyes ránc a takarón, gyűrődés a lepedőn ki volt dolgozva. Hiteles volt!
Megrázta a fejét, hogy kiszakadjon a kábulatból.
Végül is testnevelés órája lesz, arról nem kéne elkésni. Öltözhetne át a WC-ben, mert természetesen az öltözőket a szünet végén bezárják, hogy ne lehessen a diákok táskájából pénzt, ékszert, telefont, akármit lopni.
De azért a fejében, egy apró kis hátsó zugban ott motoszkált a gondolat... Tényleg hasonlított rá az a férfi?!

Egyetlen egy jó dolog volt abba, hogy ilyenkor úgy volt tesijük, hogy közvetlenül utána következett az ebédszünet. Le tudtak zuhanyozni. Ami így atlétika után, kifejezetten jól jött.
Sőt! A tanár külön rájuk ordított, hogy ki ne merjenek jönni zuhanyzás nélkül. Mondjuk, a 27 fiúra 5 zuhanykabin nem a legjobb arány, de még mindig jobb mintha csak kettő lenne.
Deidarának sikerült az elsők között letusolnia. És vigyorogva figyelte, hogy többekből vált ki hasonló reakciót, mint pár napja Itachiból, illetve kapott nem kevés <i>irigykedő<i> pillantást, Sasori meg megkérdezte, hogy hol csináltatta a tetkóját...
Épp megtörölközött, és készült volna felöltözni, amikor valaki rácsapott a fenekére egy vizes törölközővel...
A szőkeségnek egyből volt egy jó tippje, hogy ki volt az, főleg, mert az illető vigyorogva ott állt mögötte, és várta, hogy mit reagál erre.
Egy dologgal nem számolt azonban a kedves vakmerő illető, Deidara szereti a kihívásokat, és most már leszarja magasról, hogy másoknak mi a véleménye az ilyen olyan irányultságairól. Volt egy röpke hisztis korszaka, de az sem most volt. Szóval...
 - Mit szeretnél Hidan drágám? - csivitelte a lehető "legbájosabb" hangján.
A jelen lévők egyként dermedtek le.
Műsör van készülőben.
 - Megyek szarni, jössz te is? - kérdezte erre vigyorogva az ezüsthajú srác.
Dei küldött felé egy lesajnáló pillantást.
 - Van nálad vörös szőrös bilincs, korbács, és domina szerkó, szexi fémsarkú csízmával? - érdeklődött, még mindig pláza cica stílusban. - Mert ha nincs, akkor esélyed sincs ellenem. Főleg - és itt visszaváltott végre a rendes Deidarás stílusára, és megengedett magának egy hatalmas gúnymosolyt - mert kisfiúkkal nem kezdek ki. - A kisfiú szót, igen, igen erősen megnyomta, és mintegy nyomatékosításként, viszonozta Hidannak, az előbbi kedvességét...
 - Baszd meg, most megszívod! - üdvöltött fel az ezüsthajú, és Deidara felé lendült.
Ez a célzás, érzékenyen érintette...
5 perc múlva körülbelül már a teljes fiúöltözőben dúlt a vizes törölköző csata. Mindenki, mindenki ellen, spékelve néhány kedves megjegyzéssel, jajkiáltással, meg hasonlókkal. Ebből a csatából nem tudtál kimaradni. Pedig Itachi olyan szívesen megtette volna.
 - Talán nem tetszik? - kérdezte váratlanul valaki súgva a háta mögött.
Pontosan tudta, hogy ki az, ahogy azt is érezte, hogy a másik alig lehet egy, két centire tőle.
Nem akart megfordulni, és szembekerülni a valósággal, meg azzal, hogy a másik milyen helyes, és izmos lehet.
Valószínűleg Uchihoz nem méltó módon reagálna rá erősen...
Deidara közelebb lépett még egy lépésnyit.
A felső testét neki döntötte Itachi hátának, de a csípőjét nem billentette előrébb, hogy hozzá érjen a fekete hajú fenekéhez...
Végül is, nem megerőszakolni akarta itt helyben a torna öltözőben, még 25 ember jelenlétében...
Itachi tényleg, de igazán próbálta visszatartani azt az apró kis nyögést, ami úgy kikívánkozott az ajkaira. De nem sikerült.
Szerencsére a csata hevében senki sem figyelt fel arra, hogy mit művelnek...
 - Minden rendben, Itachi-kun? - kérdezte sejtelmesen susogva a szőkeség, a nyelve finoman végigsiklott a másik fülkagylója mentén. - Olyan vörösnek tűnsz - tette hozzá egy pillanattal később. - Csak nincs valami baj?
Itachi hátranézett a válla fölött, igyekezett visszatartani magát attól, hogy Deidara arcán kívül máshová is nézzen, vagy na, adj Isten, esetleg megforduljon! az ajkaik között egy egészen pici távolság volt.
 - Befejezzem a mozdulatod? - kérdezte sejtelmesen mosolyogva, közben az egyik keze rásiklott Itachi derekára, a másikkal pedig megcirógatta a másik arcát.
Egy pillanatra a sötét tekintet elhomályosodott, és azt sugallta neki, hogy:"Igen!" De rá, már alig egy kis pillanatra, azokban a gyönyörű szemekben felvillant az ijedtség.
 ~ Mit művelek?! ~
Deidara olyan gyorsan eresztette el Itachit, és tűnt el a tömegben, mintha ott sem lett volna. Az idősebbik Uchiha fiú, pedig meredten nézett maga elé.
Nem létezik, hogy ő tényleg azt akarta, hogy a szőke fejezze be azt a mozdulatot! Itt, mindenki előtt, úgy, hogy bárki észrevehette volna őket! Csoda, hogy nem történt meg!
És ebben Itachinak igaza is volt, valóban csoda. Vagy mégsem?!
Deidara mosolyogva kettőt csettintett az ujjával.
Végül is, apróbb kis trükköket megengedhetnek maguknak, nem?!

Eközben az ebédlőben Shikamaru unottan ette az uzsonnáját, Naruto és Chíta társaságában.
Deidara kivételesen előre odaadta nekik az uzsonnájuk, lévén, hogy sejtette, nem ér oda időben, így tesi után...
Váratlanul árnyék vetült az asztalra.
Shikamaru a szeme sarkából felpillantott.
 - Beszélnünk kéne. - jelentette ki határozottan Temari.
 - Ez kellemetlen. Miért is? - érdeklődött unottan a barna copfos srác. Valószínűleg, ha tejet kapott volna az uzsonnájához, megalvadt volna a szájában.
 - A projektről. Egy hét múlvára kell leadni, és nem akarom az utolsó pillanatba megcsinálni. - mondta a szőke hajú lány.
 - Csak lazíts, majd megcsi...
 - Nem majd! - szisszent fel Temari erre.
A hangja élesen csengett a szemei pedig szikrákat szórtak. Senki sem volt, aki a lánynak ezt a tekintetét sokáig állta volna.
 - Oké, oké, megmozdultam. - morogta Shikamaru, közben vállára vette a táskáját. - Naruto a többi a tiéd lehet, a süti is.
A szőke fiú hatalmas csillogó szemekkel lendült a barna papírzacskó felé, amiből mennyei csemegék kacsintgattak rá.
Lassan, Temari és Shikamaru elindultak kifelé az ebédlőből. A szőke hajú lány épp Shikamaru felé fordult, hogy elmagyarázza neki az egyik ötletét, és tulajdonképp fel sem figyelt arra, hogy Shikamaru egyáltalán nem ezen gondolkozik. Nem érdekelte túlzottan mondhatni.
Időközben egészen kisétáltak az udvarig, ahol hivatalosan tartózkodniuk kéne szünetekben, ha nem a szekrényekből szedik ki a cuccaikat, vagy nem kajálnak épp az ebédlőben.
Mondanom sem kell, hogy egy teremtett lélek sem volt ott.
 - Hahó?! - Shikamaru figyelsz rám? - kérdezte dühösen Temari.
 - Jah, hát persze. - vetette oda félvállról a barna hajú.
 - Fogadok, hogy meg sem tudnád ismételni, hogy mit mondtam neked utoljára!
 - Technikailag azt, hogy figyelek-e rád, de gondolom nem erre vagy kíváncsi...
 - Hát nem. - jelentette ki duzzogva a szőke.
Shikamaru felsóhajtott. Ha valamit, hát ezt utálta a lányokban, nőkben, úgy a nő nemű egyedekben.
Túl érzékenyek.
Mindenen megsértődnek.
Ha a pasijuk nem figyeli azt, hogy melyik boltban milyen cuki-mukiságos cipellőt láttak kiakadnak, bezzeg az autókról tartott kiselőadáson meg ők ájuldoznak.
A pasik sosem juthatnak szóhoz ezen a földön?!
 - Na, jó. Akkor te, hogy csinálnád? - kérdezte Temari karba font kezekkel.
 - Ez most komoly? - kérdezte Shikamaru.
Ugyan az arcán nem látszott semmi, de belül igen is meglepődött. Váratlan fordulat.
 ~ Hát ez kellemetlen. Csajból van. Fogadok, hogy komolyan gondolja. ~
 - Ja, ha rám nem hallgatsz, akkor mond el, hogy te, hogy csinálnád.
A csengő ebben a pillanatban megszólalt. Temari nem mozdult onnan, ahol állt. Shikamaru sem.
 - Majd máskor megdumáljuk, jó? - kérdezte végül a barna hajú fiú.
A szőke lány már szólásra nyitotta a száját, de Shikamaru folytatta.
 - Esetleg átjöhetnél majd a teázóba, vagy mi a szösz..


Utolsó óra. Mindenkinek. Már mindenki haza akar menni. Számolják a másodperceket is talán.
Itachi zavartan feszengett a szőke mellett. Az ujjaival idegesen dobolt a padon, ami nem volt szokása. Nem mert még csak egy picike oldalpillantást se vetni a szőkére.
Aki jó szokása híven, már megint rajzolt. És látszólag egyáltalán nem volt zavart, ideges, feszélyezett, vagy bármi hasonló a miatt az apró kis incidens miatt.
A fekete hajú srác felnézett a táblán lévő matek képletre. Most így, hirtelen, meg nem tudta volna mondani, hogy az, hogyan kell megoldani, vagy, hogy milyen képlet is egyáltalán. Gyanúsan sok benne az "x"meg az "y", né, az ott nem egy gyökjel?!
Idegesen mormogott.
Mi a francért jár olyan cseszettül lassan az, a rohadt óra?! Alig tíz perc telt el. Ő meg már lenne inkább kint, és szívná a bagót, amit utál, és csak azért szív, mert az laza, és mert menő, meg mert ezzel is lázadhat az apja ellen, aki max félévente, egy karvastagságú szivart vesz a kezébe, ha módosabb vendég jön látogatóba.
 - Itachi, mi a megoldás? - kérdezte Asuma-sensei
A fekete hajú szeme egy pillanatra ijedten rebbent meg. Nem létezik, hogy nem tudja a megoldást!
Emlékeznie kell! Miről beszéltek előző órán?!

De nem kellett válaszolnia.
A néma csöndet, hirtelen, éles hang szelte át. Mint, amikor valaki ráüt egy hatalmasat egy régen használt zongora billentyűire.
Az iskolában valóban volt egy zongora... De annak nem lehetett ekkora hangereje. Minden tanteremben, minden folyosón, pincétől a padlásig egyszerűen olyan tisztán hallották a hangot, mintha csak ott szólna közvetlenül az ember dobhártyája mellett.
Pár össze-vissza hang lett leütve.
Mindenkit kirázott a hideg.
Ki, ki lehet az, aki ilyenkor, képes volt bemenni a színhát terembe, felnyitni az ezer éve nem használt hanszert. Miért játszik rajta? Ki lehet az?
Ráadásul, mitől ilyen hangos?! A színházi zongora biztos nem ilyen hangos...
Senki, sem mert megmozdulni, mintha egy különös bűbáj foglyul ejtette volna őket, mintha csak...
Deidarába mintha villám csapott volna, az egész testét kirázta a hideg, a csontjaiba folyékony jeget vezettek, a kezeiből, az arcából kifutott minden vér, és majd olyan sápadt lett, mint azok a bizonyos hófehér falak a teremben. Az ajkai elnyíltak, a szemeiben a pupillái kitágultak.
 - Nem létezik. - suttogta.

<i> http://www.youtube.com/watch?v=2XOZshzcu_Y - Ez a zene ami megy. 5:44-től hallagssátok, úgy az igazán hatásos </i>

És ekkor, megszólalt a dallam, egy magas hang ismételte ugyanazt, könyörgött, megjelent alatta, a mély dörmögős hang, elutasította a kérést, majd a két hang összefonódott, és külön vált. Aztán ismét összefonódott. Lement a mélybe, majd felment a magasba. Az ember táncra perdült volna, vagy csak ült volna egyhelyben, és hallgatott volna... Dermesztő zene volt. Gyönyörű dallammal.
De egy átlagos embernek tényleg csak ennyit jelentett.
Nem így Deidarának.
Ő pontosan ismerte ezt a dallomot. Ez, az ő dala volt.
Hát mégis, visszatért közéjük..
Akaratlanul is felállt.
Ugyan így tettek a többiek is. A folyosón megannyi diák volt.
Megbűvölten mentek a hang forrása felé, mindenki a színház terem felé igyekezett.
Ám bejutni már nem tudtak.
Az ajtók zárva voltak.
Sem kulcs, sem semmi hatására nem nyíltak azok az ajtók. Mintha, ha kinyílna az, az ajtó, megtörne a varázslat... Minden normális lenne újra. És oh, milyen jó is lenne, ha így lenne!
Chíta, Narutot, Shikamarut, vagy Deidarát, vagy akárkit keresett a tekintetével, aki meg tudná oldani ezt a helyzetet.
Naruto hasonló félig ijedt, félig meglepett tekintettel nézett rá. Valószínűleg ilyen fejjel nézett körbe ő maga is.
Shikamaru meredten bámulta az ajtót zsebre tett kezekkel, és Deidara...
A szőke fiú ügyesen úgy intézte, hogy a tömeg első sorába kerüljön, ahol pár ijedt diák faggatta a magatehetetlen tanárokat.

 ~ Mi történt? Mi ez, az egész? Mit keresel itt pont most? Miért? ~
Önkéntelenül emelkedett fel a keze. A mozdulat szinte annyira ösztönös volt már.
Hiszen egészen születése óta, ez a mozdulat volt, ami megoldott minden problémát, amitől átlátta a dolgokat, amitől megértett mindent, amitől egyből tudta a kérdésekre a választ...

Csettintett kettőt.

Az ajtó iszonyatos robajjal, mintha faltörő kossal mentek volna neki, kinyílt.
Bent pedig a zongoránál, ezt mindenki világosan láthatta, egy árnyék ült. Nem is árnyék, maga az ördög ült ott!
Megfordult, és különös, vérvörös szemeivel, elkezdte pásztázni a tömeget. Arcából egyetlen egy vonás sem látszott.
Teljesen sötétségbe burkolózott.
De a szemei, azok világítottak.
A dallam pedig csak ment tovább...
Senki, sem mert megmozdulni. Senki, sem mert semmit sem tenni.
Csak álltak és néztek.

~ Nee-sama ~
Tudta, hogy hallja. Ő is hallotta mindig is a másik árnyék hangját, a legtitkosabb gondolatait, amit senkivel sem akart megosztani.
Ez egy ilyen, oda-vissza kapcsolat volt. Ők sem akarták, de így lett.
Immár nem féltek tőle.
Ők, így, együtt mindennél, és mindenkinél erősebbek voltak.
Leránthatták az emberek szíveiről az összes álarcukat, megláthatták az igazi arcukat.
Nekik hatalmuk van.
Ők, az első szülöttei, az Istenüknek.
És senki sem tudja, nem jöttek rá. Talán, nem is érdekli őket. Kivéve egyet. Aki lassan egyre messzebb megy.
Kezd veszélyessé válni, az amit művel.

 - Hallak. - mondta a megszokott hűvös, dallamos hangján.

Az árnyék olyan hirtelen csapta le a zongora tetejét, és lendült előre, a "közönség" felé, hogy azoknak még meghátrálni sem volt idejük.
De mire elért volna hozzájuk, egyszerűen csak eltűnt.
Volt, nincs.

Deidara érezte, ahogy megremeg a térde, ahogyan elkocsonyásodnak az izmai, ahogy a szemei elé lassan ereszkedik a jótékony sötét köd.
Nem fog elájulni! Nem fog elájulni!
Óvatosan elkezdett hátrálni bele a tömegbe...
Hogy elvesszen, hogy elsodorják a diák társai, akik közül páran ijedtek, mások viccelődnek...
Elveszni a tömegben, alkalmazkodni, nem különlegesnek lenni, elrejteni mindent, ami igaz. Játszani, színészkedni... Mindent elfelejteni, semmire sem emlékezni. Csak felejteni…