Sumimasen kedvesen mosolygott a vendégekre, miközben letette eléjük a teájukat, és a süteményüket.
 - Anyu, mi ez? - kérdezte visítva az asztalnál ülő kislány a mamáját. - Olyan, mint a koszos víz!
 - Picim ez, tea. Elnézést kérek a...
 - Ugyan... - Sumimasen finoman ingatta a fejét.
Neki ez nem számított túl sokat. A kislány úgyis nemsokára megkóstolja, és rájön, hogy a koszos víz, finom. Az ujjaival, óvatosan egy titkos jelet mutatott a levegőbe. Pontosabban, a jel maga, nem is volt annyira titokzatos.
A visszanéző ember. Ezt a kanjit japánban úgy mondják, "ai". Szeretet, szerelem, megbecsülés, lelki gazdagság.
Tulajdonképp ő sosem volt annyira rossz. Sőt! Szeretett jó lenni.
Csak nem, mint nap szembe került azzal, immár évszázadok óta, hogy az emberek nem érdemlik meg ezt a jóságot. Hiszen, annyi pusztulást, annyi értelmetlen halált látottaz elmúlt években. Egyszerűen nem is értette, miért van rájuk is szükség.
Ugyan, minek ide bűnök, vágyak, álmok?!
Hát nem mindegy az egész?!
Természetesen, tudta a választ, hogy miért van mindez. Tudta, hogy Isten miért nem avatkozik közbe.
A fájdalom, és az összetört szívek útját végigjárva, megtisztul a világ.
Újjá születik, mint főnix, emelkedik a hamvaiból, hogy nagyobb, erősebb lángokkal csapjon még magasabbra, az élet.
Halkan elkezdett dúdolni egy dallamot. Nagyon rég dúdolta ezt utoljára.
Talán a kislány mosolya, vagy az együgyű naivitása, de boldoggá tette. Lebegett egy pillanatig.
És ő ritkán volt boldog, vagy vidám, úgy igazán. Ezt a kedvességet, meg kellett valahogy hálálnia. A legkevesebb, hogy sikerben, és boldogságban gazdag jövőt ad valakinek, aki megérdemli.
 - Mit énekel a néni? - kérdezte a kislány hatalmas szemeket meresztve az anyukájára, miközben szorosan belecsimpaszkodott a nő ruhájába.
 - Az egyik kedvenc dalomat. De csak akkor éneklem, ha jókedvű vagyok. - felelte mosolyogva Sumimasen.
 - Énekelje, a néni hangosan kérem szépen! - nézett rá azzal a butus kis mosolyával.
Olyan ártatlan volt. Olyan hihetetlenül tiszta.

"Ja Prinzesschen du hast´s leicht Deine Eltern sind stinkreich Du bist ach so wunderschön Willst jeden Typ den Kopf verdrehen
Ja Prinzesschen du hast Macht Bist die Königin der Nacht Du bist jung und wunderschön Und jeder Arsch will mit dir gehn"*

 - Nem, hiszem el, egyszerűen, ez... NARUTO!
 - Könyörgöm Chíta, csak ne ordibálj...
 - Basszus, ha nincs agyad a vezetéshez, mert ennyire másfelé kalandozol, akkor legyél oly kedves, és ne vedd kezedbe azt a rohadt kormányt!
 - Na, már csak az kéne, hogy Naruto polgármester legyen. Kellemetlen lenne.
 - SHIKAMARU!
 - Fogadok, hogy Dei is hallja, hogy ordibálsz. - sóhajtott fel Naruto.
Tényleg nem tudott rendesen koncentrálni a vezetésre, nem mintha ez túl veszélyes lett volna rájuk nézve. Inkább csak a környezetük miatt kellett aggódniuk.
A dolog, ami elvonta a figyelmét, egészen aprócska volt látszólag. Uchiha Sasuke, ma nem volt iskolában.
Nem a miatt aggódott, hogy mi volt ez, az egész a színház teremben, hogy lehet, hogy ő van itt, hanem amiatt, hogy Sasuke ma nem jött suliba.
 ~ Lehet, hogy az én... ~
 - Naruto! - szólalt meg élesen, figyelmeztetőleg Shikamaru.
A fiú az utolsó pillanatban rántotta el a kormányt, és fékezett le az út szélén.
 - Srácok - motyogta - Ez most nem fog menni, menjetek haza. Még sétálok egy kicsit...
Shikamaru és Chíta meglepett pillantásokat váltottak, Naruto nem kifejezetten volt az a típusú ember, aki szeret egyedül lenni, akinek szüksége van néha napján némi egyedül létre. Épp ellenkezőleg, neki szüksége volt rá, hogy társaság vegye körbe, pörögjön az élet, történjenek a dolgok.
 - Természetesen - bólintott végül, még mindig enyhe zavarral az arcán Chíta - menj csak!
Naruto ezek után se, szó, se beszéd, kiszállt az autóból, és elindult. Az utcákon most egész sokan voltak, ebédidő. Ilyenkor mindenki kijön a munkahelyéről, keres egy hangulatos kis éttermet, vagy kocsmát ahová beülhet, és élvezheti az őszi nap utolsó fényét.
Erről jutott eszébe, hogy attól még, igenis éhes.
Elindult egy szimpatikusnak tetsző pékség felé, valahogy, valami arrafelé vonzotta, pedig biztos volt benne, hogy sosem járt erre ezelőtt. Valószínűleg egy új üzlet, és nem találkozhatott vele, régen...
A bolt ajtaja kinyílt, Naruto szíve pedig kihagyott egy. vagy talán két ütemet is.
Francba is már azokkal a nyavalyás természetfölötti érzékeivel!

Sasuke komoran lépett ki az üzletből. Csak tudná, miért pont őt kellett leküldeni ide kenyérért, simán lejöhetett volna valamelyik kis cseléd is, de nem. Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy ha már az apjának beállította, hogy beteg, és kimaradhatott az iskolából, tegye meg neki ezt a szívességet. Az, hogy ha meglátja őt valaki, az milyen kínos lehet, és mennyi magyarázkodással fog járni, az nem lényeges.
Hirtelen, olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné, ami, jelen esetben, kifejezetten nem lett volna jó. Főleg, ha mondjuk egy tanár.
Felnézett.
Naruto állt, szinte közvetlenül előtte, na, jó, talán egy méter is volt közöttük.
A fiatalabbik Uchiha fiú érezte, ahogy az arcát elönti a forróság, Biztos volt bene, hogy elpirult. Pedig, egy igazi Uchihához nem méltó a pirulás!

Egyikük sem szólalt meg, hosszú másodperceket hallgattak végig.
 - Hm, szia Sasuke - köszönt végül, a lehető legkönnyedebb hangján Naruto - Nem voltál ma iskolában, pedig Haiwa-sensei kérdezősködött a házi dolgozatunkról, én meg egy szót se tudtam neki kinyögni, még szerencse, hogy nem kellett válaszolnom. - a mondat végén akaratlanul is felnevetett, ahogy az eszébe ötlött a tanárnőjük meglehetősen vicces arckifejezése, amit a zene hallatán vágott. Megismételhetetlen volt.
 - Hogy, hogy? - kérdezte Sasuke, és próbálta felvenni ugyan azt a könnyed stílust, amit Naruto is alkalmazott.
 - Hát tudod, horror volt.
 - Mi van? - vonta fel a szemöldökét Sasuke, közben elindult előre felé.
Attól még, hogy találkozott a szőkével neki haza kell vinnie a kenyeret, minél hamarabb. Persze ez csak ürügy, de egészen jól csengő ürügy.
Naruto simán elindult mellette, felvéve a lépéseinek ritmusát, nem tette szóvá, hogy miért indult el, vagy ilyesmi.
 - Tudod, megszólalt a színházteremben a zongora, de nagyon durva volt, mert az egész suli területén lehetett hallani. Hátborzongató volt.
 - Csak ugratsz. - szűrte a fogai között Sasuke.
Valahol mélyen örült annak, hogy Naruto ott jön mellette, furcsa, puha melegség éledezett erre a mellkasában.
 - Nem, komoly! Bárki mást is megkérdezhetsz! Amúgy, akkor mikor foglalkozunk azzal a hülye dolgozattal? Kéne, a tanár tuti nem fog nyugton hagyni. - sóhajtott fel a szőkeség, közben kisimított pár tincset az arcából.
 - Hm. - morogta Sasuke.
Hirtelen nem tudta elképzelni, hogy, hogyan tölthetne együtt csomó időt egy nem ennyire nyilvános helyen Narutoval. Úgy, hogy ne történjenek meg érdekes dolgok.
Feltehetőleg a dolgozatot, nem az út mentén sétálva fogják megírni.
 - Mit szólnál, ha átjönnél hozzánk egy nap a teaházba? - kérdezte végül egy hatalmas mosoly kíséretében a szőke.
A szíve iszonyatosan gyorsan vert, a gyomra egészen apróra zsugorodott össze.
Sasuke megállt, és odafordult Naruto felé.
Szél söpört végig az utcán, magával sodorva némi falevelet. Senki nem volt most itt, csak ők ketten.
A fekete szempár mélyén nagyon sok minden kavargott, de a legfőbb dolog, ami dominált, az a félelem volt, félelem attól, hogy ki fogja őt nevetni, hogy elkezdi róla terjeszteni, hogy homokos, vagy bármi hasonlót. Hogy mit szól egyáltalán ehhez az egészhez.
 - Naruto, én... - kezdett bele óvatosan, de a szőke fiú közbevágott.
 - Ugyan, Sasuke, nincs semmi gáz, komolyan. Amúgy is, a dolgozatot valamikor meg kell írnunk, nem?
A fekete hajú csak bólintott.
Tanácstalan volt.
Egy vérbeli Uchiha pedig sosem tanácstalan.
Hirtelen született meg a fejében egy apró kis gondolat, egy apró, és meglehetősen helytelen gondolat.
Tétován lépett egyet előre, egy nagyon aprót, az arcán ismét megjelent némi halovány pír.
Naruto meglepetten pislogott, vajon Sasuke tényleg arra készül, amire gondol, hogy készül?!
A helyes válasz, igen!

Naruto kék szemei kistányér méretűre nőttek, és a szívverése még az eddiginél is gyorsabb lett. Most már ő is elpirult.
Most tényleg az történik, ami megtörténik? Sasuke, Uchiha Sasuke egyszerűen csak megcsókolta őt?! Itt, az út közepén?! Itt, ahol bárki megláthatja őket?!
Óvatosan eltolta magától a fekete hajú fiút, nem akarta, élvezte a csókot, azt a forró, bizsergető érzést.
 - Ugye tudod, hogy itt bárki megláthat minket? - kérdezte óvatosan.
Sasuke magához tért a kábulatából, a francba, is már Narutonak igaza van!
Várjunk csak, a másik nem dühös rá, a másik...
 - Te... - kezdett bele, majd elvörösödött.
Nem fejezte be a mondatot, de Naruto értette, hát persze, hogy értette, tulajdonképpen ő is így volt ezzel az egésszel.
Pontosan értette, mire gondol most Sasuke...

Deidara meglepetten nézett fel, Naruto állt ott az ajtóban. Este hét óra volt már.
 - Jól szórakoztál? - kérdezte mosolyogva.
A fiatalabb szőke erre elkezdett fuldokolni, és motyogott valamit, valamilyen házi dolgozatról, meg ostoba Uchihákról.
 - Ezek szerint jól. - biccentett Deidara, és folytatta az evést.
Naruto nem ment el, besétált a "bátyja" szobájába, és leheveredett az ágyra.
 - Dei...
 - Igen Naru-chan?
 - Azt hiszem, jobban kedvelem Sukét, mint kéne. - motyogta, szinte csak úgy magának.
Csönd telepedett a szobára.
 - És ez olyan borzalmas...
 - Micsoda, Naruto? - nézett fel értetlenül Deidara.
 - Ő minden egyes nappal öregebb lesz, közelebb kerül a halálhoz, én meg...
 - Oh. - nyögött fel meglepetten az idősebb.
Neki ez eddig, így eszébe sem jutott. Bár, valószínűleg, ez annak is köszönhető, hogy egyetlen olyan partnere sem volt, akivel hosszabb távra tervezett dolgokat. Szép éjszakák, csúnya ébredések, de nem neki...
 - Te... Szerelmes vagy, Naruto?
Nem érkezett válasz a kérdésére, csak pár pillanat múlva, az ajtó csapódásának zaja.
Deidara dermedten ült a székében továbbra is. Sajnálta a kölyköt. Ő, tudta milyen kegyetlen érzés lehet ez, noha nem tapasztalta.
Nem is volt szüksége ilyen téren tapasztalatra, hiszen ő maga testesítette meg mindazt, ami lefektette annak az ostoba "szerelemnek" az alapjait.
A vágyódás, a másik után, hogy a másik szeressen, öleljen, és sose hagyjon el téged...

Orochimaru derűs mosollyal nézett végig a diákjain. Természetesen nem vele lett volna órájuk, így igen meglepő volt a jelenléte...
 - Nah szóval, kis hülye gyerekek, osztály kirándulás, most hétvégén, péntek délután indulunk a suli elől, és vasárnap este érünk vissza, ellenvetés nincs, és nem fogadom el, az ostoba igazolásokat arról, hogy bármelyikőtöknek négy oldali suli, illetve kirándulóitisze van.
 - De Orochimaru-san, mi van, ha már van programunk hétvégére? - kérdezte az egyik nagyokos.
Válaszként egy nagyon gúnyos mosolyt kapott a "kedvenc" tanáruktól.
 - Szívás.
Az egész osztály rosszallóan morrant fel, a kígyó szerű tanár pedig szadista mosollyal az arcán figyelte a reakciókat.

Egyedül Itachi volt, aki nem reagált a bejelentésre, ugyan figyelt valamennyire, de lélekben egész más merre kalandozott. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a gondolatai, a szőke padtársa körül forogtak.
 - Itachi! - sziszegte Deidara.
A fekete hajú erre egyből felkapta a fejét.
 - Álmodozunk az óráimon, Itachi-kun? - kérdezte gúnyosan Orochimaru, miközben megállt a fiú előtt.
 - És mi van, ha igen? - kérdezte gúnyosan az idősebbik Uchiha fiú.
Az osztály egyként szisszent fel, na igen, már megint kezdődik a műsor.
 - Véleményed szerint Itachi-kun, nem orbitális nagy pofátlanság, amit művelsz? - kérdezte a tanár ugyanazon a behízelgő hangján, a szemei azonban villámokat szórtak.
 - Nem. - jelentette ki a legnyugodtabb hangján a fekete hajú.
Érzékelte a szeme sarkából, hogy Deidara aggodalmas tekintettel fordul felé. Oké, mondjuk most tényleg átlépett egy bizonyos határt...
 - Akkor, megkérnélek, hogy távozz az órámról. - sziszegte erre dühösen Orochimaru.
A teremben megfagyott a levegő.
 - Most! Vagy talán megsüketültél?!
Itachi belevájta az ujjait a padba, olyan szorosan szorította az asztala szélét, hogy a kezei teljesen elfehéredtek. Nem fog felállni, és csak úgy kisétálni, az nem méltó egy Uchihához, ez az egész nem méltó egy Uchihához, ha az apja hallani fog erről, otthon megint ki fog törni a botrány. Nem mozdult meg.
 - Orochimaru-sensei, szerintem Itachi rosszul van, majd én kikísérem, tessék nézni milyen fehér - mondta Deidara - már csak az kéne, hogy elájuljon a folyosón vagy valami ilyesmi - morogta, a hangjában volt egy csipetnyi gúny is, és ez arra késztette a kígyóhoz hasonlatos tanárukat, hogy ismét elmosolyodjon.
 - Rendben Deidara-kun, kísérd ki szépen Itachit...

 - Miért csináltad ezt? - kérdezte meg Deidarától, amikor már kint voltak a teremből.
 - Mit? - kérdezett vissza erre a szőke.
 - Ezt az egészet.
 - Tényleg eléggé sápadt voltál. - felelte kitérőleg erre a másik.
Itachi kezei akaratlanul is ökölbe rándultak.
 - Mi a francért próbáltál...
Elhallgatott, bár nem teljesen önszántából. Deidara mutatóujja odanyomódott az ajkainak. A szőke fiú keze meglepően forró volt.
 - Nyugi - susogta. - Neked is jobb így, nem? Végül is a sensei nem verte ki a balhét.
 - Dei... da... ra... - dadogta Itachi.
 - De hiszen, te reszketsz. - sóhajtott fel meglepetten a szőkeség. Óvatosan elvette az ujját az idősebbik Uchiha fiú ajkairól
Itachi elkapta a tekintetét a másikról, és elbambult valamerre oldalra. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Akaratlanul is megkönnyebbült sóhaj csúszott ki a száján.
Miért érzi minden egyes alkalommal ilyen zavarban magát, ha Deidara is a közelben van? Miért szeretné, hogy a másik a közelébe maradjon? Miért szereti, ha vele beszélget, csakis vele? Miért akarta, hogy akkor, ott az öltözőben befejezze azt a mozdulat sort? Miért? Miért?!

Chíta legszívesebben a falat kaparta volna a hülye ötleteitől, a hülye világtól, és a még hülyébb halandóktól.
 - Ugye. Ez. Most. Nem. Komoly? - nézett rá Naruto olyan tekintettel, amivel egyébként a totálisan agyhallottakat kéne illetni.
 - Basszus, most addig túlélem, amíg befejezzük azt a szart. - mormogta az orra alatt Chíta.
 - Kellemetlen. - sóhajtott fel Shikamaru.
 - Nem tudnál valami mást is mondani?! - fakadt ki erre Chíta.
Nem elég, hogy itt kel várniuk Inora, mert valamikor meg kell írniuk az a hülye dolgozatot, főleg, mert jövő hét hétfőn van a leadási határidő, ma meg már csütörtök van...
 - Amúgy is, te hogy haladsz a dolgozattal? - kérdezte durcásan.
 - Kész. - felelte nemes egyszerűséggel Shikamaru.
 - MI VAN? - üvöltött fel erre kórusban Naruto és Chíta.
 - Fogadok, hogy az egészet az a szöszi csaj csinálta meg. - morogta az orra alatt Naruto.
 - Milyen szőke csaj csinált meg mindent? - érdeklődött Ino.
 - Végre - sóhajtott fel Chíta.
Minél előbb ideér Ino, minél előbb odaérnek a teaházba, annál előbb végeznek, és annál hamarabb szabadul meg ettől az egésztől.
 - Mehetünk! - kiáltott fel boldogon.

Chíta meglepődött. Sőt, valljuk be az őszintét. Le lett nyűgözve. És, természetesen, a személyiségének megfelelően, irigy is volt egy picit Inora.
De csak egy egészen picurkát.
Csöndesen bámulta a gyöngybetűkkel teleírt hófehér lapot.
 ~ Elképesztő, sosem hittem volna ezt... Pont róla. Úgy néz ki, félre ismertem... ~
 - Öhm, mondj már valamit! - nyögte ki zavartan Ino, közben zavartan elkezdett babrálni a copfjával - Mármint, nyugodtan mond meg, ha nem tetszik, vagy nem elég jó, vagy ilyesmi, az egész az alapján jött, hogy álmodtam egy baromságot, és eléggé zaklatott voltam utána aztán...
 - Tökéletes.
Ismerte el némi keserű éllel a hangjában Chíta. Kisöpört pár csokoládé színű tincset a szeme elől.
Ino munkája, tényleg tökéletes volt.
Két karakterjellemzés. Romeo, és Mercutio.
Romeo, a szerelmes, a bolond, aki nem is biztos, hogy ismeri az igazi szerelmet.
Most így, egy apró kis mosoly jelent meg Chíta szájának a sarkában.
Egy bolond, aki szerelmes mindenbe, ami szép, mégsem ismeri az igazi szerelmet. Lehet, hogy nem is Júlia lett volna az igazi szerelme. Lehet, hogy már egy hét múlva, nem is emlékeztek volna a másik nevére, és még csak egy kellemes emlék sem maradt volna meg.
<i>"Az ő szerelmük azért tarthatott a sírig, mert korán meghaltak" </i>
Igen, a "bátyja" pontosan ezeket a szavakat mondta, a történetről.
Mégis, valahogy Romeo karaktere, több, egy szerelmes önfeláldozó bolondnál. Senki se tudja, hogy mivel, vagy, hogy miért. Senkinek nem állt módjában megkérdezni az írót, aki biztosan tudta, tudja, hogy miben több, Romeo, egy szerelmes bolondnál.
Viszont, amíg nem kapunk választ erre a kérdésre, még mindig ott van a többi. Tényleg, tiszták az érzelmei? Miért pont most? Miért éppen Júlia?
Hogy, az író jól szórakozhasson?!
Végül is, minden író, tragédiát akar. Amikor a történetek vége boldog, akkor boldogság van, rend, csend, és nyugalom. Minden, tökéletes.
De ha a vége tragédia. Akkor semmi sincs rendben. Mindig lesznek olyan bolondok, akik fel akarnak majd lázadni a történet ellen. Mindig lesznek olyanok, akiknek nem kell a rémes vég.
És a harcokból, újabb történetek, és újabb tragédiák születhetnek, az író megfürösztheti a tollát a vérmocsokban. Élvezheti, ahogy a szereplői szenvednek, és nem tehetnek semmit. Ahogy csak bábok a kezében, gyönyörködhet, a remek művében, ahogy az emberek szíve elfacsarodik, és a könnyeik is kihullnak, egy pillanatra nem kapnak levegőt, megszédülnek, és fejbe sújtja őket az iszonyú tudat.
 "Ez a borzalom"
Minden, ami fáj, az jobban benn marad az ember tudatában. A történelmünk, a háborúkról, a győztesekről, és a vesztesek fájdalmairól szólnak. Hogy a győztesnek voltak-e fájdalmai, az nem kérdés, hiszen, győzött, akkor ne panaszkodjon. De szegény pici naiv vesztes, hát ő nyugodtan panaszkodhat. És ha neki nem fáj? Mert ő már látja, hogy a másik vesztett valójában?!
Nézd csak, egy újabb tragédia, hisz menthetetlenül félre lettek ismerve, a történet szereplői.
 - Oh, ez... Igaz. - motyogta csendesen Ino.
Chíta felpillantott az átmeneti önkívületéből. Hangosan kimondta volna azt, amire gondolt?!
 - Ennek ellenére, gondoljunk, Mercutiora. Akárhányféle átiratban jelenik meg, akárhányszor jelenik meg a színpadon ez az egész, én mindig úy érzem, hogy ő egy kulcsfigura. Fura, mert az ő története jobban érdekel, mint az, hogy mi lesz Romeo és Júlia sorsa. Ő olyan, titokzatos. Megveti a Capulet házat. De miért? Kedveli Romeot, és félti, mégis gúnyosan beszél vele, és ugyanígy kigúnyolja az érzelmeit. Jobban érdekel, hogy Mercutionak mi baja van a szerelemmel. "Ha durva véled, légy te véle durvább, Szúrd, hogyha szúr, és így alád kerül majd."
 - Talán... Csalódott? - kérdezte félvállról Chíta, de a gondolatai belül örvénylettek.
Ki cserélte ki a nyávogós picsa Inot, egy értelmes barátságos tekintetű lányra, akivel tényleg tudnak beszélgetni?!
 - Az is lehet, hogy sosem szeretett igazán. - sóhajtott fel a szőke lány.
 - Szerintem pedig, szeretett. De csalódott.
 - Egy csalódás még nem a világ vége, végül is Romeo is kiábrándult...
 - Szerintem, Mercutio kiégett.
 - Ezt, hogy érted?
 - Emlékszel arra a részre, amikor Romeoval az álmokról beszélnek?
 - Nem egészen... - rázta meg a fejét Ino.
 - Mercutio szerint, az álom, semmi, csak egy szeszély. Megvetően beszél, de nem csaka  szerelemről, az álmokról is.
 - Nekem egy kérdésem van számotokra...
Chíta és Ino egyszerre sikítottak fel. Na, igen, Chíta amikor sikít.
 - A frászt hoztad ránk! - sziszegte Sumimasennek, a barna hajú lány.
 - Szerintetek, Mercutio, utálja Romeot? Hiszen, miatta kellett meghalnia, és a halála előtt megátkozza, nem csak őt, de az egész családját. Romeo szerelmét, és a szerelme családját. Honnan veszitek, hogy nem épp Mercutio átka miatt jött, el a történet tragikus vége?

* = "Igen Hercegnő, könnyedén, a szüleid mocskos gazdagok, te gyönyörű vagy, ahogy akarod, bárki fejét elcsavarhatod.
Igen Hercegnő, neked van hatalmad, királynő az éjszakában, te fiatal és szép vagy, és minden seggfej követ téged"