Ha azt mondanám, hogy van a világon egy ember, akinek a mosolyától is szimplán halálra rémülsz bármilyen napszakban, nem mondok sokat. Ha azt mondom, hogy van egy ember, aki iszonyúan szép, mégis hűvösebb, mint egy jégszobor, akkor sem lepődik meg senki. De ha azt mondom, hogy a jégszobor tekintete vörös csóvákat lövell, és bárki, aki a szemébe néz, az egy életre megjegyzi azt a tekintetet, és sosem tudja feledni a bűverejű szempárt, akkor már kicsit furcsán nézel rám. Ha mindenhez, még azt is hozzárakjuk, hogy ez az ember, immár több száz éve jár, kel a földön, és egy szemernyit sem változott, hülyének nézel. Pedig ez, az igazság.

Naruto, mint valami tolvajféleség, surrant be a "bátyja" szobájába. Tudta, hogy most ebben a szent pillanatban a másik még fürdik, de beszélni akart vele mindenképp, és egyszerűen nem bírt a fenekén ülni. Fel, alá járkált a szobában, egészen addig, amíg megunta a ringlispílezést, és lerogyott az ágyra. Lehet, hogy ez most nagyon csúnyán fog hangzani, de szívesen rárontott volna Deidarára, kirángatta volna őt a zuhany alól, és válaszokat követelt volna arra a sok, sok kérdésre, ami a fejében kavargott.
De erre az idősebb szőke feltehetőleg nem reagálna mindezekre kedves, megértő "bátyus" módjára, esetleg iszonyatosan félreértené. Egyik sem túl jó az ő szemszögéből nézve.
 - Hát, te, Naruto?
Hallotta meg váratlanul Deidara hangját. Úgy látszik túlságosan elbambult, nem is hallotta, amikor a "bátyja" kijött a fürdőszobájából. Felnézett, és már épp készült volna válaszolni, amikor felfogta, hogy a másikon csak egy törölköző van, és sem a dereka körül, hanem a vállán.
 - Mi a francért mászkálsz meztelenül?! - fakadt ki paradicsom vörös arccal.
Deidara felnevetett. Nem, egyáltalán nem volt zavarban.
 - Hidd el, ha tudtam volna, hogy itt vagy, nem így jövök ki. Szóval, mit akarsz? - kérdezte, karba font kezekkel. Nem mozdult el, és nem indult el, hogy felvegyen bármilyen ruhadarabot is magára.
 - Öltözz már fel! - morogta Naruto, közben elfordult, és inkább a falat bámulta. Hirtelen a sötétkék tapéta nagyon érdekfeszítő lett.
Alig egy perccel később Deidara megszólalt:
 - Most már idenézhetsz, felöltöztem.
Ugyan, ez nála annyit jelentett, hogy méltóztatott magára venni egy bokszert, meg egy világoskék inget - amit természetesen nem gombolt be, de a semminél, még ez is jobb. Bár ezzel az állítással, biztosan vannak páran, akik vitába szállnának.
 - Szóval, mit szeretnél? - érdeklődött, az idősebb szőke, és végighasalt a kanapéján.
Az ő szobája volt az egyik legnagyobb mindközül. Az ágy, kisebb focipálya nagyságú, és Naruto mellett, simán elférhetett volna még rajta, Deidara, Chíta, Shikamaru és Sumimasen, és még akkor is kényelmesen feküdtek volna el az alvásra használandó bútoron. A kanapén kívül még ott volt két fotel is, na meg persze Deidara íróasztala a hozzá tartozó székkel, egy hatalmas ruhásszekrény, éjjeliszekrény, és a fürdőszobába vezető ajtó.
 - Hm, beszélgetni? - kérdezte tétován a fiatalabb szőke, és próbálta megfogalmazni a fjeében kavargó gondolatokat. Most hirtelen, már nem is tartotta olyan jó ötletnek ezt az egészet.
 - Erre már rájöttem. - legyintett Deidara - Szóval, mi van veled? - kérdezte és átható kék szemeivel elkezdte fürkészni a zavartan ülő Naruto arcát. - Megint Sasukéval kapcsolatban van valami? - kérdezte végül, miután végighallgattak pár percet, és a másik nem volt hajlandó megszólalni, csak a pulcsija szélét babrálni.
 - Igen. - motyogta Naruto, és az arca pipacsvörös lett.
Nem mintha a "bátyja" erre nem tudott volna találgatni, hogy mi az, amitől ilyen vörös, de azért meghallgatta volna Naruto verzióját is. A másik viszont erre ismét hallgatásba merült.
 - Naru-chan, most komolyan, ha nem kérdezed, meg hangosan nem válaszolok. Nem vagy a pszichológusod, hogy a fejedben turkáljak. - sóhajtott, egy kis ingerültséggel a hangjában az idősebbik.
Naruto elhatározta magát. Végleg. Nyelt egy nagyot, mielőtt kinyitotta volna a száját. Nagyon, nagyon kellemetlenül érezte magát e miatt az egész miatt.
 - A fiúk, hogy csinálják... Mármint, tudod, azt, szóval, érted... - hadarta, dadogva, totál vörösen. A végére már teljesen elhalkult, és az utolsó két, három szót, alig lehetett érteni.
Deidara felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott, felállt a kanapéról...
 - Nem kérek demonstrációt! - nyüszített fel, eddig ismeretlen frekvencián a kisebbik szőke, és erre a másik akaratlanul is kisebb röhögő görcsöt kapott.
Naruto csak zavartan pislogott, és az arcáról szép lassan párolgott a piros szín, bár nem tűnt el véglegesen.
Deidara pedig csak nevetett. Oké, ez most így ütött.
 - Biztos nem? - kérdezte végül egy kaján mosoly kíséretében.
Ez idáig ismeretlen vörös árnyalatot öltött erre magára Naruto.
 - Ez nem vicces! - fakadt ki végül a kisebbik szöszi, és duzzogva felhúzta az orrát.
 - Tényleg nem az. - biccentette oldalra a fejét, mosolyogva Deidara. - De attól még látnod kellet volna az arcodat, hogy milyen képet vágtál.
Csönd teleped a szobára, az idősebb szőke szintén helyet foglalt az ágyon, bár tartotta a tisztes távolságot. Már csak az kéne, hogy Naruto még ezen is elkezdjen problémázni. Akkor hajnali 7-ig itt fognak ülni, ő pedig ezt akarta a legkevésbé. Szóval, tulajdonképp, hogy fogalmazza meg a másiknak, amire kíváncsi, anélkül, hogy Naruto sikítozva elrohanna, elájulna, vagy ki tudja, mit csinálna. Magában felkuncogott. Oké, azért azt se nézte volna ki az "öcsikéjéből", hogy ezt meg meri kérdezni tőle.
Viszont, ez azt is jelenti, hogy a másik leveri őt gyorsaságban. Erre most már hangosan is felkuncogott. Naru-chan gyorsabban megnyerte magának a kisebbik Uchihát, mint ő Itachit, micsoda világban élnek már ők. Bár, két keze sem elég, hogy megszámolja az alkalmakat, amikor neki dönthette volna az idősebb Uchihát a falnak, és nyugodtan...
 - Min nevetsz már megint? - kérdezte duzzogva Naruto.
Valószínűleg azt hitte, hogy a bátyja megint rajta nevet.
 - Gondolkozom Naru-chan, csak gondolkozom. Szóval, pontosan mit is akarsz tudni?
Naruto arca, nem pusztán, cékla, vagy paradicsom vörös lett... Eléggé úgy nézett ki mintha a testéből minden egyes csepp vér, a fejébe szállt volna.
Ez Deidarának felért egy válasszal. A másik mindent akar tudni.
 - Oké, akkor, kezdjük az elején... Papír, toll, ceruza, radír, hegyező, van nálad a jegyzeteléshez? - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében az idősebb.
Naruto felmorrant, és nem válaszolt. Úgy néz ki, ha túl sokat tölt Sasuke társaságában, a végén még felveszi a szokásait!

Ki mondta, hogy az iskola egy unalmas intézmény?! Deidara biztos nem! Különösen nem mostanában. Fél szemmel figyelhette, hogy mi a francot csinál az ő drága, és meglehetősen dinka Naru-chanja, másik fél szemmel, pedig azt, hogyan írtja ki, válogatott módszerekkel a tanárok idegei Chíta. Igen, figyelhetett volna ezekre is. Kereshetett volna, egy új játékot is. Végül is, az igazi nagy ragadozók, nem csak egy ember körül sompolyognak. De, nem volt hozzá kedve. A jelenlegi játéka, túlvonzó volt ahhoz, hogy megossza a figyelmét bármi mással.
Vallás ismeretek.
Az utolsó órájuk. Hála, az Istennek! Hoppá, hiszen Isten nevét szájra venni hiába ne lehet. De, ezzel is csak hiába vette a szájára...
Na, mindegy. Az élet bonyolult, és nem egyszerű.
 - Mik a legfőbb isteni erények? - kérdezte sóhajtva Iruka. A kérdést, egyenesen Deidarának szegezte.
 - Hit, remény, szeretet. - felelte reflexszerűen a szőkeség.
Csak így, egyszerűen. Fel sem kellett tennie a kezét meg semmi. Úgysem tudta a választ senki más. Pedig azok a hülyék jártak hittanra, ő meg nem.
Igen, Deidara ünnepélyesen elmondhatta magáról, hogy az alatt a sok, sok év alatt, amióta a Földön él, nem volt templomban, nem járt hittan órákra, de még csak nem is gyónt papnak. 
Az milyen vicces lenne, ha ő egyszer gyónna egy papnak. A bűneiről... Hehe.
 - Helyes. Ki tudja, mit jelent az a szó, hogy irgalmasnak lenni? - kérdezte Iruka, most már az egész osztályt figyelve. - Hidan, válaszolnál a kérdésre?
Az ezüsthajú srác homlokát ráncolva nézett fel az asztala alatt nézegetett... Újságból. Nem akarom tudni milyen újságból.
Egy biztos. Nem vallási témájú volt...
 - Öhm, megismételné? - kérdezte zavartan pislogva Hidan.
 - Szerinted, mit jelent, az, hogy valaki irgalmas? - kérdezte a tőle szokásos, jóságos tanító bácsi hangján Iruka.
 - Faszom se tudja! Kérdezze a...
 - Rendben, akkor kérlek Hidan, írj nekem egy dolgozatot, az irgalmasság <b> 7 </b> cselekedetéről.
 - A lelkiekről, vagy a fizikaiakról kell írnia? - szólt közbe némileg unott hangon Deidara.
Milyen tanár az, aki még pontosan meg sem fogalmazza, hogy mit kell írnia a diákjának, ha már bűntető feladatot ad? Ja, ezt hívják szívatásnak?! Hm, elrontotta a mókát...
Enyhén lebiggyesztett ajkakkal figyelte Iruka-senseit. A szeme sarkából érzékelte, hogy Itachi őt figyeli. Már megint.
 - Legyen, az irgalmasság <b>7</b> lelki cselekedete a téma. Addig is, amíg jövő héten ilyenkor meghallgatjuk Hidan, bizonyára zseniális dolgozatát... - mintha egy kicsi gúny költözött volna a tanár úr hangjába, a mondat vége felé. - Elmondanád Deidara, mi az irgalmasság <b>7</b> fizikai cselekedete?
 - 1. Az éhezőknek ételt adni. 2. A szomjazóknak italt adni. 3. A szegényeket ruházni... - és ebben a pillanatban elakadt a hangja.

Nem azért, mert nem tudta a választ pontosan a kérdésre, szinte minta diák módjára. Olyan hirtelen csapott végig az egész testén az a különös érzés. Itt van közülük, még valaki. Mind itt vannak végre. Megérkezett ő is. Ő, akinek semmi sem szent, csak a pénze. Mit számít az élet? Ő örökké él. Mindenki más dögöljön meg. A pénz örök. A pénz maradhat.

Ahogy kilépett az iskola kapuján, elmosolyodott. Ezek szerint, jól érzékelte a dolgokat. Ott, támasztotta a falat, maga a  <b>kapzsiság</b>, az eredeti, az egyetlen. Feltehetőleg nem tapsra vár, főleg, mert erősen felkapta a fejét, amikor kilépett a kapun. Ejnye, hát ennyire nem jegyezte meg, az elmúlt évek alatt, hogy az embereknek nem szabad felfedniük a kilétüket?! A többiek, Chítát kivéve amúgy sem szoktak vele beszélni. És ezt Deidara is alá írta. A másik nem volt egy könnyű eset. Melyikük az?
Amúgy is, mi volt a legutóbbi álneve... Hm, Kakuzu. Igen, ez volt az.
 - Helló - köszönt oda könnyedén a másiknak, és magában megállapította, hogy még mindig Kakuzu szakad el legnehezebben az igazi önmagától. A bátyja után.
A bőre ugyanolyan sötét volt, csak nem voltak ott azok a bizonyos hegek. A szeme fehérje, tényleg fehér volt, de a szemei világítóan zöldek, és a pupillája is furcsának, nem oda valónak tűnt. Amúgy meg a lehető legegyszerűbb, hétköznapi viseletet hordta, amivel bárhová beilleszkedhetett. Bőrdzseki, farmer, sportcipő.
Kicsit, talán túl átlagos is ahhoz, aki.
 - Helló, Deidara. - felelte erre a másik nyugodtan.
Ebben a pillanatban lépett ki Chíta, és Naruto is. Mögöttük ott jött Itachi, bandástul.
De a szőkeség ezzel törődött a legkevésbé. Ha tudja mostani álnevét, akkor az azt jelenti, hogy beszélnie kellett ővele...
 - Mi járatban errefelé? Összeomlott az Amerikai Bankrendszer? - érdeklődött Deidara némi gúnnyal a hangjában.
Kakuzu rosszallóan felmorrant.
Sosem tudta megmondani, hogy még miért nem csinált pénzt a titokból, amit megtudott véletlenül. Na, jó. Tudta. Nem akar az ő vacsorája lenni.
 - Üzenetet hozok... - morogta csöndesen.
 - Né, még egy seggfej érkezett? - szólalt meg váratlanul mellettük, egy roppantul irritáló hang, ami természetesen Hidanhoz tartozott.
Kakuzu nem csinált semmit.
Kakuzu Isten bizony nem csinált semmit, azon túl, hogy oda fordult az ezüst hajú fiú felé, és végigmérte.
Tetőtől, talpig.
Hidan először csak nyelt egy hatalmasat, majd azon kaphatta magát, hogy egyre zavartabb a másik átható, zöldes tekintetétől...
 - Hidan, elpirultál. - susogta gonoszkás mosollyal a szája szélén Deidara, majd ismét Kakuzu felé fordította a figyelmét.
A másik üzenetet hozott neki. Egyetlen egy valakitől hozhatott, pont ő üzenetet.
Hiszen Kakuzu az, akit semmilyen személyes indok nem vezényel. Ő egyszerűen csak, megvesztegethető.
 - Mi az üzenet? - kérdezte a szőke olyan hangon, mintha minden teljesen rendben lenne. Pedig nem volt semmi sem rendben. Izgatott volt.
 - Találkozni akar veled...

 Aijoku kicsit esetlenül állt a bátyja előtt. Majd 150 évvel ezelőtt találkoztak egymással utoljára. 150 év hosszú idő, még a számukra is. Most pedig itt van. Egy olyan helyen találkoztak, 
ahol sosem tudta volna elképzelni a bátyját, és olyan módon, ahogy szintén nem tudta volna elképzelni a dolgokat.
Ő egyszerűen csak be akart térni egy közeli kocsmába kiengedni a közt. Na, és kit lát a pultnál? Akogarét. A bátyját. A testvérét.
Ahogyan épp padlóig issza magát. Vagy valami egészen hasonlót művel. Ráadásul semmilyen módon nem álcázza magát, nem változtatott sem az arckifejezésén, de még a tekintetén sem. 
Ugyanaz a vörös szempár méri végig a hozzádörgölőző lányokat, esetenként fiúkat, mint ami már több ezer éve figyeli az emberiséget, és azoknak milliónyi hülyeségét.
És abban a pillanatban a másik is megérezte az ő jelenlétét. Persze nem tudhatta biztosan, hogy ő az. Csak megérzésből.
A mostani álcájához, gyönyörű csokoládébarna szemek, és aranybarna haj tartozott. Valamint olyan visszahúzódó viselkedés, ami egyáltalán nem rá vallott.
De ő még ezzel is tudott hódítani.
Akogare kérdőn felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Intett neki, hogy menjen közelebb...

Aijoku nem tudott visszafojtani egy apró kis mosolyt, amikor beléptek a bátyja jelenlegi lakhelyére. Úri környék, elegáns berendezés. Hűvös színek. Ez már inkább Akogare világának tetszett, mint az a kis füstös kocsma.
 - Mi járatban itt, errefelé? - kérdezte nyugodt, hűvös hangon Akogare miután helyet foglaltak. - Apropó, nem térnél vissza, csak a kedvemért az eredeti alakodhoz: azt valahogy, jobban kedvelem.
Aijoku arcára huncut kis mosoly költözött, majd egy pillanat múlva ott állt a démon alakjában. Éjsötét tincsei végigkígyóztak a vállán, a bőre pedig fehér lett, fehérebb, mint a frissen hullott hó. A szemei pedig csillogó, szikrázó kékek lettek.
Akogare felnézett és ő is elmosolyodott, ami nála egy igen ritka dolog volt. Eddig egyedül, és kizárólag az öccse látta őt mosolyogni.
 - Csak errefelé sodort a szél. Nem is tudtam, hogy itt vagy. Amúgy, mi a mostani álneved? Vagy, szólítsalak a régin? Madarának?
Nehéz lenne elmagyarázni, hogy történt. Abban biztos volt, hogy az egyik pillanatban még csillogó szemekkel nézte a bátyja felsőtestét. Elvégre, gyönyörű volt.
A következő pillanatban meg... Igen, talán kár volt elfelejtkeznie arról a tényről, hogy ha akarják, hallják egymás gondolatait, és érzik a másik érzéseit.
Kint villámlott, és megdörrent az ég. Ő pedig nyögve közelebb húzta magához a bátyját. Akogare csókja finomabb volt, az összes eddigi csóknál amit, adott, vagy kapott életében. Pedig abból sem volt kevés. Egyszerűen csak az a csók, tökéletes volt. Az ujjai beletúrtak a másik kócos, selymes tincsei közé.

Oh, igen, így is lehet értelmezni a testvéri szeretetet.

Kint iszonyatos erejű vihar tombolt, csak úgy dühöngtek az elemek, de bent a szobában a tűz meleg fénye mellett még jobban forrtak az indulatok. Test feszült testnek, izmok, izmoknak, egy vad, mindent elsöprő csókban. Nem volt benne semmi lágyság, semmi puhaság. Nem egy szerelmes, romantikus csók volt, és nem is egy bocsánatkérő simogató puszika. Igazi vadállatias marcangolás. Tele indulatokkal, vágyakkal, és szenvedéllyel.
Mindketten egyszerre nyögtek fel, és tolták el a másikat egy kortynyi levegőért. Még ebben is megvolt közöttük az összhang, mint annyi minden másban. Az egyikük csendesen pihegett, kisimított a szeme elől pár izzadt hajtincset, a másik csak gúnyosan mosolygott, és gyönyörködött.
Mintegy láthatatlan jelre, ismét egymás felé lendültek, hogy ajkaik találkozzanak egy újabb vértől fűszeres, érzelmektől fűtött csókban. Halkan morogtak, a kezeik vándorútra indultak a másik testén, darabos, durva simogatás volt ez, néha bele martak a másik bőrébe, karmolásokat, véraláfutásokat okozva a másiknak, és ez sem számított ebben a pillanatban. Semmi sem számított, csak ők ketten.
 - Akogare - susogta a fiatalabb.
 - Mi az öcsém? - kuncogott fel halkan a másik.
A válasz egy újabb csók volt. De ez már egyiküknek sem volt elég. Akogare kezei lecsúsztak a testvére hátáról, annak fenekére, és durván belemarkolt.
 - Ugye tudod, hogy ellenem nem nyerhetsz? - kérdezte súgva, majd végignyalt a másik fülkagylója mentén.
 - Tudom... Bátyám. - pihegte a kisebb.
 - Gyönyörű vagy ilyenkor. - nevetett fel a másik, és közelebb rántotta magához.
Végigjártatta a tekintetét a tökéletes arcélen, a hibátlan bőrön, a vörösre duzzadt enyhén véres ajkakon, a pimasz, formás orron, és azokon a szemeken. Amik pontosan az ellentétei voltak az övének. Magában, talán egy kicsit sajnálta is, hogy az öccse reggel már nem lesz ugyanaz.
Mert ez, az ő kettejük titka. Nem csak a mai éjszaka, valami annál sokkal fontosabb.
Bár, valószínűleg, ennek az alkalomnak is meglesz az ára.
Csendesen felnevetett.
 - Mi olyan vicces, bátyám?
 - Szánalmasan aranyos arcot tudsz vágni ha akarsz.
Erre a kisebbik finoman előre billentette a csípőjét, majd lassan elkezdett vele körözni... Aztán hirtelen durván előrelökte magát.
Az idősebbik felnyögött.
 - És ugyanilyen vad is vagy.
 - Hm, ne mond, hogy nem tetszik neked...
Hátrált egy pár lépést, pár erotikus, kínzóan izgató mozdulat kíséretében megszabadult a nadrágjától, majd visszatáncolt a bátyjához.
 - Mert nekem tetszik, és nem fogunk ennyinél megállni!

Tényleg nem álltak meg ennyinél. Ráadásul még akkor sem józanodott ki egyikük sem, amikor Akogare, nem túl szelíden behatolt Aijokuba. Sőt! Akkor ragadta el őket magával igazán a szenvedély. Ösztönösen mozogtak, harapták a másik ajkát, húzták egymást közelebb, még közelebb, szorosabban, mélyebben, gyorsabban, még gyorsabban!

Deidara felpillantott a merengéséből. Szóval a bátyja találkozni akar vele. Érdekes fejlemény. Már épp válaszolásra nyitott a száját, hogy mondjon valamit Kakuzunak, amikor, a fiatalabbik szöszi közbevágott. A szőkeség magában megállapította, hogy észre sem vette, mikor jött oda hozzájuk Chíta, Shikamaru és Naruto.
Mindesetre most figyelnek, méghozzá erősen.
A közelben meg ott állt még mindig Itachi a többiekkel együtt. Az ajtón pont most lépett ki Sasuke...
 - Ugye nem mész el? - kérdezte aggodalmas hangon Naruto.
Csak reménykedni tudott abban, hogy a válasz: "Nem", lesz, de ebből is látszott, hogy nem ismerte még eléggé a "bátyját".
 - Miért ne mennék el? - kérdezte Deidara, és a hangjából ez alkalommal eltűnt minden melegség. A levegő lehűlt körülöttük.
 - Nem teheted! - fakadt ki Naruto. - Ő gonosz!
Erre a másik felkuncogott, vérfagyasztó kuncogás volt, olyan, amitől talán a föld mélyének legmocskosabb démonai is megijedtek volna. Nemhogy a körülöttük álló emberek.
 - Oh, igen. Nagyon gonosz. - azzal közel hajolt Narutohoz, egészen közel. Az ajkaik már szinte összeértek. - De akkor melyikünk a jó? Mi sosem lehetünk jók Naru-chan...
 - Nee-san - nyöszörögte erre a fiatalabbik.
A többiek nem mozdultak, nem mertek mozdulni.
 - Nem vagyok a bátyád. - felelte egyszerűen Deidara.
De azzal a hangsúllyal, embereket, álmokat, vágyakat... Mindent össze lehetett törni.
 - Nem mehetsz el hozzá! - jelentette ki határozottan Naruto, a szemeiben könnyek gyűltek.
Félt, és remegett. De belül már rég elhatározta magát. Nem engedheti, hogy ő valami olyat mondjon Deidarának, amitől inkább vele tart.
Amitől az ellenségük lesz. Az nem lenne jó. Az nagyon nem lenne jó.
 - És ki állít meg, te? - kérdezte gúnyosan az idősebb szőke.
Deidara kisöpört pár tincset a szeme elől. Nem akarta bántani Narutot. De ha a kölyök az útjában lesz, odébb fogja állítani.
Megfordult, és elindult a motorja felé. Közben odadobott Kakuzunak egy tízest. Végül is, a jó munkaerő sokat ér.
Naruto olyan hirtelen jelent meg előtte, hogy egy egészen apró másodpercig még meg is lepődött.
A körülöttük összegyűlt embertömeg egyszerre hörrent fel.
 - Állj félre az útból. - mondta szelíden az idősebbik.
 - Nem! - jelentette ki határozottan Naruto, és kitartotta a kezeit oldalra.
Elállta a motorhoz vezető ösvényt.
Ebben a pillanatban megdörrent az ég. Többen felkapták a fejüket, és visszafojtott lélegzettel nézték, ahogy éjsötét felhők gyülekeznek. Hatalmas szélroham söpört végig az udvaron.
 - Menj odébb. - ismételte Deidara, még mindig szelíd hangon.
Naruto csak felszegte a fejét, és tagadón megrázta a fejét, megszólalni már nem szólalt meg.
Közben befutott egy autó. Amiből személyesen Uchiha Fugaku szállt ki. Bizonyára valami estélyre, vagy partira, vagy hasonlóra akarta vinni az ő drága fiacskáit.
De amint meglátta a groteszk kört, és ahogy felnézett az égboltra...
Újabb menydörgés, ez alkalommal erősebben, mint az előző alkalommal. Bármilyen meglepő, a levegő nem hűlt tovább. Sőt! Egyre melegebb lett. Természetellenesen meleg...
Naruto megremegett.
Sasuke felszisszent. Mit művel az ő dobéja?!
 - Utoljára mondom, menj odébb - sziszegte Deidara. - Ijoku. - az utolsó szót már csak Naruto hallotta, és a hozzájuk hasonlóak.
Chíta és Shikamaru egyként szisszent fel. Még Kakuzu is összerándult. Az a hang, kifejezetten fenyegető volt.
De a fiatalabbik szőke nem mozdult. Reszketett. De nem mozdult, és nem állt félre az útból.

Egy villanásnyi pillanat volt. Egyszerre csak előrelendült az idősebb szőke, és a következő pillanatban Naruto már ott feküdt Chíta lábainál. A lány ijedten hajolt le hozzá.
Deidara pedig elindult. Senki sem állt az útjába, az ember tömeg kettévált előtte.
Amikor a fiú tekintete találkozott Fugakuéval, gonosz mosoly szaladt az ajkaira. Biztos volt benne, hogy a férfi rájött, hogy kik is ők valójában. Nem érdekelte.
Abban a pillanatban, amikor odaért a motorjához, kitört a vihar, iszonyatos erővel.

Shikamaru unottan nyúlt a mobilja után, miközben az emberek visítva futottak, és kerestek menedéket. Oké, kivéve Itachit, aki odakövült a betonba, és dermedten figyelte, ahogy Deidara életveszélyes sebességgel száguldozik el, és Sasuke, aki odarohant Narutohoz.
Gyorshívó gomb: 5. Sumimasent hívta.
 - Huston, van egy kis problémánk. Úgy hívják, hogy Akogare.
És megdermedt a levegő. Sasuke meglepetten kapta fel a fejét, Itachi szintén.
Fugaku arca pedig maszkszerűvé dermedt. Igen, pontosan ettől tartott. Itt vannak