"Ita diis placuit" - Az Istenek kedvére van... De milyen Istenek?
Hisz nincsenek többen. Ő van egyedül. Ő a magasságos, a fényességes, aki mindenkinél hatalmasabb, és erősebb. Az Úr, a Teremető, a Jó Pásztor. A vezetőnk, gyámolítónk, támogatónk. Az egyetlen olyan, aki valóban meghallgatja a panaszainkat.
Mert ő tökéletes.
Egyetlen aprócska hiba sincs benne, rajta, körülötte.
Én is hozzá akarok tartozni.
Most is a szolgája vagyok. De csak egy szolga, egy báb, akit bármelyik pillanatban feláldozhat, és megteheti, mert megteheti. Ő bármit megtehet, és senki, de senki, és semmi nem állíthatja meg.  Ő az Út, a Törvény, az Ítélő Bíró, a Végtelen, a Fényesség, a Káosz, a Mindenség. Aki bármit mond, biztosan igaza van. Mert tévedhetetlen, és megtéveszthetetlen.
A szemeit nem fedi semmilyen árnyék, nem olyan, mint mi, mint bárki más.
Büszkének kéne lennem arra, hogy megosztja velem a hatalmát.
Nem kéne nagyravágyónak lennem.
De én nem fogom tűrni, hogy bárki is előttem legyen.
Én akarok, az ő szemében az első lenni.
Mert én vagyok a...

Felébredtem az álmomból, és minden fényes volt. Nem olyan Földi módon fényes. Emberek számára megmagyarázhatatlan, tiszta, gyönyörű fényesség.
Elárasztotta az egész testemet, és a lelkemet is. Minden porcikám beleborzongott.
Soha többé nem fogom így látni a világot, mint akkor abban a pillanatban. Gyönyörű, és tökéletes.
 - Ébredezik. - hasította keresztül a tökéletes világom fátylát egy ismeretlen, mégis olyan ismerős hang.
Hűvös volt, de mindennek ellenére, olyan volt a hangja, mint a lángok. Szenvedélyes, lobogó. Kristály tiszta, jeges, csengő, és messze hangzó.
Mint egy tökéletes ellentét.
Felültem, hogy lássam a különös hang forrását.
Hárman voltak. Már hárman voltak. És mindegyikük, csakis engem nézett. rám figyelt.
A szemükben, már most évezredes mélység, és tapasztalat csillogott.
Gyönyörűek, és tökéletesek voltak. Mégis, annyira mások. Igen, mások voltak, és egymáshoz nem foghatóak.
Semmihez sem voltak foghatóak.
És úgy éreztem, a szívem olyan vadul vert, mint még soha. Talán nem is vert ezelőtt a szívem, és most dobbant meg először. Talán az én szívem is évezredes, mint az ő tekintetük. Talán, már ezer, meg ezer éveket bolyongtam, hogy ide találjak, talán csak most kezdődött el az utam.
De én is olyan akartam lenni, mint ők.
Bármilyen áron.
Én is tökéletes akartam lenni, mert ez, az én sorsom, az én utam.
 - Üdvözöllek. - szólalt meg ismét az a bizonyos hang. Ahogy ránéztem a tulajdonosára, megborzongtam.

A negatív energia, a hűvösség, ami sugárzott belőle, szinte mellkason vágott. Ahogyan a szemeibe néztem, a levegőm bennakadt.
Tökéletes, tökéletesen hűvös.
Mint egy márványszobor, olyan gyönyörű, sima, hófehér bőr. A legsötétebb éjszakánál is sötétebb haj, egy dús, lobogó sörény, ami rejtélyesebb színű, mint maga a feketeség, a tátongó semmi. És a szemek! Azok a vérvörös szemek. Igen, olyan vörösek voltak a szemei, mint a hóra frissen kiontott vérnek a színe. És pont olyan élettelen, és ridegek is. Hó, vár, fagy, halál.
A ruhája is pontosan ilyen volt. Éjsötét kimonón, vérvörös páncél, amitől csak még sápadtabb volt.
Kíváncsi voltam, hogyan csilloghat a Hold fényénél a bőre.
Biztos voltam benne, hogy gyémántot megszégyenítően szikrázna, sziporkázna.
 - A nevem, Akogare.

És akkor megláttam.
Megláttam mi van a jégszobor maszkja mögött.
 - Én vagyok a <b>Harag</b>, én vagyok a düh, én vagyok a bosszú. Én vagyok a Vörös Lángok Őrzője. Én vagyok az első szülött.
A szemei mélyén, legalul, valóban lángok táncoltak, mit lángok! Ott táncolt az eredendő tűz, a világ dühödten lüktető, minden áron élni akaró magja.
 Izzottam belül, és kívül, biztos voltam benne, hogy elvörösödtem, és kivert a veríték. Bennem is végig lángolt az a perzselő, égető, izzó energia.
Olyan félelmetesen szép volt.
Ráadásul az oldalán, két kard volt. Hatalmas volt, erőteljes. Olyan gyönyörű, mint semmi más, amit eddig láttam.
Úgy nézett ki, mint minden, ami megtestesíti a méltóságot. Az igazi méltóságot. Mert van olyan rang, amire születni kell, és nem elég csak úgy, magunkra aggatni, mint valami ruhadarabot, amit el is lehet dobni. Olyan tökéletes volt... Mert ő arra született, hogy alapjaiban változtassa meg a világot, mindent felborítson, és semmit se hagyjon maga után.
Olyan nagyon vágyódtam, hogy szép legyek. Szebb náluk. Hogy tökéletes legyek. Tökéletesebb náluk... Mindenkinél jobb, ügyesebb.
Az egyikük, aki eddig meg sem szólalt, most felnevetett.

 - Nézd, most születik a lelke.
És a hangja nyomán szikrák pattantak bennem, körülöttem, a szememben, mindenhol. Egy pillanatra, minden csillogott, minden olyan erős, és félelmetes volt. Én meg olyan egyedül voltam Lerántottak rólam minden maszkot, és én magam voltam minden maszk, minden létező ember arcán.
Én voltam...
És akkor kinyitottam a szemeimet.
Végre teljes voltam.
Tökéletes.
És tudtam, hogy káprázatos vagyok.
Itt vagyok.

 - Gondolom, szeretnéd látni magad. - jegyezte meg ismét az, amelyikük a kábulatba taszított.
A hangja, sokkal érdekesebb volt, mint Akogaréé. Az ő hangja egyszerre volt jéghideg, és iszonyúan forró. Perzselő, izzó, ugyanakkor fagyos. Arra kényszerített, hogy kitárulkozzak és nevessek, hogy megmutassam önmagam, de arra is, hogy összekucorodjak egy üres sarokban, meg ne szólaljak, ne is mozduljak, legyek néma, kicsi és jelentéktelen. Hogy egyedül legyek, hogy végig járjam a világ összes táját, és mindent, de tényleg mindent meglássak. Hogy soha többé ne kössön semmi, hogy csak szálljak, repüljek a kékesfehér semmiben.
Igen.
Első alkalommal az új életemben rá néztem valakire, egészen pontosan rá, aki miatt sikerült kibontakoznom...
És elakadt a lélegzetem.
Megijedtem.
Egy pillanat töredékéig biztos voltam benne, hogy sokkal, de sokkal szebb nálam.
A bőre nem volt fehér, de sima volt, puha, és selymes. Ezt a nélkül is éreztem, hogy tapintottam volna. Ráadásul olyan szép színe volt! Nem is barna, és nem is fehér. Enyhén kreolos, mint aki pontosan elég időt töltött a napon ahhoz, hogy övé legyen a tökéletes bőrszín.
A szemeiben szikrák táncoltak, lángok lobogtak, vulkánok törtek ki.
Bárki, aki nem közülünk, közülük való, egyből a lábai elé hullott volna egyetlen vérforraló pillantásától.
Azok a kék szemek. Azoknak hidegeknek kellett volna lennie.
A kék egyértelműen hideg szín. De mégsem.
Az ő szemei melegebbek, forróbbak, és élőbbek voltak, mint a napkorong, mint egy gyermek nevetése, mint egy gyönyörű virág tündöklése.
A haja, a haja egy külön téma volt.
Aszerint, hogy hogyan fordította a fejét, másként csillant meg az a hajzuhatag. Hol ezüstös szikrák pattantak, hol arany csillagok lobbantak fel. A fény úgy játszott vele, ahogyan akart, ő maga volt a fény.
 - Én vagyok Aijoku. A <b>bujaság</b>, a vágy, az akarás, hogy kell neked minden áron. Én vagyok az őrült sóvárgás, én vagyok az izzó érzelem, ami képes elpusztítani mindent. Én vagyok a másod szülött.
És elhittem neki.
Elhittem, hogy ő képes egy olyan vágyat mentesíteni, ami a világot emésztené el, városokat döntene romba, és emberek vesznének el miatta, érte!

A ruhája pont ellentéte volt Akogaréénak. Fehér kimonó, kékes páncél. De az ő oldalán is két kard függött.
Kinyújtotta felém a kezét, és intett.
Pár lépessel odébb, egy hatalmas, arany keretes tükör elé vezetett.
És szembe néztem önmagammal.
Nem hittem el, hogy én vagyok.
Gyönyörű voltam, tökéletes voltam.
És annyival másabb, mint ők. Ez volt benne a legjobb.
Hatalmas mosoly terült szét az arcomon, mint egy gyerek az első csokijánál, egy felnőtt asszony, egy csokor rózsánál, egy érett férfi, egy zsíros bankszámla, egy szép, ház, egy jó autó láttán. Soha többé nem fogok majd tudni így mosolyogni, mert még egyszer nem örülhetek úgy semminek, mint akkor.
De abban a pillanatban, az a mosoly, az a pillanat. Minden.
Egyszerű, és megismételhetetlen.
Nem is akarom, hogy megismétlődjön bármikor is.

A hajam méregzöld volt. A legkegyetlenebb, legvadabb zöld. Az a szín, amit a valódi smaragd kövek mélyén látsz megcsillanni. Amilyen színt máshol a földön sosem láthatsz.
A szemeim színei pedig meghatározhatatlanok voltak. Arany, borostyán, friss méz, a megcsillanó napfény, a pitypang.
Sárga volt, és arany. Csillogott, de mégis matt volt, és szinte vaknak tetszettem.
A bőröm lágy volt, és majd olyan fehér, mint Akogare bőre.
Káprázatos voltam.
Nem volt rajtam páncél, csak egy egyszerű női kimonó. Arany színű alsó, és smaragd színű fölső, vörös, és kék mintákkal.
Rohadtul gyönyörű voltam.

 - Te is a földhöz vagy kötve. - szólalt meg a harmadik.
Ő aki eddig még nem beszélt, aki mindeddig megbújt az árnyékban.
Tehát ő a harmad szülött.
 Amikor előrelépett, megijedtem.
Az első dolgok a szemei voltak. Olyan világoszöldek voltak, és maguktól, szinte már világítottak. Nem volt pupillája! Hihetetlen volt... Ráadásul az ő szeme fehérjét, nem is nevezném fehérnek. Rózsaszínes vörös volt, mintha.. Vér... Nem tudom. Összevarasodtam.
És az a tekintet!
Benne is volt majd akkora akarat, mint a másik kettőben, ha nem több.
Talán Aijoku, és Akogare együtt felveheti ellene a harcot.

 - Ezt, hogyan érted? - kérdeztem meg meglepetten.

Elmosolyodott.
Kirázott a hideg, a szája mentén, egy groteszk vonalban... Azok olyanok voltak, mint a varrás nyomok!
A bőre sötét volt, mint maga a föld. A legsötétebb, legősibb mélyföldek, amik a világ kezdetétől fogva állnak, és amíg vége nem lesz mindennek állni is fognak.
Az ő ruhája is kimonó volt fekete. A lehető legegyszerűbb.
 - Mond ki, ki vagy te.
Az ajkaim megmozdultak, és beszéltem.
Tudtam, hogy mit mondok, és mégsem.
 - Az én nevem Joku. Én vagyok a negyed szülött. Én vagyok a kevélység, az egoizmus, amikor mindenki másnál te vagy a fontosabb, amikor az a legfontosabb, hogy mit gondolnak rólad, amikor... Tökéletesnek kell lenned, vagy - itt elcsuklott a hangom egy pillanatra - nem is vagy.
Nem nevettek ki, és nem is gúnyolódtak rajtam.
Lehet, hogy ők is pont ilyen elhagyatottnak érezték magukat a kezdetekkor?

 - A Földhöz köt az erőd. - bólintott ismét a harmadik. - Engem szólíts Jokubonak. Én vagyok a kapzsiság, a pénz utáni olthatatlan vágy. És onnan tudom, hogy te is a Földhöz lettél kötve, mert én oda vagyok. Ez a kettő - közben Akogare és Aijoku felé intett - teljesen más. Te sem közvetlenül a Föld vagy, hiszen az, engem szolgál. Te valami olyan vagy, ami minden ember számára fontos. Mert minden ember számára fontos önmaga. Na, szerinted, mi vagy te?

 - Víz. - a szó önkéntelenül bukott ki a számon. Ismét.
Tehát a víz elem lesz a segítőm a hosszú utazásaim során. Egész jó.
Sőt! Nagyon jó!
Minden embernek szüksége van egy kis önimádatra, minden embernek szüksége van a vízre. Egy kis önbizalom, egy korty innivaló, amikor megszomjazol...
 - Gyere - szólalt meg végül Akogare. - Megmutatom neked, hogy mi is ez a hely... Hogy mi is a te feladatod pontosan.

Imádtam csavarogni.
Mert ez a hely végtelen volt, mint a fantázia, mint a felhők, mint a csillagos ég.
Nem is lehetett igazán pontosan megmondani, hogy hol van.
Abban biztos lehettem, hogy nem a felhők között lebegő arany palotában vagyok.
Bár, néhol tényleg olyan volt, mint egy palota. Megint máshol szűk sikátorok, éles lépcsők, és hasonló furcsaságok voltak.
Egyszerűen, itt minden volt.
Minden.
Már 4. napja vagyok itt.
Még születtek utánam hárman. Én vagyok az arany középút vagy mi.
Két fiú, meg egy lány.

Utánam született meg Jokkju, ő a másik lány.
Be kell vallanom, kicsit féltem tőle, mert ő, olyan különös.
Ő az <b>irigység</b>, a féltékenység, és az eszekből fakadó rosszindulat.
A szemei a legfurcsábbak, olyan sárgászöldek. Ami vicces, mert az <b>irigység</b> színe a sárga, és a földiek mégis zöld szemű szörnyként emlegetik...
Szóval, jól összehozta. A haja egész finom szálú vörös. Igazi, lángról pattant mélyvörös. Pont olyan, mint Akogare szeme.
Mondhatni gyönyörű. Ő is már csak egy kardot kapott, és láttam, ahogy <b>irigykedő</b> pillantásokkal nézi a többiek két kardját.
Megértem az érzéseit. Én is így vagyok ezzel.

Utána született egy nappal Nyikujoku. Ő a <b>lustaság.</b> Erre ő kapta a leghosszabb és legborzalmasabb nevet, ha engem kérdeztek.
Mármint, az enyém szép, és egyszerű. Én vagyok Yoku.
Neki meg iszonyatosan hosszú neve van.
De legalább láthattam, hogy milyen lehetett velem.
Egészen addig, amíg nem tudják, tudjuk magunkról pontosan, hogy kik vagyunk, addig furcsa, anyagtalan, ezüstös masszának nézünk ki.
Utána, amikor meglátjuk a szikrákat, először a szemünkbe költözik élet, először az, utána minden más.
Neki vállig erő világos, szinte karamell barna haja van, és sötét, keserű csoki színű szemei.
Édesség fiú.
Amúgy a bőre kicsivel sötétebb, mint Aijokunak, de jóval világosabb, mint Jokubonak.
Olyan furcsa, hogy valamilyen módon testvérek vagyunk, és mégsem.
Semmi közünk nincs egymáshoz.
Az ő ereje nagyon különös.
<b>Lustaság</b>, ami ott lappang mindenkiben. Őt az árnyékok segítik.

És legvégül jöhet a bolond, az idióta, az őrült.
Az, aki már a születése napjától kezdve felbolygatta a világot.
Ijoku, a <b>falánkság. </b>
De ezt a fajta <b>falánkságot</b> nem csak ételre kell ám érteni! Mindenre! Ő az a vágy, hogy te mindenből milliónyit akarj, mind csak a tiéd legyen, noha már van belőle egy tucat, és semmire sem használod. Mondhatni, ő egy gyűjtő.
Bár, az ételek valóban a fő szenvedélyei.
Neki kócos, aranyszínű haja van, ami koránt sem olyan szép, mint Aijoku hajzuhataga, ráadásul neki rövid, és a tincsei össze-vissza meredeznek, mint holmi idióta antennák. A szemei körül vékony fekete, majd kb. kétujjnyi vastag vörös csík húzódik. Maga tekintete pedig mélykék. De mélyebb, mint az óceán legmélyebb kékje, mint a csillagos égkéksége.
A szeme az egyetlen dolog benne, ami szép, ami érdekes.

Most pedig eljutottam, egy olyan helyre, ahol eddig sosem jártam.
Egy szűk kis járaton másztam át, ami egy hatalmas lépcsősor végén volt, és elmehettem volna a másik irányba is, keresztül azon a hatalmas kopott, ős öreg termen, ami tele volt festményekkel, de végül nem tettem, hanem jöttem a szűk, picuri járaton át.
Szinte megvakultam a színektől.
Hová kerülhettem?
 - Jó helyre. - szólalt meg mögöttem egy különös hang.
Olyan volt... Pontosan olyan volt, mint az a hang, az, a színtiszta erő, ami életre hívott engem.

Ő áll ott mögöttem!

Szinte sikítani volt kedvem. Nem mertem megfordult, csak megálltam, és bámultam. Próbáltam hozzászoktatni a szemeimet a sok-sok fényhez, és színhez.
A terem, amibe jutottam, gyönyörű volt.
Minden fala, és a padló is színes üvegből voltak. Mint egy hatalmas mozaik.
Nem tudtam, nem is sejtettem, mit ábrázol, de abban a pillanatban nem is akartam tudni.
A Nap egyenesen fentről, a kupola tetejéről sütött be, és a fények mindenhonnan visszaverődtek, tükröződtek.
Mindenhol színek, fények, szikrák.
Mint egy álom.
A hatalmas üveg kupolát négy vastag oszlop tartotta meg. Még azok is üvegből voltak.
Olyan nagyok és vastagok... Hatalmasak. Milyen iszonyatos súlyt kell megtartaniuk...
 - Pont olyan vastagok, mint az emberek hite. - mondta mögöttem ő.
Szinte már el is felejtettem, hogy itt van. Azt hittem, hogy nem pazarol rám több időt, hiszen dolga, az bőven van...
 - Annyi dolgom van, amennyit akarok magamnak.
Kirázott a hideg.
Szinte fel sem fogtam, hogy a gondolataimra válaszolgat. A legbelsőbb kis titkaim, és vágyaim, sem maradhatnak most rejtve!
 - Oh, igen. Valóban nem. Tudom, hogy vágyakozol a hatalomra. Hogy te akarsz lenni a legnagyobb mindközül. Hogy megveted az embereket, és nem hiszel sem a jóban, sem a rosszban, csakis énbennem, a Világ Legfelsőbb hatalmában.
Megborzongtam.
Tényleg mindent tudott.
 - Tudod, mit jelképez ez a négy oszlop? - kérdezte tőlem.
Nem tudtam.
Semmilyen ötletem sem volt ezzel kapcsolatban.
 - Ezek jelképezik, a négy sarkalatos erényt.
 - Sapientia, Justitia, Fortitudo, Temperancia.*
Most szólaltam meg először hangosan a jelenlétében, és válaszoltam élő szavakkal, nem a gondolataimmal.
Felemelő érzés volt.
De megfordulni még mindig nem mertem.
 - Valóban.
Éreztem a hangján, hogy meg van velem elégedve. Mintha ezernyi kis aranyos szikra táncolt volna végig a bőrömön. Egyszerre nagyon melegem lett.
Olyan boldog voltam abban a pillanatban!
Nem olyan fajta boldogság volt, mint amit akkor éreztem, amikor megláttam magam.
Merőben más, ellentétes boldogság volt.
Ott én voltam magammal megelégedve, most pedig más van velem.
És ez a másvalaki, nem is akárki.
 - Amíg az emberekben élnek ezek az erények, ezek az oszlopok állni fognak. Egy szép napon majd a kupola lezuhan.
 - Isten, hogy mondhatsz ilyet? - kérdeztem ijedten.
Legszívesebben szembe fordultam volna vele, hogy úgy kérdezzem meg. Hogy mondhatott ilyet? Mit értett ez alatt?
Hiszen, az erények, és a bűnök összetartoznak. Ha ezek az oszlopok összeroskadnak, velünk mi lesz?! Hiszen mi vagyunk a...
 - Nem, gyermekem. Tévedésben élsz. Ti vagytok, az én kezem. Mert vannak emberek, akik csak a fájdalomból tanulnak. Ezért van fájdalom, és ezért vagytok ti. Nap, mint nap láthatod, hogy mekkora hatalmad van az emberek élete fölött. És ha csak jó dolgot csinálsz is, az egyensúly érdekében, a világ másik oldalán, valami nagyon rossz fog történni. Ha össze is omlik ez a terem, ha meg is semmisül minden szép, és jó álommal együtt. Ti akkor is élni fogtok.
Élni fogunk.
A belsőmben visszhangoztak a szavak, mint a templomban a harangok.
Mi akkor is élni fogunk, nekünk nem lesz semmi bajunk. Isten, Ítélő Bírói vagyunk. Mi vagyunk a Keze, ami messzire elér, ami ha kell kedves, ami ha kell durva.
Ezt eddig is tudtam.
De most, ez sokkal ünnepélyesebb volt, sokkal fontosabbnak éreztem magam, mint bármikor eddigi életemben.
Mert nekem csak életem van.
 - Isten - suttogtam végül azt a kérdést, ami a világon legjobban érdekelt. Ami már abban a pillanatban megfogant az agyamban, hogy rájuk-hármukra néztem, majd magamra. Ami minden egyes kis pillanatban mart belülről, mert ez mindig emlékeztetett arra, hogy rosszabb vagyok náluk. Hogy még nem nyertem.
 - Mert nem vagy még rá érdemes.
Felelte a ki nem mondott szavakra.
Ez fájt.
Jobban, mint azt gondoltam volna valaha is. Nagyon fájt.
Olyan hihetetlen volt.
Nem érdemeltem ki az isteni kegyet?!
Azért nem lehet két kardom, mert nem vagyom rá méltó?! Mert nem érdemlem meg?!
 - Ne háborogjon a lelked gyermekem, és soha ne kételkedj Isten döntésében.
 - Nem kételkedek Uram, csak fáj.
Olyan megtörtem, elgyötört hangon mondtam, hogy magam sem hittem volna: "ez itt tényleg én vagyok!"
Pedig én voltam.
 - Az jó.  A fájdalom tiszta érzés, a fájdalom megtisztít mindent a gonoszságtól. Ostoba lények ezek az emberek. Ezernyi, és milliónyi háborút csinálnak maguknak, hihetetlen ürügyek miatt. Mindig lesznek mártírok, akik áldozatot hoznak. És mindig lesznek ártatlan halottak is. Vér, könnyek, emberáldozat. A csoda így lesz teljes, és örök. Mert utána az emberek észbe kapnak. Senkinek sem kell, a még több áldozat, és a még több halott.
Fájdalom.
Fájdalom által megtisztulni?!
Pokoli érzés lehet.
De Pokol nincs.
Ahogyan nincs Mennyország sem.
Itt állok Isten előtt, és tudom, hogy nincs Menny, és nincs Pokol.
Nincsenek ördögök, és nincsenek angyalok.
Ezek az emberek kitaláció.
Vannak rossz lények, és vannak jó lények.
De mindegyiküknek engedelmeskednie kell, Istennek.
A Nagyobb Erőnek.
 - Higgy a pokolban Joku!
A hangja most gúnyos volt. Keserű.
És engem ismét kirázott a hideg.
Én, higgyek? A Pokolban?!
 - Higgy benne, mert eljöhet. Az, amit az emberek Pokolnak neveznek, egy állapot a Földön. Tudják róla, hogy eljöhet. Félnek is tőle. Amikor megtörik minden szabály, mindenki ledob magáról minden láncot, azt teszel, amit akarsz, és úgy ahogy akarod, amikor nem szab neked semmi, de semmi igazán gátat. Amikor te vagy a minden, és a semmi. Te egy ember vagy az utcán. Te egy gyilkos vagy. Te egy tolvaj vagy. Te egy szent vagy. Amikor már minden mindegy, mert úgysem változik semmi. Amikor az égbolt mélyvörös, mint ami vérzik. Amikor a Hold eltűnik, de a Nap sincs már fent az égen. Higgy a Pokolban Joku! Higgy, benne mert eljöhet. Ráadásul, ez az egyszerű kis szó, sarkallja az embereket néha a legszebb tettekre. Csak azért, hogy bebizonyítsák, az ő lelkük nem bűnös. Ők méltók a Mennyországra. S egyet még ne felejts el, én kedves Jokum. Az, hogy valaki királykisasszonynak, királyfinak, magas rangúnak, vagy éppen Isten kegyeltjének születik, nem kitüntetés, és nem rang. Ez csak egy próba. Valami, aminek meg kell felelni.
És akkor megfordultam.
De már nem volt ott.
Bambán bámultam bele a terem ürességébe.
Istennel beszélgettem.
Isten eloszlatta minden kétkedésemet.
Én... Én már pontosan tudom, mi a dolgom! Tudom, hogy mit kell tennem, merre vezet az én utam, hogyan legyek én, az első... </i>

* =
1. Okosság. (Sapientia)
2. Igazságosság. (Justitia)
3. Lelki erősség. (Fortitudo)
4. Mértékletesség. (Temperancia)