Uchiha Itachi lassan ébredezett. A feje sajgott, és szinte szétrobbant már. Lassan felemelte a kezét, és megdörzsölte a tarkóját. Kinyitotta a szemeit. A nap meglehetősen erősen sütött be a szobába, és sejtelmes fénnyel vette körbe a mellette szuszogó fiút. Itachi szemei egy egészen apró pillanatra, mondhatni tizedmásodpercekre meglepetten kerekedtek el.
 Majd az egész bensőjét átjárta valami megmagyarázhatatlan, békés érzés.
Szinte már azt sem érzékelte, hogy mennyire sajog a feje a tegnap esti szakézástól.
A fiú szőke haja mint az arany csillogott a fényben, szinte megvakította az embert, a arcán pedig apró kis mosoly játszott.
Itachi kevésszer érezte úgy életében, hogy boldog, hogy az a pillanat, amit épp megél tökéletes...
Most viszont akarva, akaratlanul is ilyen érzései támadtak.
 De egy pillanat alatt kirázta a fejéből ezeket az ostoba, fellengzős gondolatokat.
Egy Uchiha nem ilyen. Egy Uchiha nem lágyulhat el attól, hogy valamelyik kis alkalmi szeretőjét nézegeti kora reggel.
Az alkalmi szerető szóra különös szorítást érzett a mellkasában. Zavarta a gondolat, hogy a kis szőkét más is birtokolhatja, nem csak ő.
 Megeresztett egy rövid morgást és átkozta a hülye gondolatait, és ezt a hülye reggelt.
Próbált visszaemlékezni a tegnapi éjszakájára. De sehogy sem sikerült.
Homályos rémlett pár ölelés, simogatás... Semmi több.
A nagy Uchiha Itachi, nem emlékezett, hogy mit csinált tegnap éjszaka!

 Deidara először csak egy aprót hunyorgott, majd kinyitotta a szemeit. Egy pillanat kellett hozzá, hogy rájöjjön, merre van. De amint felderengett előtte, az izmai megfeszültek, lassan, milliméterről milliméterre fordult meg, és nézett szembe Itachival.
 Egy apró mosoly kúszott a szájára. Az Uchiha, így kora reggel kifejezetten megkapó látvány volt. A haja enyhén összekócolódott, és hűvös tekintetén még látszódott, hogy ő is mostanában kelt fel.
Deidara felült és nyújtózott egyet.
 - Ohayou Itachi-san. (Jó reggelt Itachi-san.) - mondtam és megeresztett egy kedves mosolyt a férfi felé.
Az Uchiha mogorván morgott valami válaszféleséget.
A szőke fiú legszívesebben felnevetett volna.
Csak rá kellett nézni a magasztos daimjó úrra... Nem kellett hozzá túl sok ész, hogy kitalálja, Itacih meglehetősen másnaposan ébredt fel, és bizonyára erősen fáj a feje.
 - Esetleg megmasszírozzam a hátad? - kérdezte.
Itachi felvonta a szemöldökét.
 - Mióta tegeződünk?
Deidara egy pillanatra összerezzent.
 - Tegnap este nem zavarta, hogy...
Az Uchiha leintette a fiút.
 - Nem igazán emlékszem a tegnap esténkre... - mondta a szőkének.
Ezt nem kellett volna elmondania. Egyáltalán, egy szót sem kellett volna szólnia. Hiszen, hát lássuk be, nem valami dicső dolog, hogy annyit ivott, hogy minden kiesett a fejéből.
 Ilyen máskor sosem volt vele. Eddig sohasem ivott ennyit. Ivott. De mértékkel. Most mégsem tudta megtartani azt a mértéket...
 - Oh, értem. - bólintott zavartan a szőke. - Kérsz masszázst, vagy nem?
Itachi halkan mormogott valamit, hasra fordult, és ezt Deidara igennek vette. Az, hogy milyen izmos a másik, már tegnap este is lenyűgözte, és most sem gyakorolt rá más hatást. Egyszerűen élvezte, hogy végigsimíthatja a férfi minden egyes izmát. Kevés olyan férfi  járt nála, akiben ennyi erő lett volna, mint az Uchihában. Sőt. Tulajdonképp senki.
Vagy csak ennyire elfogult lenne a véleménye?
Tegnap este még valahogy irritálta őt Itachi. A megjelenése, a stílusa, úgy egyáltalán, minden.
Mostanra csak az a különös feszítő, bizsergető érzés, az a csendes vágyakozás, sóvárgás maradt benne.
Próbálta elterelni a gondolatait, de nem igazán sikerült. Azok minduntalan visszatértek a mellette fekvő férfihoz...
 Eközben Itachi csendesen élvezte a masszázst. El kellett ismernie, hogy a fiú érti a dolgát. Nagyon is érti a dolgát.
 - Onamae wa nanto iimasu ka? (Hogy hívnak?) - kérdezte végül csendesen.
Érzékelte, hogy a fiú kezei ledermednek egy pillanatra.
 - Watakusi no Na wa Deidara desu. (Deidarának hívnak.) - felelte végül csöndesen.
Majd folytatta a hátmasszázst.
Itachi pedig visszamélyedt a gondolataiba.
Deidara. Tulajdonképp szép név. Újra éledezni kezdett a mellkasában az a kellemes, puha enyhén borzongató érzés.
Itachi elkomorodott.
Neki nem kéne itt érzelegnie. Megkérdezte a fiú nevét. A másik válaszolt. Ennyi.
A legtöbb, amit ettől éreznie, vagy gondolnia kéne, az, az, hogy legközelebb már név szerint tudja kéretni a fiút Fushig-sannal.
Legközelebb?!
Itachi váratlanul emelkedett fel. Deidara értetlenül nézett a férfira.
 - Ideje lenne menned. - jelentette ki hűvösen az Uchiha.
 Deidara legszívesebben megkérdezte volna a férfitól, hogy mi történt. Mi ez a hirtelen hangulatváltás. Mitől lett ennyire... Dühös? Ideges?
Talán ő rontott el valamit?
De nem kérdezte meg. Egészen pontosan nem kérdezhette meg. Az illem és a kötelességtudat nem engedte neki. Pedig tényleg érdekelte volna, hogy mi a baja... Itachinak.
Ahogy kimondta magában a férfi nevét különös borzongás futott végig az egész testén.
Természetesen mindezekből a külvilág nem érzékelhetett semmit.
Talán Itachinak feltűnhetett volna, hogy milyen furcsán csillognak a fiú szemei, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint, hogy erre figyeljen.
Csendesen nézték egymást, és közben mindketten érezték, azt a furcsa érzést... És hirtelen egyikük sem tudta volna megmondani, mi is az...

 Sasuke amilyen csöndesen tudott, olyan csöndesen lépett be a szobába. Koriharu házában szálltak meg az embereivel, és ez ellen természetesen a férfinak nem volt semmi kifogása. Hát igen, a halottak ritkán beszélnek, vagy tiltakoznak bármi ellen is.
A szobába két személy volt, az egyik Kakashi, a másik pedig a barbár, aki jelenleg is aludt még.
Sasuke lassan ráemelte éjsötét tekintetét a kedvenc emberére.
Kakashit egészen kicsi kora óta ismeri. Ha mindenki elárulja, a férfi akkor is hűséges lesz hozzá, ebben nem kételkedett.
Ráadásul nem elhanyagolható módon értett a gyógyításhoz, és ez most kifejezetten jól jött.
A barbár fiú tegnap ilyenkor óta alszik.
 - Ikaga desu ka? Sasuke-san. (Jól vagy? Sasuke-san.) - kérdezte csendesen az ezüstös hajú férfi.
A fekete hajú csak némán bólintott.
 - Fáradtnak tűnsz Kakashi. Ráadásul már ezerszer elmondtam neked, ha magunkban vagyunk, nyugodtan szólíts, csak a nevemen.
 - De nem vagyunk kettesben. - intett a fejével az alvó barbár felé Kakashi.
 - Ő alszik. És nem érti a nyelvünket. Legalábbis a falusiak ezt állították.
Néma csönd telepedett közéjük.
A legfiatalabb Uchiha fiú csendesen végigmérte az alvót. A fiú valószínűleg annyi idős, mint ő. Lehet, hogy picivel fiatalabb, lehet, hogy picivel öregebb. Szép arcát most két oldalt három-három vágás csúfította.
 Természetesen az aki csinálta ezeket már régen halott volt.
A hirtelen fej lerepülés nem hoz maga után hosszú életet. Sőt! A legtöbb ilyen módon "gyógykezelt" ember azonnali halált hal, és sajnos az a kedves ember sem volt ez alól kivétel, aki így összevagdosta a fiú arcát.
 Etől egészen olyan lett mint egy róka.
Sasuke ezen a gondolaton halványan elmosolyodott.
Kakashi a szeme sarkából figyelte az Uchiha fiút, és meglepetten látta, azt a kis mosolyt. Ő, mivel egészen kicsi kora óta ismeri Sasukét, látta már szinte mindegyik arckifejezését.
 Csak van olyan, amit nagyon régen...
Ez a mosoly is ilyen volt. Őszinte, jókedvű, talán kicsit gyerekes mosoly.
De az ősz hajú szamuráj szerint, jól állt a fiúnak.
 - Baka joi ka? (A hülye rendbe jön?) - kérdezte váratlanul Sasuke.
Kakashinak kellett egy pillanat, amíg rájött, hogy a barbár fiút szólítja "baka"-nak.
 - Hai. (Igen.) - bólintott rá.
Megint hallgattak egy percig.
 - Hontó? (Őszintén?) - kérdezte váratlanul az Uchiha fiú.
 - Hontó. (Őszintén.) - bólintott rá Kakashi, és az ajkain halvány mosoly kezdet el játszani.
Mi oka lehet a fiatal daimjónak, hogy aggódjon ezért a barbárért, akit nem is ismer?
Kakashinak volt egy halvány sejtése, de ezt nem merte volna elmondani Sasukénak. Sőt senkinek. Ez egy olyan dolog, amiről bölcs ember nem beszél. Főleg, ha egy Uchiháról, egy magasztos daimjóról, és egy barbárról van szó.

Lassan ébredezet. A feje minden eddiginél jobban sajgott, de abban biztos volt, hogy nem a földön, és nem is abban a mocskos cellában fekszik. Puha takaró ölelte körbe meggytört testét. Nyammogva a másik oldalára fordult.
Egy hűvös kéz simult váratlanul a homlokára.
Valakik csendesen elkezdtek beszélgetni a feje fölött.
A kéz felemelkedett a homlokáról. Önkéntelenül is utána kapott, és visszahelyezte a homlokára.
A második hang tulajdonosa meglepetten mondott valamit.
Az első csak csendesen rámorrant a másodikra...
Muszáj lesz kinyitni a szemeit. Látnia kell kik beszélgetnek fölötte... Na és azt is, hogy kinek vannak ilyen jó hűvös kezei.

Sasuke meglepetten figyelte a másik arcát. A fiú lassan elkezdte kinyitni a szemei. Az ujjai még mindig szorosan fogták a csuklóját.
Lassan kinyíltak azok a gyönyörű... Kék szemek.
Az Uchiha fiú elképedten meredt a barbár szemeibe. Még sosem látott ilyet. Azok a szemek...
Pont olyanok, mint a tiszta nyári égbolt.
Mint a víz legmélye.
Olyan... Békések, gyönyörűek és...
Sasuke váratlanul magához tért. Arcát ismét az a jól ismert Uchihás hűvösség uralta.
Megpróbálta odébb húzni a kezét a barbár homlokáról, de a fiú jó szorosan megszorította a kezét, és kérlelően nézett fel a szemeibe.
Valamit mondott.
Sasuke megrázta a fejét.
 - Vakarimaszen... Dobe. (Nem értem... Idióta.) - morogta.
<i> - Kérlek, ne vedd el a kezed, jó hideg... </i> - suttogta a szőke fiú.
A fekete szemei meglepetten kerekedtek el. Tehát az idegen beszéli a papok nyelvét. Akkor vajon milyen oka lehetett a papnak, hogy ellene fordítsa az egész falut? Mit tudhat ez a fiú, hogy inkább meg akarta öletni?!
 Sasuke ránézett Kakashira.
A férfi értőn bólintott.
Uchiha Sasuke nem fog beszélgetni közvetlenül a barbárral. El fogják játszani, hogy ő érti, és "fordítgatja" amit a szőke fiú mond.
Méltóságon aluli lenne, ha közvetlenül szólna az ura a barbárhoz.
Még is, Kakashinak volt egy olyan csendes gyanúja, hogy fognak még ezek kettesben beszélgetni, zárt ajtók mögött. Úgy, hogy ne hallja senki, hogy senki észre se vegye őket. Hogy ne tudja senki. Hogy senki se értse, még ők sem.
 <i> - Az uram nem beszéli a papok nyelvét. Kívánja, hogy fordítsak neki? </i> - kérdezte kedvesen Kakashi.
A szőke fiú pedig némán rábólintott.

Fushigi csendesen méregette a férjét. Valami nem volt rendben. Valami nagyon nem volt rendben.
Épp ebéd volt. Az uraság ugyan rendesen evett, és pontosan úgy viselkedett, mint bármikor máskor, és mégis. Volt valami, ami miatt az asszonynak az az érzése támadt, hogy Itachi-sanban belül hatalmas harcok dúlnak. Mintha, valamilyen döntés elől menekülni készülne. Vagy csak meg akarja hozni azt a döntést?
 - Fushigi-san.
A hang halk volt, és dallamos. Tisztán lehetett hallani, és Fushigi biztosra vette, hogy kint a konyhában a szakácsnő most ejtette le épp a teás kannát ettől a hangsúlytól.
A tompa csörömpölés csak igazolta a gondolatát.
 - Hai Itachi-san? (Igen Itachi-san?) - kérdezte a tőle telhető legudvariasabb hangon.
Tehát igaza volt. Már csak az a kérdés, hogy mi miatt volt ilyen furcsa a... Férje. Mert bármennyire is fáj, Itachi a férje, az ura.
 - Elmész Mitsuri-sanhoz, és megbeszéled vele, hogy Deidara ma éjszakára szabad legyen. - halkan, és nyugodtan mondta el amit akart.
A szeme sem rezdült közben.
Egyáltalán semmi jelét nem adta annak, hogy ez valami különösen fontos dolog lenne, vagy többet jelentene annál, hogy "süt a nap".
Mégis, Fushiginak elakadt a lélegzete egy egészen aprócska pillanatra.
Itachi, Az a bizonyos Itachi. Uchiha Itachi, azt szeretné, hogy menjen el a mama-sanhoz. És bérelje ki ma estére is a fiút?!
 - Természetesen Itachi-san. - bólintott alázatosan.
Neki sem rebbent a szeme sem. Mintha nem számítana ez az egész kis beszélgetés. Mintha nem lenne fontos.
 - Nemleges választ nem fogadok el. Ezt légy szíves hozd az ő tudtára is.
 - Természetesen. - bólintott ismét az asszony.
Magában elmosolyodott.
Elképzelte milyen fejet fog vágni a mama-san, amikor megjelenik nála...

 Mitsura-san valóban igen érdekes arcot vágott, amikor a kedvenc leány növendékétől Kechikotól azt hallotta, hogy Fushigi-san óhajt vele beszélni.
Egy pillanatra megijedt. Az, hogy az asszony ismét itt van, nem jelenthet semmi, de semmi jót számára.
Gyorsan megérdeklődte Kechikotól, hogy Deidara hol tartózkodik, és amikor a lány azt mondta, hogy a belső kertben pár másik kurtizánnal, megnyugodott valamennyire.
Méltóságteljesen ült le a helyére, és próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Természetesen semmi nem volt rendben.
Fushigi-san kecsesen, könnyedén lépett be.
Bármelyik kurtizánt megszégyenítette az a kecsesség, és az, az öntudat, amit produkálni tudott.
 - Üdvözlöm Fushigi-san - susogta a legnyájasabb hangján. - Minek köszönhetem, hogy ismét meglátogatta szerény kis teaházamat?
 - A férjem küldött. - felelte hűvösen az asszony.
Mitsuri csendesen nyelt egyet. Ez egyre rosszabbul hangzik...
 - Oh, értem. Mit szólna esetleg egy csésze teához? Vagy inkább egy kis sakét? - próbált nyugodt hangon beszélni, de nem igazán sikerült.
Fushiginak egy egészen picit megrándult a szemöldöke.
Természetesen észrevette a nő hangjában a változást, és azt is, hogy a mama-san fél.
 - Egy kis zöldteát. - jelentette ki nagy kegyesen.
Mitsuri bólintott, majd finoman csengetett.
Ugyanaz a kislány lépett be az ajtón, aki múltkor is kiszolgálta a vendégeket.
 - Mit óhajt mama-san? - kérdezte csicsergő hangján.
 - Most csak egy kis teát Ako-chan - felelte kedvesen Mitsuri.
A lány sebesen bólintott, meghajolt, és már távozott is.
 - Tehát, milyen ügyben érkezett? - kérdezte valamivel nyugodtabb hangon Fushigit.
Az elmúlt pár pillanat elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát. A karma az karma.
 - Itachi-san szeretné ha ma estére ismét kibérelhetné Deidara-sant.
Mitsuri ledermedt.
Ebben a pillanatban lépett be Ako, ügyesen lerakta a tálcát az asztalra. Kitöltött egy két csészébe egy-egy adag zöldteát, majd anélkül, hogy megszólalt volna, már távozott is. Néma csönd uralkodott a szobában.
 - Tisztába van azzal kedves Fushigi-san, hogy ma, alig pár órája érkezett meg a papír, melyszerint Deidara első osztályú kurtizánná lett kinevezve? - kérdezte kimért hangon.
 - Nem, nem voltam vele tisztában kedves Mitusri-san, de azt hiszem, hogy az ár nem akadály, ha arról van szó...
Mitsuri csendesen nyelt egyet.
Örülnie kéne. Még maga a nagy Uchiha is elismerte a fiú tehetségét.
De nem örült. Az érzékei azt súgták, hogy ennek nem lesz jó vége, valamint azt, hogy nincs más választása, és el kell fogadnia az ajánlatot.
 - Természetesen Fushigi-san. Megoldható. Nincs semmi probléma. De meg tudná mondani az uraságnak, hogy most már nem lenne elég időnk az Uchiha házban berendezni egy szobát, ami megfelelő minőségű... Tehát ide kéne jönnie a teaházba.
 - Ez nem fog problémát jelenteni - mondta határozottan Fushigi, de magában hozzá tett egy "remélem-et. - Akkor egyezkedhetünk az árról?