FIGYELMEZTETÉS!

A történet helyenként erőszakot, durva szexualitást, és egyéb dolgokat tartalmaz. A karika nem véletlenül van kint, és végképp nem viccből.

Ezt kérem mindenki vegye figyelmbe az olvasása előtt.

Párosítás: ItaDei

Amikor először hallották a hírt, senki sem hitt benne. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy igaz. Nem lehetett igaz.
Pedig ilyen gonosz tréfát senki sem űzne velük.

Amikor az Akatsuki tagok először hallották, hogy Deidara kórházban van, és jelenleg még nincs túl az életveszélyen, egy pillanatra mindegyikükben megállt az ütő.
Kivéve egyvalakit. Ő továbbra is ugyanolyan unott, semmitmondó a semmitmondót egybe írjuk arccal bámult kifelé az ablakon, és nem törődött az egésszel, sem azzal, hogy az osztálytársai összesúgnak, sem azzal, hogy a mellette lévő pad ürességének mibenlétére most kapott választ.
Csak nézett tovább kifelé, és bámulta a felhőket.

Napfényes idő volt a mai.

Amikor Naruto megtudta a hírt, összeomlott. Az elmúlt két hétben nem volt otthon, és nem is szólt Deidarának, hogy merre járkál. A másik egy ideig hívogatta, aztán erről is letett. Persze nem tudhatta, hisz Naruto nem mondta el neki, hogy gondjai vannak Sai-val, a jelenlegi barátjával, vagy hogy úgy érzi, hogy egyre közelebb kerül Uchiha Sasukéhez... Nem mondott neki egy szót sem arról se, hogy nem azért nem megy haza, mert összevesztek, hanem azért, mert nem bírna tőle bocsánatot kérni azok után, amit a fejéhez vágott.
És Uzumaki Naruto, az örökké hiperaktív kölyök, most az egész osztálya előtt könnyekben tört ki.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Senki sem akarta, hogy ez legyen a vége, legalábbis mindenki ezt állította. Nem voltak figyelmeztető jelek, legalábbis abban a pillanatban, azok az apró kis furcsaságok nem tűntek figyelmeztető jeleknek. Most, hogy itt ültek egy kórházi folyosón, ahol minden olyan borzalmasan fehér volt, az összes jelenlévő elgondolkozott, azon hogy mikor fordultak rosszra a dolgok, és hogy megtudták-e volna állítani az események ilyetén láncolatát.

„Akció. Reakció. Láncreakció.” Deidara ezt mondogatta mindig, ha valakinek valami baja történt.
Azt mondta, hogy vannak pontok, ahonnan kezdve már nem lehet megakadályozni azt, hogy megtörténjen a legrosszabb, és nem lehet mit kezdeni a világgal.
Vannak azok a pontok, ahol még ki lehetne szállni, de ezeket a pontokat sosem szoktuk észrevenni. Senki, egyetlen ember sem.
Úgy látszik, vele is ezt történt. Elsöpörte egy hatalmas láncreakció.

De mi volt maga az "akció"?
Ki lépte meg az első lépést, és mikor?
Mi volt az, ami idáig vitte őket, hogy most itt ülnek ezen a folyosón?
Ahol minden olyan fehér. És klórszagú. És ronda neonfények égnek mindenhol.

Egy halk kattanás törte meg a csendet.
Egyszerre fordultak oda mind. Itachi volt, akitől a zajforrás származott. Az öngyújtója kattant, ahogy meggyújtotta a cigijét.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hidan nem volt egy barátkozós típus. Amikor először mellé ült az a szőke fiú kémián, majd később fizikán, legszívesebben elküldte volna a másikat melegebb éghajlatra. Gúnyolódott vele a hosszú, szőke haja miatt, Barbie fiúnak szólította, és úgy egyáltalán, megpróbálta elüldözni. De a kis hülye kötélnek állt, és egyáltalán nem zavartatta magát ezek miatt.
Aztán amikor a fiú segített neki a fizika dolgozatnál, már azt gondolta, nem is olyan rossz, ha a szöszike mellett ül. Ha más nem, akkor azért, mert be akar nála vágódni, majd segíteni fog, ő meg talán nem bukik meg végre egyszer fizikából. Akkor még nem sejtette, hogy mekkorát tévedett a fiú jellemével kapcsolatban, és hogy a másik nem azért segít neki, mert be akar vágódni, hanem azért, mert természetéből adódva, itt sem kell vessző, mert az „ilyen” Deidarára vonatkozik ilyen.
Végül, amikor kiállt mellette a fiú vallási ismeretek órán, hogy mindenkinek joga van abban az Istenben hinni, amelyikben csak akar, és senkit sem gúnyolhatnak miatta, megkedvelte, és megtanulta végre a nevét is. Deidara.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Konan már eleve ismerte Deidarát. Régebben együtt jártak általános iskolába, majd ő átjött ide, a mostani sulijába, és hosszasan nem találkoztak.
Amikor először meglátta itt a szőke fiút, a nyakába ugrott örömében, és nevetve körbevezette, bemutatott neki mindenkit. Egyszerűen csak örült, hogy újra láthatja a legjobb barátját.
Mert Dei ezt jelentette a számára. Egy bizalmas jó barátot, akihez átmehet kibőgni magát a legújabb szakítós botránya miatt, akit még vásárolni is elrángathat, és aki teljes őszinteséggel megmondja neki, hogy ez a ruha jól áll, vagy sem.
Amikor elköltöztek, nagyon sajnálta, hogy nincs annyi ideje beszélgetni a másikkal, mint régebben, vagy ismét beülni közösen egy kávézóba, és csak fecsegni csomó ostobaságról.
Így, aztán madarat lehetett volna vele fogatni, amikor ismét meglátta Deidarát.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Zetsu nem tudott semmit sem Deidaráról, csak annyit, hogy ő az új osztálytársuk. Amikor látta, hogy a fiú ott ül egy virág előtt, és azt próbálja lerajzolni, akkor lépett először oda hozzá.
Nem köszönt, meg semmi csak megállt, és nézett egy darabig. Végül csak annyit kérdezett;
"Miért fáradsz azzal, hogy lerajzold, ha le is téphetnéd, és elvihetnéd magaddal?"
A szőke erre felkapta a fejét, és nagyon meglepetten nézett rá, mintha legalább valami szentségtörést követett volna el.
"A virágok is érző lények, hm. Nem tépem le őket, hogy elhervadjanak „szobámba”; lerajzolom őket, megmaradhatnak örökké.
Ez volt az a pillanat, amikor Zetsu barátjává fogadta a másikat, és ez nála már igen nagy szónak számított.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Aztán közös meglepődésre, mind a hárman meghívták a fiút, hogy ebédeljen majd velük és az Akatsukival. Az a három ember ugyan nem volt döntő többség, de elég ahhoz, hogy egy ebéd erejéig mindenképpen befogadják a bandába. Az emberek pedig csak néztek. Annyit tudtak a fiúról, hogy alig két napja van az iskolában, és már is az Akatsukival ebédel. Elkezdték csodálni Deidarát. Azt gondolták, ez a fiú tudhat valamit, ha ilyen gyorsan, ilyen rövid idő alatt megteheti, hogy a legmenőbb bandatagokkal ül le kajálni.

Ekkor történt Kisame első találkozása a szőkével; neki egyből szimpatikus volt a másik stílusa, és az, hogy teljesen kötetlenül vicceket mesél, és egyáltalán nem tűnik feszültnek a társaságukban. Aztán amikor észrevette, hogy az uzsonnája átázott, mert a táskájában lévő víz kiömlött, Deidara volt az egyetlen, aki segített neki, és felajánlotta az uzsonnája egy részét. A kaja pedig kaja, a srác pedig jófej. Aztán valahogy szóba került a tengerpart, meg a szörfözés, meg úgy egyáltalán a vízi sportok. Az utolsó löket az volt, amikor Kisame megtudta, hogy Dei imád szörfözni, ráadásul a vizet is imádja. Már volt közös témájuk is, és az ebéd hátra lévő része azzal telt, hogy vadabbnál vadabb vízi kalandokat egymásnak.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Peinnek nem volt semmi oka arra, hogy megkedvelje Deidarát, főleg azok után, hogy szemtanúja volt Konan nyakba ugrós, visítozós jelentének. Egyszerűen teljes szívéből ellenszenvesnek tartotta azt a fiút. Aztán, amikor azt vette észre, hogy már a fél Akatsuki kedveli a srácot, teljesen elképedt. Nem értette, hogy mi történik itt.
Végül talált egy szünetet, amikor valami hamis indokkal lerázta magáról Konant, és megkereste ezt a Deidara kölyköt.
A fiú épp a szekrényéből próbálta kidobálni azt a csomó szemetet, amit még az előző tulajdonos otthagyott.
"Helló, Pein, nem igaz?" kérdezte akkor tőle, és ő teljesen meglepődött.
A fiú úgy szólt hozzá, mintha már régóta ismerné.
"Konan csomót mesélt rólad."
Ez a mondat gyilkos volt. Ki ez a fiú, hogy Konan mindenféléről mesélgessen neki, és odarángassa őt az asztalukhoz ebédelni, meg...
Hirtelen a szőke elfordult a szekrénytől, szembe vele, és kezet nyújtott.
"Iwa no Deidara. Konannal iskolatársak voltunk régebben."
És ekkor már Pein is emlékezett, hogy neki is mesélt Konan a másikról. A barátjáról, akit el tudott rángatni shoppingolni...
"Pein, én vagyok az Akatsuki vezetője." mondta végül, és elfogadta a felé nyújtott kezet.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Sasori látta ebédnél a kölyköt, de nem érdekelte őt túlzottan. Aztán amikor meglátta, hogy rajz órán beült mellé, az első padba, kicsit furán nézett a szöszire.
"Én itt ülök" mondta minden kertelés nélkül a másiknak.
"Természetesen, és az egódnak két szék kell, megértem. De nincs máshol üres hely a teremben" érkezett a válasz. A fiú még azt a fáradtságot sem vette, hogy felnézzen a rajzából rá.
"Mit rajzolsz?" érdeklődött végül Sasori, miután leült a helyére.
Végre a fiú felpillantott a rajzból.
"Majd ha befejezem, megmutatom" felelte mosolyogva, és visszafordult.
Tíz perc múlva, vessző kell amikor az óra már javában elkezdődött, Sasori érezte, hogy valaki finoman megböki a vállát.
Odafordult, és megnézhette mit rajzolt eddig Deidara.
A rajz ugyan csak szürke árnyaltos volt, de így olyan részletes, hogy az embernek az az érzése támad, hogy a kép él. Egy város volt, amit elemészt a lángtenger, és szép lassan összeomlik.
Sasori felnézett a mosolygó szőkére, majd le a rajzra.
Megfogalmazódott benne az a gondolat, hogy a fiú nem egészen az, mint akinek mutatja magát.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kakuzuval végül sosem volt semmiféle külön beszélgetése Deidarának. Épp Hidannal tárgyaltak meg valamit, és ő véletlenül fültanúja volt...
"Oké, persze most egy dolog többe kerül, de biztos, hogy tovább tudod majd használni. Ráadásul a márkátlan vackokkal” nem érsz el semmit. Szerintem az lenne a legjobb, ha gyűjtenél még egy kis ideig, és vennél valami tényleg jó minőségűt."
"Oké, persze basszus, csak addigra már..."
"Hidan... Mi lesz addigra?! Kirabolják a párnád alól a dugi pénzed?" nevetett fel Deidara.
"Naná, hallod, amilyen a biztonsági színvonal arrafelé, ahol lakom!"
De Kakuzut már a beszélgetés többi része nem érdekelte. Egyszerűen csak kiosztott a szőkének egy passzív piros pontot, amiért nem csak a pénzköltésre gondol, hanem annak a következményeire, meg az összes többire is.
Nem lett a barátja, és nem volt neki különösebben szimpatikus. Csak elismerte, hogy a másiknak megvan a magához való esze.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Uchiha Itachi. A hűvös zseni. A tökéletes mintadiák. Aki nem beszél. Aki senkit sem tekint embernek.
Egy egészen apró pillanatra nézett csak a fiúra, amikor leült az asztalukhoz. Egyből megfogalmazódott benne az undor érzése. Egy újabb névtelen kis senki, aki úgy akar valaki lenni, hogy jó pofizik a nagyfiúknak. Unottan fordította el a tekintetét, és elhatározta, hogy többé nem is törődik vele.
Aztán akaratlanul is ismét a másikra tévedt a tekintete, újra és újra. Tanulmányozta a másik arcélét, a hatalmas, csillogóan kék szemeket, és azt a hosszú, selymes, szőke hajat. Valahogy túl őszintének, túl ártatlannak tűnt a fiú ahhoz, hogy olyan legyen mint a többi nagyravágyó hülye gyerek.
A szőke mellé került matek órán.
És irodalmon is.
Meg végül osztályfőnökin is.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mindenkiben felmerült a kérdés, honnan volt Deidarának ennyi morfiuma? Mit rejt a mosoly álarca? Miről vallana, ha ledobná magáról a maszkot, és tényleg őszinte lenne? Mert úgy néz ki, eddig nem volt teljesen az. Senkivel sem.

A rendőrség házkutatást rendelt el, de nem talált semmit.
Egyáltalán semmit. A kilincsekről, és az összes felületről le lettek törölve az ujjlenyomatok; még a hűtő ajtajáról is! Mindenhol ki volt takarítva, és egy aprócska papírdarab sem volt elmozdítva. A lakás úgy nézett ki, mint valami mintaotthon, ami frissen mászott le valamelyik lakberendezési magazin címlapjáról.
Naruto ijedten nézett először körbe a lakásban, és legszívesebben kibukott volna belőle az az aprócska kis mondat, hogy: "Ez túl tökéletes ahhoz, hogy a mi otthonunk legyen."

Valóban, amikor ők ketten laktak itt, akkor mindig volt valami, ami elrontotta a tökéletes összképet. Valamelyikük széthagyta a kabátját, mert csak hanyagul ledobta a nappaliba, nem rakta fel rendesen a cipőjét az állványra, ráadásul mindkettőjük szobája, az ajtón túl, maga volt a káosz fellegvára.
Most viszont még a szőnyeg rojtjai is szép, katonás rendbe voltak téve, nemhogy az annál nagyobb dolgok.

Ijesztően rend volt mindenütt.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Van egy aprócska tény, ami nem elhanyagolható, ha tisztán akarjuk látni, mi vezetett el idáig, hogy mindez megtörténjen.
Deidara, bárki tudta nélkül, illegális üzletbe keveredett. Így tehették meg, hogy Narutoval elköltöztek a régi otthonukból; hogy új életet kezdhettek, új helyen.
Így tehették meg azt is, hogy nem törődnek az anyagiakkal. Az ő munkája sokat fizetett. De nem lehetett belőle kiszállni.

Kevesek által köztudott tény, de Deidara és Naruto nem voltak eredetileg rokonok. Namikaze Minato és Uzumaki Kusina, csak nem sokkal az autóbalesetük előtt fogadták örökbe az idősebbik szőke fiút. Az apja, Iwa no Shiniji pontosan egy héttel az előtt halt meg.

Drog túladagolásban.

Deidara már kicsiként is tudta, hogy az apja mit csinál, és hogy mivel foglalkozik. Az anyját sosem látta, és csak annyit tudott róla, hogy természetes szőke volt, hiszen az ő hajszíne is az, az apja pedig fényes fekete hajjal büszkélkedhetett. Az első szava a kis Deinek nem az volt, hogy anya vagy apa, hanem, hogy "heroin", bár ez az ő akkori kiejtésével inkább volt "hejojin", de az apja nagyon büszke volt rá.

Olyan büszke, hogy videót is készített arról, hogyan mutatja be a fiának a drogozás minden fortélyát.

Most bárki mondhatná, hogy ez kegyetlenség, de Shiniji szerint egyszerűen csak túlélési ösztön volt.
Így a fia sosem árulhatta el őt senkinek, különben előkerültek volna a kazetták, és akkor a kis vakarék is bajba került volna.

Később pedig bemutatta a kölyköt annak az embernek, akinek köszönhetően mindig időben megérkezett a következő szállítmány; Orochimarunak.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Arról sem tudott senki, hogy ezt a titkot mégis megtudta valaki. Egészen pontosan Uchiha Itachi.

Aki pont rosszkor volt rossz helyen, és látta, ahogy Orochimaru személyesen ad át egy barna papírzacskót a szőke fiúnak. Innentől kezdve már a legegyszerűbb dolog volt az, hogy kövesse a kis szöszit, és rájöjjön, mit rejt valójában a zacskó. Ha mást nem, annyit kiszedjen a kölyökből, hogy nem magának kell a drog. Egyszóval; díler. Vagy legalábbis csicskás, akit a nagyfiúk dróton rángatnak azért, hogy ne ők bukjanak le, és semmilyen módon ne lehessen a nevüket hozzákötni ehhez az egészhez.

Az első gondolata az volt, hogy ezt kihasználhatná valamilyen módon. Hatalmas ütőkártya van a kezében, hiszen a másik már nagykorú, és a drogfogyasztásáért is minimum 3 év börtön kapna, ha meg kiderülne, hogy díler, akkor minimum még egy-két évtized hozzájött volna pluszban. Innentől kezdve pedig már nem volt megállás: először csak apróbb szívességek, majd egyre nagyobbak.

Iwa no Deidarából  engedelmes kis rabszolga lett, aki ugrott minden parancsára. Egy idő után.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egyetlen egyszer volt, hogy Deidara nem tudta pontosan teljesíteni az Uchiha utasításait, és ennek komoly ára volt. Két választás állt előtte: vagy Itachi feldobja őt a rendőrségen, és elmond nekik mindent, amit kiderített róla, vagy pedig lefekszik a másikkal.

Először a szőke teljesen azt hitte, hogy a fekete hajú ezt nem mondja komolyan; úgy gondolta, ezt az egészet nem mondhatja komolyan valaki olyan, mint Uchiha Itachi. Pedig a másik komolyan gondolta.

Így aztán, amikor hangot adott a meglepődésének, illetve vicces kedvűen megjegyezte, hogy nem is tudta, hogy Itachi a fiúkat szereti, már vége volt mindennek. A fekete hajú leteperte, és minden csöppnyi gyengédség nélkül magáévá tette. Ő pedig a végén összetörve, meztelenül, úgy, hogy az egész testét átjárta a fájdalom; piszkos volt, mocskos, és izzadt. Szívesen zokogott volna, de már nagyon régóta nem sírt. Az őszintét megvallva, Deidara sosem sírt. Nem félt a sötéttől, a tűktől, az éjszaka szörnyetegeitől, és soha, semmiért nem ejtett egy csepp könnyet sem.

Az ő szavaival élve, még azt sem tudta, hogyan kell azt.

Nem mintha nem lett volna már olyan alkalom, amikor fájt neki, vagy amikor a borzongás jeges fuvallata tetőtől talpig átjárta a testét. Volt már máskor is megalázva, és voltak vele már máskor is durvábbak az emberek.

Ez most mégis az összesnél jobban fájt neki.

De soha nem mondta, hogy feladja, és egy pillanatra sem gondolta azt, hogy most már mindegy neki az egész, és Itachi dobja csak fel, mert bent úgy sem lehet neki rosszabb, mint idekint. Meg sem próbálta a másiknak elmondani az érveit, hogy miért vállalta mindezt. Pedig az ok igen nemes, és nagyon egyszerű volt. Nem akarta, hogy Narutót megöljék.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Amikor Orochimaru ott várt rá, az új iskolája, az új élete kapujában, megijedt. Borzasztóan félt. Ugyan akkor még ott volt mellette Minato és Kushina, de úgy egyezkedett meg velük, hogy délután már egyedül megy haza. Ez pedig azt jelentette, ha a férfi még délután is ott fog rá várni, akkor nem lesz senki, aki megmentse.

Egész nap feszült volt, és alig szólt hozzá valakihez. Akkor ment hozzá oda Konan, és kedvesen elbeszélgetett vele mindenféle ostobaságról, aminek semmi köze nem volt semmihez. Ő pedig hálásan hallgatta a lány csivitelését, és még válaszolt is, csak hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy mi lesz, ha Orochimaru még mindig ott áll majd az iskola előtt, és mondjuk beszélni akar vele, vagy bármi ilyesmi.

Egészen kicsi korától kezdve, mondhatni amióta látta, tartott attól a pasitól. Nem félt, mert a félelem túl erős szó ide. Inkább csak undort érzett a másik beton szívta, természetellenesen szürkés bőre iránt, a lila karikákra a szeme alatt, és az egész behízelgő, leginkább kígyóra emlékeztető modora miatt. Az apjától meg hallhatta a meséket, hogy a férfi milyen sokszor volt börtönben, hogy hányszor lőtték meg, mi minden borzalmat élt már túl.

Ekkor merült fel benne először a kérdés; vajon a halál hány esélyt ad egy embernek? Van olyan, hogy az ember több esélyt kap, és akkor feltámad?
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Deidara emelt fővel tartotta súlyt, amit rábízott az élet.

Nem mutatta ki, ha gondja volt, vagy ha problémák gyötörték. Igyekezett normálisan, és természetesen viselkedni.
Amikor bekerült az Akatsukiba, és a tagok befogadták őt maguk közé, akkor először nagyon meglepődött. Sosem sorolta be magát a "hű de menők" közé. Most még is ott volt, abban a tárasságban. Folyamatosan megfigyelve egy éjsötét szempár által.

Nem telt neki olyan hosszú időbe, és megtanulta olvasni a jeleket, amiket Itachi sugárzott a testbeszédével, vagy épp a szemének egy apró villanásával. Értette, és megértette lassanként, hogy hogyan vannak a dolgok, de sosem jött rá, hogy mit gondol valójában a másik. Az emberfelismerő képessége csődöt mondott. Egyszerűen képtelen volt megfejteni Itachi gondolatait, érzéseit. Egy idő után elkezdett úgy gondolni az Uchihára, mint egy kegyetlen porcelánbabára, akinek ha széttörik az arcát, kiderül, hogy a maszk mögött nincs semmi, és ha feltépnék a mellkasát, csak a tömés lenne ott, de nem egy érző ember dobogó szíve.

Aztán, valahogy változtak az idők, vagy ő változott, és egyre inkább szerette volna, ha a másik legalább neki megmutatja az emberi arcát. Az emberibb arcát! Mert biztos volt benne, hogy egyetlen egy élő, mozgó lény sem lehet ilyen hűvös, mint amilyennek Itachi Uchiha mutatja magát. Magában, egy idő után, mint egy történet, megszületett egy párbeszéd. Ott Itachi valahányszor megszólalt, nem a szokásos monoton hangján beszélt, hanem érző, emberi hangon, egész mondatokban, és nem csak szavakban. Nevetett, sírt, és ugyan gúnyolódott, és cinikus maradt, de mégiscsak sokkalta emberibbé vált.

Valahányszor Itachi csak hozzá szólt, a fejében lefordította azt az emberek nyelvére. Illetve, még inkább a saját nyelvére.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Orochimaru aznap, az első nap, nem várta ott az iskola előtt. Mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről, szinte már- már önfeledt boldogságban úszva indult tovább.
Ez egészen az első utcasarokig tartott ki.

- Gondolom, kicsit feltűnő lett volna, ha egész nap az iskolád előtt állok - sziszegte a már jól ismert hang. - Nem igaz, Deidara-kun?
Az izmai megfeszültek, és lassan, olyan lassan fordította oldalra a fejét, hogy ha egy látomással, vagy hallucinációval lenne dolga - ami a legrosszabb rémálmából jött vissza -, addigra biztosan eltűnjön. De a férfi ott állt, ugyanolyan kígyó mosollyal az arcán, mint az emlékeiben.
- Van egy kis beszédünk egymással, nem gondolod? - kérdezte a férfi mosolyogva.
Deidara tehetetlenül bólintott egyet, és némán követte a férfit a sikátorok útvesztőjében az ő titkos kis menedékére.

A sötét, penészes falak nem elég, hogy nedvesek voltak, de árasztották magukból a rothadás bűzét.
A rejtekhely.

Legszívesebben elfutott volna, mert tudta, hogy ez mit jelent. Vagy legalábbis sejtette. Orochimaru nem visz el senkit ok nélkül az egyik legfőbb bázisára, ahol az anyag nagy részét tárolják. Ez azt jelenti, hogy tervei vannak vele. Van egy olyan adu a kezében, amivel sakkban tudja majd őt tartani, hogy jó kisfiú legyen.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

"Mikor ezt olvasod, remélem már nem élek.”

Nem tudjuk visszapörgetni az időt, és nem tudjuk meg nem történtté tenni a dolgokat. Most már tudod, milyen volt az én életem. Remélem  jót szórakoztál rajtam, és csak egy ideig, óráig, de fontos lehettem neked annyira, hogy rám figyelj. Egyedül énrám. Nem haragszom senkire, és az az egész nem volt előre eltervezve. Sosem gondoltam volna, hogy én, pont én, véget akarok majd vetni az életemnek, de hát a dolgok így alakultak.

Szeretnék neked mondani valami kedveset, mert bármi is történt, sosem gyűlöltelek. Féltem tőled, rettegtelek, csodáltalak, és végül szerettelek. De egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy te egy kegyetlen, önző ember vagy. Pedig úgy látszik, így van. Azt hittem, majd én le tudom rántani rólad a porcelánbaba álarcodat, és be tudom bizonyítani neked, hogy az élet szép.

Nevess.

Még egy ilyen apróságban is elbuktam.
Azt mondtad, hogy az életben minden egyes nap egy kibaszott vizsga, ahol vagy teljesítesz, vagy nem.

A mai napi vizsgámon nem mentem át.

Persze, ez téged nem fog meghatni, csak én érzem magam majd könnyebbnek lélekben, hogy mindezt leírhattam. Egy vagyok a milliónyi névtelen szeretőid közül, ezt jól tudom. Nem voltam elég neked, és nem voltam elég az életnek.
A síromra ezt a feliratot kérem, ha lehet: "Meghalt, mert szeretett.”
Te is tudod, hogy ez a mondat mennyire igaz. Nem csak miattad. Mások miatt is.
Minden jót.
Ég veled.
A viszont nem látásra;

Iwa no Deidara."
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Leállt a szíve, csináljanak valamit!
- Figyelem, valaki hozzon egy defibrillátort!
- Töltés?
- 200-ra kezdetnek!

Naruto ebből nem fogott fel semmit. Egy szót sem. Ő csak annyit érzékelt, hogy a gép képernyőjén, ahol eddig kis hegyecskék voltak, most egy darab egyenes vonal van, és a pityegésből egyenletes sípolás lett. Ennyit jelentene vajon egy ember halála? Nem vesz többé levegőt, nem dobog a szíve, és már is vége van mindennek?
A fehér falak, érzékei szerint rádőltek, és betemették őt. Fulladozva kapálódzott levegőért, és nyelte a könnyeit folyamatosan. Úgy érezte, most ő is mindjárt meghal, itt helyben.
Nem lehet így vége egy történetnek!

- Fiúk, ez kipurcant.
- Várj, itt a kölyök.
- Próbáljuk meg még egyszer.
- Töltést nagyobbra!
- Mindenki hátra!

Értelmetlen mondatok. Közük sincs ahhoz, hogy ott, azon az asztalon, épp az utolsó élő családtagja készül meghalni. Az utolsó ember, akire támaszkodhatott nehéz időkben, aki kedves szavakkal köszönt neki, aki meleg vacsorával várta otthon, és sosem szidta meg, ha rossz jegyet hozott haza. Valaki, akit mindennél jobban szeretett, és borzasztóan fontosnak tartott.
Várjunk csak! Mi ez a múlt idő?
Ha múlt időben beszél, az azt jelenti, hogy már el is fogadta a másik halálát!
Nem, Deidarának élnie kell. Élnie kell!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Deidara bátortalanul lépett be az Uchiha villába. Valami pompásra számított, valami lenyűgözőre, de ez minden képzeletét felülmúlta. Mintha azoknak a hatalmas, és pompás palotáknak az egyikébe lépett volna be, amik a történelem könyvének lapjairól szoktak rá nézni. Ugyanakkor az is feltűnt neki, hogy minden gazdagság ellenére, a hely borzasztóan hideg. Nem csak a falak, a bútorok, ide vessző kell a műkincsek sugározták a hideget, hanem az egész ház maga.
A második gondolata már az volt, hogy majd olyan borzalmas lehetett egy ilyen helyen felnőni, mint egy drogéhes apa mellett. Kirázta a hideg. Nem akart most az apjára gondolni.
- Az úrfi fent várja a szobájában - szólalt meg mellette váratlanul egy cselédlány.
Ijedten rezzent össze, és zavartan fordult a lány felé.
- És merre van az "úrfi" szobája? - kérdezte.
Erre a szolgálólány zavartan pislogott párat, majd intett neki, hogy kövesse.
A következő megálló egy nagy tölgyfa ajtó volt.
Deidara tétován nyitott be.
Az első dolog, ami feltűnt neki, hogy ez a szoba is úgy van berendezve, mint az összes többi helyiség a házban, és rögtön ez után jött az a megállapítása, hogy valahogy nem így képzelte el Uchiha Itachi lakosztályát.
- Mire vársz? - szólalt meg váratlanul a már jól ismert, hűvös hang. - Vetkőzz!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

36 perc, 27 másodperc,  52 századmásodperc és 2 ezred.

Ennyi időt töltött Iwa no Deidara a klinikai halál állapotában.
Utána, az utolsó próbálkozás alkalmával, amit már csak azért csináltak, mert Uzumaki Naruto olyan elkeseredetten figyelte őket, hirtelen visszatértek az életjelei.
De a kómából nem ébredt fel.
Az élet nem egy tündérmese. Csak egy játék, amit játszani kell, és így, vagy úgy teljesíteni azt, amit ránk szabnak.

Mindenki meglátogatta Deidarát. Osztálytársak, az Akatsuki, Naruto, sőt, még Orochimaru egyik bérence is.

Ő viszont, akit a legjobban szeretett volna látni, nem jött el.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A legjobb kérdés, amit az ember ebben a pillanatban feltehetett, az, az; hogy miért vannak itt.

Deidara ajkait éles nyögés, már-már sikoltás hagyta el, miközben Itachi durván belé hatolt. Nem mintha ez új érzés lett volna, az Uchiha minden egyes eddigi alkalommal ilyen volt vele.
Ez nem változott meg. Csak az ő kis, romantikus ábrándjaiban létezett az az elképzelés, hogy az ember mégsem fekszik le azzal, akit gyűlöl. Tehát a másiknak valamit mégiscsak éreznie kell iránta, hiszen ez nem az első közös alkalmuk immár.

- Mozogj! - szakította félbe a gondolat menetét az a gleccser fagylalóan mély, és hűvös hang.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Itachi nem tudta, mit keres, csak úgy cél nélkül kószált fel-alá Deidara lakásán. A fiú szobájában már milliószor járt, de most nekiállt körbenézni máshol is. Úgy gondolta, itt fogja várni a kis szöszit, amikor az megérkezik. Egy óvatlan pillanatban elcsente a másiktól a lakáskulcsait, és lemásoltatta őket.
Most bármikor be tudott jönni a kis ribanc házába.

Végül is, a másik megérdemli ezt a nevet. Nem elég, hogy drogkereskedelemre adta a szép kis buksiát - ráadásul pont ahhoz az alávaló alakhoz, aki egyszer megpróbálta elrabolni az öccsét - de még ráadásul simán lefekszik vele. Csinálja azt, amit mond neki, mint egy jól beidomított rabszolga. Vagy mint egy kis kurva, aki élvezi, hogy lépten-nyomon elkapja valaki egy körre.

Hirtelen megakadt a tekintete egy ajtón, amit eddig kihagyott, amikor feltérképezte a lakást.
Amikor kinyitotta az ajtót, rájött, hogy itt nem fog semmi érdekeset találni, mert ez a kamra ajtaja volt. Vagy mégis?
Legalul, a polcok alatt, jó mélyen elrejtve ott lapult pár karondoboz.
Teljes nyugalommal szedte ki a helyéről, és nyitotta ki.
Videokazettákkal volt tele az egész doboz.
Találomra kivette az egyiket, és elindult vele a nappaliba. Érdekelte, hogy mi lehet azon a kazettán, amit így el kell rejteni a nyilvánosság szeme elől.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Deidara, amikor belépett a nappaliba, kővé dermedt.

Itachi ott van a nappaliban. Az ő nappalijában.
Hogy a fenébe jutott be?!

Itachi tévét néz, méghozzá egy felvételt, amit az apja készített.
Hogy a francba jutott hozzá?!

Az a képen most épp ő, ahogy az apja megtanítja őt helyesen adagolni a kokaint.
Miért nem húztam le még ezeket a klotyón?!

Mindezek tetejébe haláli nyugalommal fordul felé, amikor érzékelte, hogy megjött.
- Nem tudtam, hogy ilyen kicsiként kezdted - vetette oda gúnyosan.

Deidara nem bírta tovább visszatartani a könnyeit, amik immár hosszú hónapok óta gyűltek benne.
Életében először; sírni kezdett.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem akarta kimutatni, hogy mennyire megrendült attól, amit látott. Nem akarta bevallani a fiúnak, hogy szégyelli magát, és legszívesebben visszapörgetné az időt, hogy mindaz, amit eddig, tett ne történjen meg. Egyszerűen csak gúnyosan visszaszólt, és utána tehetetlenül figyelte, ahogy Deidara zokogásban tör ki. Nem mehetett oda hozzá. Nem kérhetett bocsánatot.
Képtelen lett volna megtenni. A világ legalávalóbb emberének gondolta magát.
Hirtelen, a felvétel hatására összekapcsolódtak a fejében a dolgok, és megértette, hogy a szöszi nem önként csinálja azt, amit csinál. Kényszerítették rá.
Pont úgy, ahogy ő is rákényszerítette milliónyi olyan dologra, ami nem méltó egy emberhez.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nincs fény, nincs alagút, nincs semmi. Nehéz lenne elmondani, hisz aki még nem tapasztalta, nem tudhatja, milyen. De attól még nem lehet mást mondani. Ott állsz a semmi közepén, vagy még inkább lebegsz. Nem lehet meghatározni, hogy milyen színűek a dolgok. Egyszerűen nincs színűk, mert itt nem létezik az, hogy szín. Ez egy emberi szó, és emberek ide épp ésszel nem érhetnek föl. Pedig nekem a színek nagyon fontosak voltak, amíg éltem. Akkor most meghaltam? Nem, biztos nem haltam meg.
Na, jó. Itt nincs semmi, ami biztos lenne. Még az sem az, hogy most előre felé megyek, és nem hátra. Csak onnan gondolom, hogy előre megyek, mert így tettem egész életemben is.
Vajon mennyi lehet az idő? Van itt egyáltalán idő?
Erre a kérdésemre már ott állok egy hatalmas, órákkal teli szobában. Mindenhol csak órák! Mind ugyanazt mutatja. 0 óra, 36 perc, 27 másodperc, 52 századmásodperc, nem kell a vessző és 2 ezred. Ez a sok szám, különösen egy digitális órán mutatott viccesen.
Mit jelentenek ezek a számok?

- Tudom, hogy most nem hallasz, de attól még szeretném neked elmondani...

Vajon ki beszél most? Mit akar? Mit akar elmondani? Biztos valami nagyon fontos lehet. Olyan szomorúnak tűnik a hangja. Talán sír?

- ... Csak most tudom neked végre kimondani, hogy alszol. Sajnálom. Mindent. Elrontottam. Én rontottam el az elejétől kezdve. Egy seggfej voltam. Úgy bántam veled, ahogy te azt nem érdemelted volna meg. Már szenvedtél eleget.

Oh, szóval bocsánatot kérni jött. Biztos nagyon csúnya dolgot művelt, ha csak most mondja el. Mondani kéne neki valami szépet. Mondjuk azt, hogy nem haragszom rá, vagy valami hasonlóan jól csengő frázist. Amúgy, ki az, aki beszél?

- De legalább annyit megtettem neked, amennyit tudtam. Visszamentem hozzád. Rendet raktam, amennyire tudtam. A kazettáidat meg maradék drogot, amit rejtegettél még, azt megsemmisítettem. A drog leúszott szépen a WC-n, a kazettákat meg összetörtem, a szalagokat széttéptem. A mi környékünkön dobtam ki, és nem ugyanabba a kukába, szóval még az sincs, hogy megtalálják és összerakják őket.

Aranyos vagy. Köszönöm a segítséget. De még mindig nem tudom ki vagy. Nem akarnád esetleg a nevedet adni ehhez az egészhez?

- Be kell vallanom neked, ha már csak mi ketten vagyunk itt, hogy én is emberből vagyok. Tudom, ez nem látszik általában, de azt hiszem, ha most meghaltál volna, örökké magamat hibáztatnám. Igazam lenne. Olvastam a leveled, és értettem. Egyedül én értettem. Persze a többiek előtt megjátszottam a szokásos dolgokat, és senki sem sejt semmit abból, amik történtek a háttérben valójában.

Levél. Levél. Biztos igaza van. Nem emlékszem semmilyen levélre! Vajon mit írhattam benne? Kicsit megtört a hangja, és rekedtesebb lett, amikor arról beszélt. Nagyon szomorú dolgokat írhattam bele. De mi volt az? Emlékeznem kéne. Ahogy az ő nevére is emlékeznem kéne. A szavaiból úgy veszem ki, hogy nagyon közel álltunk egymáshoz, de ő megbántott engem. Vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem. Emlékezni akarok rá!

- Én se láttam, hogy mi ment a háttérben valójában. Pedig észre kellett volna vennem - annyira elrontottam. Pedig elvileg én vagyok az, aki tökéletes. Nekem észre kellett volna vennem a jeleket, és előbb rá kellett volna jönnöm, hogy mit miért teszel!

Tökéletes. Valami rémlik. Valamire emlékszem. Pontosabban valakire. Aki mindig ilyen volt. Vagy csak ilyennek tetszett. Itt van már a nyelvem hegyén a neve, érzem!

- Orochimaruval meg ne törődj. Mármint, ha felébredsz, nem lesz vele több gondod. Adtam neki némi pénzt azért cserébe, hogy békén hagyjon téged.

Köszönöm, kedves...

- Sajnálom, hogy nem voltam neked elég tökéletes.

ITACHI!

Deidara nem ébredt föl, és nem mondta el Itachinak mit gondol valójában.

Itachi pedig elment, és nem látogatta meg a szőkét ismét, mert nem bírta volna ki épp ésszel. Uchiha Fugaku egy héttel később bejelentette Itachinak, hogy elköltöznek egy másik városba, és ő egy új iskolába fog majd járni.

És így is lett.

Ugyan az Uchiha még néha érdeklődött az Akatsukisoktól Deidara hogyléte felől, de ahogy elmúlt másfél év, és még mindig nem történt semmi, ami azt mutatta volna, hogy Dei most már nem sokára felébred, ezt is abbahagyta.

Örökké cipelni fogja a másik emlékét, és a tetteinek súlyát, következményét. Soha többé nem lesz tökéletes.