Most, végre, hiszen ez olyan ritkán adatik meg neki, önmaga lehet. Az igazi, az egyetlen, a valódi, önmaga. Az, az arca, amit titkolnia kell az egész világ elől. Az, az arca, amiről kevesen tudnak, tudhatnak. Mert ha kiderülne a titka, akkor annak szörnyű következményei lennének. Már csak a felismerés miatt is. Ha rájönnének arra, hogy ő és a bátyja, aki valóban a bátyja, és nem kell idézőjel, sem enyhe cinikus hangsúly, mert tényleg. Ők testvérek. Ők egy azon akarat szülöttei. Csak erről senki sem tudhat. Főleg nem az emberek. Ha az emberek tudnák. Ez lenne a legijesztőbb felismerés az életükben.
Halk, suhogó hang töltötte be a légteret. Szél fújt végig a tisztáson, noha az éjszaka egészen eddig csendes, légmozgás mentes volt. Erős, mégis kellemes virágillat terjedt szét a levegőben. Rózsa, bergamot, talán egy icipici orgonavirág. Különleges, nem minden napi illat.
A fűben heverésző sötét alak kinyitotta a szemeit, és az égre függesztette. Ott, már nem csak a csillagok voltak.
Nem is olyan messze a földtől, egy angyal lebegett. Királykék haját kivételesen szabadon lengette a szél. A szemei nyugodt, égkékek voltak, ami azt jelentette, hogy most épp jó kedvű a bűvös szempár tulajdonosa. A világ legkifejezőbb tekintete. Ama szemek, ha az angyal dühös volt, egészen jegesek, szinte már hófehérek, vagy legalábbis durva, szürke színűekké olvadtak, és ha csalódott volt, folyó zöldé halványodtak. Ha jókedvű, a kék legkülönbözőbb árnyalatában volt képes tündökölni, és így tovább, ezernyi érzelmen, hangulaton, és érzésen keresztül, amikhez mind-mind társult egy-egy szín. A bőre olyanként fehérlett, ahogyan élőé sose fog. Nem csillogott a bőre a hold fényétől, nem is vibrált, vagy ragyogott. Mint a márványlap, sima, tökéletes, jéghideg, és elnyelt minden fényt.
 - Oyasumi Konan-san. - ült fel a fűben heverésző, és elmosolyodott.
A hangja olyan volt, mint mindig, bársonyos, és forró, vérforraló, ugyanakkor jeges, gleccsereket fagylaló.
Ez volt az ő specialitása, a hangszíne, ami szinte azonnal elmondott mindent róla magáról is. Talán forrónak tűnik, de a végül, úgyis jeges lesz. Hideg, és idegen. Mintha sosem láttam, mintha nem is ismerted volna. Ha egy héttel később találkoztok, már nem tudod ki az. Nem akarod tudni ki az. Inkább, felejteni akarsz, és új életet kezdeni.
 - Oyasumi Aijoku. Most, érezzem magam megtisztelve? - kérdezte csilingelő hangon az angyal.
Isten legfőbb angyala, és bizalmasa. A legnagyobb titkok tudója. A hírvivő, a hang, a szónok. Az, aki ha jó kérdést teszel fel, mindenre tudja a választ.
 - Ha akarod, annak érezheted magad. - felelte sejtelmesen Aijoku, és nyújtózott egyet.
A bőre alatt, az izmok finoman játszottak, és azt a gyönyörűséges mozgást, csak szebbé tette, kihangsúlyozta a holdfény. Az ő ezüstös bőre bezzeg szikrákat vetett, csillogott, mint a gyémánt, az ezüstszínű sugaraktól. Hosszú a sötétségnél is sötétebb haja végigkígyózott a vállain, lapockáján, egészen a derekáig. A tekintetét az angyal arcára emelte, olyként, ahogyan kevesekre szokott nézni. Eme tekintetétől, az amúgy jeges kéknek tetsző nézése, puhább lett, szinte cirógatta az ember arcát. Most volt igazán önmaga. Az, aki sosem lehet. Az, amit kevesen tudnak róla, hisz a hozzá legközelebb állók elől is titkolnia kell. Mármint, hozzájuk nem is áll akkor igazán közel, nem igaz?
 - Mi nyomja a lelked? - kérdezte mosolyogva az angyal, és végre leszállt a Földre. Könnyedén leült, udvariasan maga alá húzta a lábát, és figyelmesen csillogó tekintetét, Aijokura függesztette. - Valami baj van talán, Aijoku?
A virág illatú szellő ismét végigsöpört a réten. Nyugtató, csendes, békés illat. Valami olyan, amire a démon már régóta vágyott. Egy kicsike kis nyugalom.
 - Sok bennem a kérdés. Amire senki sem tudja a választ. - felelte csendesen. Hunyorogva nézett fel a csillagokra.
 - Én sem? - érdeklődött az angyal. Egyre kíváncsibbá tették őt a másik különös szavai. Természetesen ő már találkozott a fiú komolyabb oldalával is, de Aijoku általában vidám volt, és nemtörődöm. Mint a vágy, amit képviselt, jött és ment, boldogságot hozott, de már nem érdekelte mi maradt utána. Ment amerre a szél röpítette. Amikor ő elkomolyodott, akkor, tényleg, valami olyan dolognak kellett történnie, ami, ami megérdemli a figyelmet. Amire figyelni kell. Ha kérdés? Hm, akkor, talán, meg kell próbálni rá, választ adni.
 - Talán tudnál. - mondta a fiú, és oldalra billentette picit a fejét. Élvezettel szagolt bele a virág illató levegőbe.
Konan akaratlanul is felnevetett. A másik talán nem is tudja, hogy hölgyek, férfiak ezrei sikítoznának érte, ha meglátnak ilyen arckifejezéssel egy képen. Ezek a mozdulatok Aijoku számára már ösztönösek voltak, ösztönösen kecsesek. Ő ilyennek született, és ez a sorsa. Gyönyörűnek, csillogónak, kívánatosnak kell lennie.
 - Akkor tedd fel a kérdést. - jelentette ki mosolyogva az angyal. Közben elkezdett virágokat szedni a közvetlen közeléből.
 - Miért vagyunk, egyre - kezdett bele Aijoku, és a kékhajú angyal lány keze megdermedt egy pillanatra a következő virág előtt. - Emberibbek? - fejezte be végül a mondatát a fiú, vagy inkább férfi? Ha a szemét nézzük, egyértelműen az utóbbi. Ha a lelkét nézzük, akkor aztán végképp, hogy a tudásáról, már ne is essen szó. Mégis, volt benne valami gyerekes. Talán a testvére miatt, aki hozzá képest jóval komorabb, és megfontoltabb. Hozzá képest, tényleg csak egy fiú. Egy gyerek még.
Konan letépte a virágot. Kék szemei egyetlen pillanat alatt sötétedtek el, és lettek mélyebb kékek, mint az óceán legmélye.
 - Mert az emberek között jártok, és szép lassan elfelejtitek, mik vagytok valójában. - felelte komoran az angyal lány.
Ránézett az ölében fekvő virágokra.
 - Elfelejtjük!? - fakadt ki Aijoku. - Hisz minden egyes nap küzdünk az ösztöneinkkel, azzal, amik vagyunk!
 - És nyertek?
Csönd állt be, néma csönd. Azzal, hogy megtanulják legyőzni önmagukat. Azt, akinek valójában születtek, szép lassan maguk mögött kell hagyniuk mindent. Emberi szokásokat vesznek fel, és talán, egy nap, hosszú, hosszú idő múlva, emberré is válnának, és végleg elhagynák magukat. Akkor új megtestesítője születne a bűnüknek, és ők nem lennének mások, mint közönséges emberek. Nem váltanának alakot soha többé. Megöregednének. Engedniük kéne az emberi szükségleteiknek. Átlagosak lennének. Nem varázsolhatnának.
Aijoku ijedten meredt maga elé. Nem akarta elveszíteni azt aki, és mégsem akart az lenni.

Reggel természetesen Deidara ott volt az ágyában. Ült, és olvasott teljes nyugalomban. Itachi sóhajtva fordult a másik oldalára. Lehet, hogy csak képzelte az egészet? Úgy érezte, hogy órákon keresztül volt fent, és várta, hogy a másik visszajöjjön, de nem jött. Aztán szép lassan, elaludt. Lehet, hogy Deidara ki sem ment a szobából, és ő csak álmodta a dolgokat?
 - Ohayou Itachi. - köszönt kedvesen a szőke.
 - Ohayou. - morogta vissza, miközben nyújtózott egyet.
Tudni akarta, hogy amit látott, az álom volt, vagy valóság.

Chíta bizalmatlanul méregette Sumimsent a szeme sarkából. Látta a másikat kijönni Deidara szobájából, ahol egyébként, semmi dolga sem volna. De, mit kereshetett ott? Hiszen... Talán Sumimsen attól fél, hogy Deidara kapcsolatba fog lépni vele? Ha igen, akkor azt úgysem tudnák megakadályozni.
Viszont akkor a másik magyarázat, hogy a csapóajtó érdekelte. Akkor viszont őutána nyomoz.
Ezen legszívesebben felkuncogott volna, jó hangosan.
Ez a hely, mindig is különös hatással volt rájuk akárhányszor tértek vissza. Itt mindig közelebb kerültek, az igazi énjükhöz.
Itt nehezebben tudtak más alakot ölteni.
Most is, vegyük például csak őt.
A szeme, és a vonásai... Azok nem változtak semmit, csak a haja színén tudott egy hangyanyi változtatást véghezvinni. De azon sem túl sokat. Épphogy csak annyit, hogy ne ismerjék fel őt, valami réges-régi leírásból. Esetleg, az utolsó alkalommal, amikor itt jártak készített fényképekből.
Jobban belegondolva, kicsit félelmetes, hogy 100 éve mennyire más volt a város, és milyen más volt 400 éve.
Amikor, leküldték őket a Földre.
Igen. Ha valahol esélyük van megtalálni az igazságot őróla, vagy legalább egy apró kis gyenge pontot felfedezni a szilárd törhetetlen páncélján, akkor az, biztosan itt lesz.
Már nem nézett olyan rosszallóan Sumimasenre, végül is, egy oldalon állnak, nem?

Orochimaru mosolyogva nézett körbe a társaságon. Ezzel párhuzamosan a tanítványai elkezdet elsüllyedni a reggeliző asztal alá. Az ilyen mosoly kivétel nélkül mindig, valami rosszat jelentett számukra. A "kedves" tanáruk tartotta magát a: "káröröm a legszebb öröm mert nincs benne <b>irigység</b>" jelmondathoz.
 - Gyerekek... - kezdett bele a szokásos behízelgő hangján Oro-sensei.
Erre már kivétel nélkül minden diák összerezzent, és igyekezett láthatatlanná, érzékelhetetlenné, hallhatatlanná lenni, vagy pad alá mászni.
 - Ki fog mosogatni? - kérdezte mosolyogva a szadista tanár.
Kivétel nélkül mindenki lapostányér méretű szemekkel nézett körbe az asztalokon. Mosogatni? Takarítani a többiek után?!
Orochimaru körbenézett a teremben. Hibát keresett. Valakit, aki nem figyel rá, valakit, akibe bele lehet kötni. Akire rásózhatja a munkát.
Hopp!
Ott egy mulasztó. A kis szőke újonc elbambult a semmibe. Hát akkor, megérdemli a sorsát.
 - Deidara-kun.
Az említett erre összerezzent és meglepetten nézett fel az osztályfőnökére.
 - És mondjuk... Itachi-kun. Mosogassatok el. A többieknek addig szabad foglalkozás!

Deidara ott tartott, hogy addig veri a fejét az asztallapba, amíg az egyik bele nem törik. Remélhetőleg az asztallap lesz az, aki előbb megadja magát.
Mindig, mindent Itachival közösen... Aztán egy szép alkalommal ilyenkor nekinyomja a falnak és... Oké, erre most még gondolnia sem szabad.
Mire felnézett már kiürült a terem, és mindenki ment a saját dolgára.
Felsóhajtott.
 - Kezdjük a munkát... - motyogta, inkább csak magának, és meglepődött, amikor az Uchiha fiútól választ kapott rá:
 - Igen, kezdjük.
A tányérokat viszonylag egészen könnyen összeszedték, és átvitték a konyhába. A kaja maradék elpakolása sem volt valami hű, de nagy cucc.
De a mosogatás... Az már, egy másik téma. Főleg, ha egy Uchiháról van szó. Aki még soha életében nem mosogatott.
 - Te nem szoktál mosogatni, nem igaz? - kérdezte váratlanul Deidara, közben felnevetett.
Itachi szorosan összepréselte az ajkait, és magában ezerszer elátkozta a szőkét. Miért baj az, ha ő nem azzal tölti a szabadidejét, hogy mosogat, takarít, meg az összes többi. Cseléd munkák, amik nem méltóak egy vérbeli Uchihához. Elvégre ők egy nemesi ház, nemesi ősökkel vagy mi a szösz. Még kint is függ a két kép, ami majd 400 évvel ezelőtt készült. Két portré kép, az egyik a klán alapítójáról, a másik pedig az öccséről. A legértékesebb ereklyéi a családnak.
A fekete hajú elfintorodott erre a gondolatra. Két poros portré, amikről az apjuk ha kéne, órákon keresztül tudna szövegelni, és régebben meg is tette. Természetesen, egy büdös szót sem jegyzett meg azokból a "beszédekből".
 - Ugye, most nem durcultál be? - kérdezte mosolyogva a szőke fiú. Egyszerűen nem bírta megállni a nevetést. Nekitámaszkodott a konyha ajtajának és csak nézte, hogy a másik mit szerencsétlenkedik össze. Persze, ez nagyon csúnya dolog volt tőle. De, sosem állította magáról, hogy jófiú.
 - Tégy nekem egy szívességet, és hagyj békén! - sziszegte dühösen Itachi.
 - Csak... - kezdett volna bele valamivel lágyabb hangon Deidara, de már nem tudta befejezni a mondatot.
Ugyanis a fekete hajú dühösen megfordult, feltehetőleg azért, hogy a szavába vágjon, de ezt már sosem tudjuk meg, ugyanis miközben fordult, levert egy jó adag tányért.
A szőke reflexből lendült, hogy elkapja azokat, és természetesen sikerült is neki. Emberfeletti gyorsasággal mozgott.

Itachi dermedten nézte a lába mellett térdelő Deidarát. Egyszerűen képtelen volt feldolgozni a látottakat. Az ajtóban mosolygó szőke, a zuhanó tányérok... És most a másik itt térdel a lábainál, és az ominózus porcelánok ott vannak a kezében.
 - Végül is, így is meglehet oldani a dolgokat. - nézett fel nevetve Deidara.
Erre pedig a fekete hajú vészesen elkezdett vörösödni. A másik könnyedén felállt, és letette a tányérokat, immár biztonságos távolban Itachitól.
Egészen közel lépett az Uchihához, aki jelen pillanatban, azt se tudta volna megmondani magáról, hogy fiú-e, vagy lány.
 - Megtanítsalak mosogatni? - kérdezte, de olyan hangszínnel, hogy az önmagában, bárkinek felhívás lett volna arra, hogy itt helyben, most rögtön és azonnal... - Nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. - jegyezte meg még pluszban Deidara.
Szinte hallotta, ahogyan dobog a másik szíve, de azt mindenképp láthatta, hogy a nyaki ütőere milyen hevesen emelkedik fel, és le. Óvatosan kisimított pár éjsötét tincset a másik szeme elől. Közben végigsimítva annak porcelán simaságú, hűvös bőrét.
Lassan hajolt előre, apró puszit nyomva Itachi ajkaira, aki ettől szabályosan ledermedt.
Eszébe jutott a múlt esti csókjuk, az a forróság, az a kellmes bizsergés, ami végigjárta az egész testét.
Sóhajtva nyitotta szét az ajkait, mintegy hívogatva a másikat egy hosszú, szenvedélyes csókpárbajra.
Azonban, sajnálatos módon, elrontották a pillanatot.
A szőke fiú az utolsó pillanatban lendült el a fekete hajútól.
Orochimaru belépett a konyhába, és meglepetten látta, hogy Uchiha Itachi, az a bizonyos Uchiha Itachi, teljesen vörös.
Ez a látvány, nagyon, de nagyon kevés dologgal ellensúlyozható, a kedvenc szadista tanárunk számára.
 - Mi folyik itt? - kérdezte gyanakvóan.
 - Itachi-kun majd nem eltört egy tányért. - felelte Deidara kuncogva.
Egyértelműen a szoba másik végében volt, jó messze a fekete hajútól, és tányért törölgetett.
Az a gonosz, kígyó mosoly, ami a szőke fiú szavainak a hatására Orochimaru ajkaira kúszott, egy olyan dolog, amivel szegény védtelen kislányokat lehetne halálra ijeszteni.
 - Ejnye Itachi, csak nem rongálod a tábor felszerelését? - kérdezte a tőle megszokott sikamlós hangon. - Tudom, hogy apádnak sok pénze van, és simán megvehetné az egész táborhelyet, de azért nem kell olyan nagyra lenned magaddal.  Ha bármit tönkre teszel... Kifizettetem veled. - És mintegy nyomatékosításként, megnyalta a szája szélét, majd hangosan nevetve távozott a helyiségből.

Késő éjszaka volt, és Itachi ismét felébredt, ez alkalommal, az ajtó csukódására. Olyan gyorsan ült fel, hogy szinte megszégyenítette a fizika törvényeit ezzel. A szőkeség nem feküdt az ágyában. Önkéntelenül cselekedett. Kíváncsi volt, érdekelte, hogy a másik hova mehet. Bár, igazából, nem tartozik rá, és egy vérbeli Uchihát nem érdekelheti, hogy mi van másokkal, viszont, ez egy teljesen másfajta helyzet. Halkan mászott le az ágyról, és surrant ki a hálószobájukból. Még épp láthatta, ahogy Deidara aranyszínű tincsei meglebbennek a folyosó kanyarulatában. Csöndesen, mégis gyorsan futott.
Ebben a pillanatban csak örülni tudott annak, hogy az apja középiskola első pár évében arra kényszerítette, hogy atletizáljon. Magában, nagyon csöndesen, köszönetet mondott...
Életében, ez volt az első alkalom, hogy tényleg elismerte, az apja igazát.
Az atletizálás valóban hasznos.

Deidara könnyedén tette meg az utat a tegnapi mezőig. Gondolkodni akart. Meg rendet rakni a fejében lévő káoszban.
Még ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy átalakuljon. Teljesen mindegy, milyen alakban mutogatja magát a fáknak, illetve az éjszaka ragadozóinak. Bár, végső soron, ő is egy éjszaka ragadozó. Eszébe jutott a tavalyi év. Azt Párizsban töltötték. Párizs egy olyan hely, amit sosem tudott megunni az évek múlásával. Az élet, az élvezet habzsolása. Ennél már csak Los Angelest szerette jobban. Az volt igazán az ő világa. Tobzódhatott a futó, és nem is annyira futó gyönyörökben.
Egy ág reccsent mögötte, és nem azon, a szokványos módon, ahogy egy állat lába alatt szokott reccseni.
Valaki követte?!
Nem kelt fel, de még csak a szemét sem nyitotta ki.
 - Helló. - köszönt a lehető leghétköznapibb hangon.
 - Khm, te... Mit csinálsz itt kint, ilyenkor?
Amikor meghallotta, hogy ki is az aki követte, a szemei egyből felpattantak, és arra felé fordult, amerre a másikat sejtette.
Valóban ott állt Itachi, és kérdőn nézett rá azokkal a hatalmas fekete szemeivel.
 - Csillagokat nézek. - felelte könnyedén.
 - Csukott szemmel? - kérdezte egy csipetnyi gúnnyal a hangjában erre a fekete hajú, és közelebb jött hozzá.
 - Tudod Tachi, ellenben egyesekkel, én nem csak bámészkodom a vakvilágba, hanem gondolkodom is néha. - felelt erre hasonló stílusban.
Hirtelen azt vette észre magán, hogy valami sötét, masszaszerű izé gyűlik a lelkében, undor, harag, és... A francba is már azzal, hogy tudja, mit érez a bátyusa!
 - Hn. - felelte erre enyhén lebiggyesztett ajkakkal, némileg durcásan Itachi, majd egy kecses mozdulattal helyet foglalt a szőke mellett.
Deidara ráemelte a tekintetét a csillagokra, nyugodtnak kell maradnia.
 ~ Bátyus rég volt ennyire dühös, kíváncsi vagyok, mi történhetett. ~
 - Lehet, egy kérdésem? - fordult a mellette ülő felé végül.
Itachi először csak zavartan pislogott, de végül bólintott. Egy kérdés még nem a világ vége. A válasz, na az már lehet a világ vége...
 - Eldöntötted végre, hogy viszonyulsz hozzám?
A fekete hajú szemei pupillái meglepetten reppentek meg. Közben Deidara előhalászott a zsebéből egy doboz cigit. Pontosabban, Hidan cigijét.
 - Kérsz egyet? – úgy nézett fel rá úgy, mintha azt az előző kérdést fel sem tette volna, és közben Itachi orra alá dugta a cigis dobozt.
Az Uchiha fiú sóhajtva vett egy szálat. Csak Hidan meg ne tudja. Abból tuti botrány lenne.
 - Hogy értetted? - kérdezett végül vissza, a második szippantás után.
Egy hete nem gyújtott rá. Annyira nem hiányzott, viszont most kifejezetten jólesett számára a kesernyés, maró füst. Olyan, szépen passzolt a hangulatához.
 - Oh, egyszerű, amikor megjöttem, akkor lényegében agyon akartál csapni a táblánál, utána szemétkedni próbáltál, tönkre vágtátok a húgomék kocsiját, és nem, ne nézz így. Tudom, hogy ti voltatok azok. Aztán, az étteremnél, majdnem megfulladtál, csak attól, hogy kimonóban vagyok, és a többit ne részletezzem...
Deidara legszívesebben leütötte volna magát. Amit csinál nem a legjobb módja a feszültsége levezetésének, sőt! Ez a legrosszabb módja!
Mindezek ellenére, teljesen nyugodt arccal szívta tovább a lopott cigijét. Most már mindegy. Kimondta a szavakat.
Fújt egy füstkarikát, és a szeme sarkából rápillantott a másikra.
Itachi csendesen nézett valamerre elfelé, és közben, bár feltehetőleg nem szándékosan épp lyukat égetett a pólójába a leeső hamuval. De ez még mindig a jobbik eset volt, hiszen a forró hamu eshetett volna az alsónadrágjára is.
Hm, eddig meg sem figyelte igazából, hogy miben alszik a másik.
Kinyúlt, sötétkék póló, szürke alsónadrág. Bár annak csak a szegélyét láthatja a pólótól. Szép formás lábai vannak. Valószínűleg sportolt kiskorában. Mostanában tuti nem. A lázadók nem azzal töltik az idejüket, hogy futópályákon rohangálnak, vagy konditeremben gyúrnak.
 ~ Mi ez a csönd már?! Most megint sikerült kiborítani. Hát, hú, de nehéz dolog is az! Kis… Oké, higgadás, mély levegő. ~

 - Te szórakozol velem? - kérdezte végül a Itachi, és ránézett a szőkére. Az ő arcvonásait fürkészte. Pontosan látni akarta a reakcióját.
Deidara először csak meglepetten felvonta a szemöldökét, majd odafordult a másik felé. Hm, nah igen. Szórakozik. Mikor nem azt csinálja?!
De ez mégsem lehet a válasz. Főleg azok után, hogy mit lát azoknak a szépséges ónix színű szemeknek a mélyében. Szóval Itachi kedveli őt. Hm, ez kifejezetten, előnyös helyzet, a számára. Stop. Ő mióta törődik azzal, hogy másik mit akarnak? A végén még tényleg Konannak lesz igaza!
 - Hm, kedvellek. - felelte egyszerűen.
Itachi elkezdett köhögni, és a másiknak volt egy olyan csendes gyanúja, hogy nem a cigi füsttől.
Deidara elnyomta a csikket a földben. Ki mondta, hogy nem tud ügyes lenni, ha akar. Ügyesen be tud hálózni másokat.
 - Nem vagy olyan kis seggfej mint mondjuk Hidan, meg, egész ügyesen játszod meg magad. - folytatta, és megengedett egy gonosz, nagyon gonosz mosolyt magának.
Ezt a fajtát a bátyjától leste el.
Újabb köhögő roham. Micsoda meglepetés!
Itachi elnyomta a cigijét, alig szívott bele párat. Ebben a pillanatban vette észre a pólóján a lyukat.
 - Basszus! - szisszent fel.
 - Apádék nem tudják, hogy dohányzol mi? - kérdezte mosolyogva Deidara. - A te családod is azok közé tartozik, ahol maximum egy-egy karvastagságú szivart szívnak el az emberek?
 Az Uchiha fiú izmai egy egészen pici pillanatra megfeszültek, majd felsóhajtott.
 - Ja. - bólintott rá teljes nyugalommal.
Egy hűvösebb szellő söpört végig a tisztáson, virág illata volt.
A szőkeség fanyarul elmosolyodott, Itachi pedig megremegett a hirtelen jött hidegtől.
Deidara barátságosan átkarolta, és odahúzta magához a fiút.
Valahogy, ez így jó volt neki. Pedig nem történt semmi lényegében, csak megölelte azt a szerencsétlent, mielőtt halálra fagy.
Itachi szorosan hozzásimult. Soha nem örült még ennyire egy ölelésnek.
 - És most, mi lesz velünk, megerőszakolsz itt helyben a réten? - kérdezte végül nevetve, és felnézett, egyenesen Deidara szemeibe.
Amaz ráhunyorított.
 - Nem áll távol tőlem, szóval ne kísértsd a sorsod. - felelte egy gunyoros mosoly mellett.
Érezte, tudta, hogy a másik nem hiszi ezt el neki. Nem baj, ne higgye. Maximum egy szép napon megtapasztalja.
Közben karcsú ujjaival végigcirógatta Itachi arcélét. Tulajdonképp, a másik eszméletlenül gyönyörű.
Finom pillangó puszikkal borította be a fekete hajú arcát, aki erre egy halk, dorombolás szerű hanggal válaszolt.
 ~ Eszméletlen ez a srác. Hihetetlenül aranyos... ~
 - Fáradt vagyok. - suttogta Itachi.
 - Akkor aludj. - felelte mosolyogva a szőke.
 - Itt? - kérdezte kétkedőn az Uchiha fiú, és elhúzódott Deidarától.
 - Vissza is mehetsz, ha, szeretnél Tachi - motyogta sóhajtva erre a szőkeség. - De, ha, akarsz... - azzal kinyúlt a másik után, könnyedén visszahúzva őt, és lefektetve az ölébe.
Itachi meglepetten nézett fel a kajánul mosolygó másikra.
 - Itt is alhatsz. - fejezte be a mondatot végül Deidara.
Nem volt kérdéses, hogy Uchiha Itachi melyik opciót választotta.