<i> „Az én bűnöm. Már tudom mi volt az, az érzés, akkor, amikor rád néztem, rám mosolyogtál, és nem kegyelmeztél, magaddal rántottál, elátkoztál. Soha többé nem foglak elfelejteni. Örökké a te bűnödnek, neked akarok élni, a felszentelt papnőd akarok lenni, lábaidnál heverni, téged nézni, és csak csodálni. Oh, te vagy az én bűnöm!” </i>

Milyen lehet, az, az ember... Milyen?! Mindenképpen különleges. Különlegesnek kell lennie. Egy átlagos ember nem vonzaná az ő tekintetét. Ő csak úgy átsiklik a számára lényegtelen dolgok felett. De, hogyan kell kinéznie? Mit kell mondania? Milyen első benyomást kell tennie? Hogyan kell öltöznie? Egyáltalán, hogyan néz ki, valaki, aki képes... Természetesen, az is lehet, hogy nincs benne semmi érdekes! Semmi különleges! Csak úgy, valaki. Egy, senki.  Nem, ez mégsem lehet. Biztosan különleges.
Annak, akibe maga a <b>harag</b> szeret bele, különlegesnek kell lennie.

<b> Valamikor, réges régen, még a világok kezdetén, Isten megteremtette a bűnöket, megteremtette a szenvedést, és a fájdalmat. Jött a kísértés, az árulás. De ezek közül csak heten emelkedtek ki különösképpen. Ők voltak a tiszta vágyak. Akik csak kínzó szenvedélyek, amiket le lehet győzni. Amiket le kell győzni! Ha nem akarsz, nem esel a csapdájukba, de olyan könnyű elcsábulni. Közülük is elsőnek megszületett a <u>harag</u>. Alig három másodperc telt el úgy, hogy csak a <u>harag</u> létezett, és Isten megláthatta, hogy ez így nem lesz jó. Abban a pillanatban, egy egész világ, ember és állat világa ugrott egymás torkának vélt, vagy valós sérelmekért. Már, már, olyan érzése lehetett mindenkinek, hogy itt a világok vége. Lángokba borultak a még nem is létező városok, mezők, de még a tengerek is.
És akkor, három másodperc után, megszületett egy másik fajta vágy. Ő is lánglelkű volt, akárcsak a bátyja, de ő a lángok egy másik fajtáját képviselte. Ő volt a <u>bujaság</u>, ő maga volt a szenvedély, a forrón bizsergő vér, az, az érzés, amit ha megtapasztalsz, leránt rólad minden maszkot. Aki ezt érzi, az nem tudja magát megjátszani. Ő lett az a vágy, akinek a bűnébe a legtöbben estek, és esnek bele a mai napig. A leggyönyörűbb bűn mindközül.
S a <u>harag</u> és a <u>bujaság</u> összetartozott. Mert ha nem lenne az egyik, csak a másik, az egyensúly tökéletesen felborulna. Látták a másik lelkének születését, és nagyon hasonlóak lettek. Egy fél, és egy egész napot töltöttek el úgy, hogy csak ők voltak ketten a bűnök közül. Talán, ez most nem jelent semmit. De a világok kezdetén, ez egy nagyon, nagyon hosszú idő volt.
Hallottak a másik ki nem mondott gondolatait, megérezték a másik érzéseit.
Aztán eljött a harmadik nap.
Isten pedig rájött, hogy a többi bűn féltékeny lesz az ő különleges kötelékükre, vagy arra, hogy milyen a kettejük kapcsolata.
Így a <u>bujaság</u> lévén, hogy ő volt a fiatalabb, új alakot kapott, és Isten megtiltotta nekik, hogy bárkinek is beszéljenek a kettejük viszonyáról.
Ezért él a legendákban a mai napig így: "7 nap, 7 bűn. Mindegyik nap megszületett egy bűn."
De az igazság... Az igazság az más. Az igazságot, immár több száz éve nem ismerik. Talán soha nem is fogják megismerni. Ez egy titok. Egy titok, ami tönkre teheti az embereket. Hogy a düh, és a szenvedély, ilyen hasonlóak legyenek?! Hogy igaza legyen a nagyokosoknak, és szerelmet és a gyűlöletet, csak egy hajszál választja el?!
Pontosabban, nem is egy hajszál. Három teljes másodperc. </b>

Deidara az utolsó kanyart olyan élesen vette be, hogy félő volt, felborul. Hála Istennek, ez nem történt meg. Már csak egy motoros baleset hiányzott volna, mint a nap megkoronázása. A katasztrófák napjának legtökéletesebb befejezése. Miután megállt, pár másodpercig nem nézett fel, és nem szállt le a motorról sem. Csak nézett maga elé. Szőke tincsei teljesen eltakarták az arcát, amin apró könnycseppek száguldoztak végig, versenyt futva egymással. Kék szemei a szokásosnál is jobban csillogtak.
Végtelenül szomorú volt. Nem akarta bántani Narutot. Tényleg nem. Kedvelte azt a hülye kölyköt, olyan módon, ahogyan eddig senkit. Talán, ezt leginkább ahhoz a fajta, ragaszkodáshoz tudta volna hasonlítani, amit a bátyja iránt érzett.
Hirtelen hasított belé a felismerés, hogy sajnálja, amiért leszidta Narutot, mert a bátyjának szólította.
Egy erős kar átkarolta a derekát, egy másik pedig becézőleg elkezdte simogatni a hátát, és a selymes szőke tincseket.
Deidara belesimult az ölelésbe.
A másik nem mondott neki nyugtató szavakat, és nem próbálta vigasztalni. Egyszerűen csak érezte, hogy a bátyja együtt érez vele.
 - Nem akartam bántani. - mondta ki végül hangosan a gondolatait.
Egy icike-picike súly távozott a mellkasáról. De tényleg csak egy nagyon pici.
 - Hát persze, hogy nem akartad. - susogta halk, jéghideg hangján a másik.
A szőke halkan nyöszörgött, és elengedte az álcáját. Ismét fekete volt a haja, és márványos a bőre. Már nem sírt.
 - Köszönöm nee-san. - suttogta csöndesen.
 - Semmiség otouto. - felelte a másik. A hangján lehetett érzékelni, hogy valószínűleg mosolyog.
Immár Aiyokuként odafordult a bátyja felé. Aki pontosan úgy nézett ki, mint bármikor máskor, amikor látta. Sosem változott. Talán változott a ruhája, változott, ahogyan öltözködött, de semmi más. Mosolyogva söpört ki pár éjsötét tincset Akogare arca elől.
 - Miért akartál velem beszélni? - kérdezte lágyan, közben megfordult a motor nyergében. Most pontosan szemben ültek egymással.
 - Hát, nem azért, hogy padlóra küld a többieket. - felelte gonoszkás hangon Akogare.
A fejük fölött hatalmas, pókháló szerű villám jelent meg, a mennydörgés elsöprő robajként csapott le, és söpört végig az egész városon.
Egyszerre villant be mindkettejük eszébe.
 ~ Pont ilyen vihar volt akkor is! ~

<b> A vihar jobban tombolt, mint eddig bármikor. Ketten álltak a hegyen, mind a kettőjükön erősen megtépázott fekete köpeny, és a kornak megfelelő öltözet. Sóhajtva néztek körbe az alattuk elterülő apró kis falucskán. Nem egy hétköznapi helynek látszott. Lassan ereszkedtek alá a hegyről, egy szót sem szólva egymáshoz. Pénz volt náluk. A pénz nem volt akadály. Fegyver is volt náluk, bár azt nem akarták használni, ha nem szükséges. Bejelentkeztek a fogadóba, és szobát kértek.
Amikor a fogadós megkérdezte a nevüket, egy pillanatig nem válaszoltak, végül az egyikük mondott két nevet. Uchiha Madra, és Uchiha Aishiteru.

És most, ebben a pillanatban, még sem az ő nevük, az, ami számít. Egy náluk, látszólag sokkal jelentéktelenebb leányzó az, aki az igazi főhőse mindennek. Az ő neve pedig, Hyuuga Jamaneko. Egy bolond, egy álmodozó, egy igazi angyal! Valaki, aki, ha nem ide született volna, már réges, régen, híres, hírhedt lett volna, az egész világban. Szép volt. Nem pusztán szép, mint az a hétköznapi kis szócska, amivel mostanában lépten, nyomon dobálódzik az ember. Gyönyörű volt! A gyönyörűség legteljesebb, legcsodálatosabb értelmében. Csábító volt, és bohókás, és mégsem, mégsem érdekelte őt senki, és semmi. Egészen addig az aprócska kis végzetes pillanatig, amikor nem jött szembe vele két sötét alak az utcán. Már hallott róluk. Vendégek, akik átutazóban vannak.
Az egyikük nevetett. Az a nevetés különös, érzékborzoló volt. Valahol mélyen a mellkasában született meg, végighaladt az egész torkán, és végül kibuggyant az ajkain. Óceán mélységű, mégis vidám, könnyed nevetés. Olyan érzése támad az embernek, mintha csak azt kiáltaná közzé a férfi, hogy az élet meseszép, élvezetekkel teli csodálatos élmény.
Valamiért, a tekintete, mégsem őt találta meg. Ha nem a mellette lépdelő, és jóval komorabb férfit.
Egyetlen egy pillanat volt. Egyetlen aprócska kis pillanat volt, ami elindította a katasztrófa sorozatot. Hyugga Jamaneko nem tett se többet, se kevesebbet, csak belenézett a férfi, vérnél is vörösebb, fagyos tekintetébe. </b>

Uchiha Fugaku, nem közönséges módon volt zaklatott, ideges, vagy mérges. Nem is dühös volt, vagy haragos, pedig az a család múltját tekintve, igazán nem lett volna meglepő. Belül, legmélyen a mellkasában, izzó fekete lángok parázslottak, fűtötték őt belülről. Tehetetlen volt, és mégsem. Tudta mi az igazság, és mégsem. Olyan érzés volt ez, ami a legszelídebb embereket is képes őrülté, őrjöngővé tenni.
Fugaku tudta. Tudta immár, hogy mi folyik körülötte, és mégsem lehetett benne egészen biztos. Évek óta számon tartották a többi öreggel, hogy kik azok, akiknek lehet valami köze a bűnökhöz. De nem, és nem vette észre, többek között a fiai tekintetében is a változást. Ami, most már olyan egyértelmű volt, és annyira nyilvánvaló.
Amikor felnézett a gondolataiból, világosan láthatta, hogy a kisebbik fia, egyrészt meglepődött többek között valószínűleg az ő viselkedésén, valamint aggódik.
Itachi... Itachi meg egy teljesen külön téma volt. Az ő tekintete a távolba révedt, és egyértelműen máshol járt szellemileg.
 - El kell nektek mondanom valamit. - jelentette ki halkan, iszonyatosan halkan Fugaku.

Sasuke immár mélységesen mély döbbenettel az arcán figyelte az apját. A hangja olyan vészesen komoly, és fenyegető volt, mint még soha, és az egész lényéből sugárzott valami sötét ragyogás. Ijesztő volt. A legteljesebb mértékben. A kisebbik Uchiha fiú ebben a pillanatban úgy érezte, inkább nem akarja megtudni azt, amit az apja akar mondani. Főleg azok után, ami Naruto... Erre nem szabad gondolnia!
Naruto jól van. Szépen megbeszélik a bátyjával, vagy kiével a dolgokat, helyre áll a béke, és holnap már minden ugyan olyan lesz.
Sasuke szeretett volna megkapaszkodni ebben az utolsó kis remény szikrában. Nagyon szeretett volna hinni benne. De mélyen, a cinikus énje, aki évek óta uralta őt, addig, amíg nem találkozott a szőkével, jól hallhatóan mondogatta: "Most már semmi sem lesz ugyan olyan, mint régebben!"
 - El kell mondanom nektek az igazságot, a családunkról.
Úgy kapta fel a fejét, ahogy egy Uchihához sosem lenne méltó. Az apja, valóban azt mondta, hogy... Az igazságot, a családjukról?! Mi a franc folyik itt?!

Itachi kifejezéstelen tekintettel nézett fel az apjára. Magában kigúnyolta a szavakat. Ősi titok... Biztos ott rohad pár hulla a pincéjükben. Viszont, az eléggé furcsa, hogy pont most akarja velük közölni, most, amikor...
Sejtelme sem volt, hogy mint veszhetett össze Deidara, és a másik szöszi. Viszont ami látott, az több mint hátborzongató volt. Már régebben is tapasztalta, hogy a szőkeségnek vannak érdekes megmozdulásai. Ezek közül csak egyik volt a kirándulásnál a konyhában végzett "bűvészkedése", egyszer itt, egyszer ott. De a testnevelés órákon is. A mozgása, a gyorsasága, az ereje. Ezek mind, mind, olyan dolgok voltak, amik nem egy átlagos embert jellemeztek. De Deidara még az átlagon felüliek közül is kitűnt.
Legszívesebben leütötte volna magát ezért a gondolatért, de Deidara tökéletesnek tűnt. Jó a sportokban, a matek és az irodalom sem okoz neki gondot, a történelmet kívülről fújja, és mindent tud a kémiáról, fizikáról. A rajzai több mint élethűek, lemásznak a lapról és...
Hirtelen a felismerés szikrája csillant a szemeiben.
A tekintete akaratlanul is az apja feje fölött függő festményre vándorolt.
Az, az arc. Az a tekintet, azok a vonások...
Pont úgy nézett ki, mint a vázlatfüzetben lévő férfi!
Sebesen elkezdett pislogni. Szerette volna hinni, hogy beképzeli magának, de az ilyen mértékű hasonlóságot már nem lehetett letagadni!
Miért, pontosabban, hogyan volt képes Deidara lerajzolni ilyen pontossággal az egyik ősüket, Uchiha Aishiterut?!

Akogare komoly tekintettel meredt az öccsére, aki szemmel láthatólag, még mindig alig tudta feldolgozni a mondandójának a súlyosságát. Egyszerűen a kisebbik képtelen volt elhinni azt, amit mondott. Ez pedig dühítette őt! Nem volt semmi oka, hogy hazudjon az öccsének, főleg azért, mert nem is lenne rá képes. Szándékosan figyelt arra, hogy a másik pontosan érezze, amit ő. És mégis, még mindig hitetlen az, az lökött kölyök!
Ő nem lenne az. Igaz, ő teljesen más, mint az, az butus öccse. Ő el tudja képzelni mindegyik ember legrosszabb oldalát, ismeri az emberek legrosszabb oldalát. Tudja mit művel a legbékésebb emberekkel a tehetetlenség, a reménytelenség, az iszonyat, a félelem. Mert ezek mind elvezetnek a <b>haraghoz.</b> Őhozzá. Mindközül a legrosszabbhoz.
De most, nem tudott haragudni. Az öccsére sosem tudott.
Bármit is tett, vagy nem tett, furcsa, puha, meleg érzés volt mélyen a mellkasában, ha rágondolt. Ezt nem is titkolta. Nem tudta volna titkolni.
Pont, ahogy azt sem tudta, hogy "Deidarán" kívül még egyetlen egy ember volt, aki valaha jelentett is számára valamit. Aki fel tudta melegíteni a fagyos szívét, és akiről úgy érezte, törődnie kell vele. Vigyáznia kell rá. Akire nem tudott haragudni, lehetett bármilyen naiv és ostoba is.
 - Szóval, ő valójában, az ellenségünk. - suttogta megtörten a másik.
Most szólalt meg először azok után, hogy elmondta neki, amit kiderített. Igen, valóban nem túl szép dolog, amire rájött. Sőt! Ez a lehető legrosszabb. Már harcoltak egymás ellen sajnálatos módon. Azóta fél ez, az apró kis falucska az ő képességeiktől. Mert látták őket küzdeni. Pontosabban az öccsét nem. Ő nem szállt be akkor a harcba. Ő akkor, Jamanekora vigyázott. Mert megkérte őt.
Ez is nagy szó volt nála, hogy rá merte bízni valakire azt, amiben maga sem volt biztos, hogy képes lenne véghezvinni.
 - Igen. - felelte halk, vészjósló hangon.
 - Értem. - biccentett erre a másik. - Ezért próbált meg ennyi mindent kideríteni rólad mostanában? - kérdezte végül.
A fiatalabbik immár túllendült az első sokkon.
 - Igen. Ezért. 

    <i>"Te vagy az, aki felbukkant, és mindent magával hozott. A változást, a különös szellőt, ezt a furcsa, bizsergő lángot. Én eddig nem ilyen voltam! Felborítottad az életem, megváltoztattál mindent! Felfedeztem valamit, amit nem is sejtettem... Megtudtam milyen az igazi lángoló szerelem.
És elégtem.
Elkövettem a legnagyobb hibát, amit tehettem, beléd szerettem. Beleszerettem a mély sötét bűnödbe, a szemedben csillogó titokba." </i>

 - Jamaneko Hyuuga akkor alig volt 15 éves, amikor találkoztak. Tulajdonképp pontos információnk nincs, és nem is akarok tudni arról, hogy mi történt akkoriban. De az biztos, hogy Hyuuga Shirakage, aki legjobban ellenezte a kettejük viszonyát, nem sokkal később rejtélyes módon elhalálozott. Itt kezdődtek csak igazán a problémák. Ugyanis, megjöttek ezeknek, az úgymond Uchiháknak a barátai is, akik mégsem voltak velük annyira barátságosak...
  - Most tényleg azt próbálod velünk elhitetni, hogy egyenesen egy főbűntől származunk, és, hogy Narutóék, az ő reinkarnációik?! - kérdezte Sasuke, teljesen megfeledkezve arról, hogy az apját tisztelnie kéne, vagy bármi ilyesmi.
 - Nem reinkarnációk. Ők az eredetiek. - felelte teljes komolysággal a hangjában Fugaku, közben végig a fiai arcát fürkészte.
Erre néma csönd állt be. A két Uchiha fiú próbálta feldolgozni az imént hallottakat.
Valahogy nem igazán sikerült nekik. Mondhatni, egyáltalán nem sikerült nekik! Mindketten úgy érezték, hogy ez őrültség. A józanész ezért kiáltott.
De végig gondolva mindazokat a furcsa dolgokat, amiket tapasztaltak, már nem tűnt ez, az egész, annyira hihetetlennek, inkább ijesztő volt.
Ijesztő, mégis...
 - Nem mondhatod komolyan, hogy több mint 400 éve járkálnak a Földön anélkül, hogy meghaltak volna vagy bármi ilyesmi. - mondta határozottan végül Itachi.
Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen, hogy ezt elhiggye.
 - Pedig de. Ha más nem, akkor a szemük...

Itachi összerezzent. Már nem figyelt a mondat befejezésére. Emlékezett, amikor az első nap belenézett Deidara szemébe. Emlékezett, hogy a másik tekintete milyen ős öregnek tűnt. Mintha a tulajdonosa már tapasztalt volna mindent, de mindent az égvilágon. Mintha neki már nem lehetne újat mondani. Mintha ő lenne az eleven múltja az emberiségnek. Kirázta a hideg. Most az egyszer, kénytelen volt hinni az apjának. Ezzel annyi mindent magyaráznának meg. Sok furcsaságot. Sok apróságot, amiről tudomást sem akart venni.
Hirtelen, valahol a legmélyebb félelmei közül, felmerült benne a kérdés... Akkor most mi van?
~ "Hm, kedvellek" ~ szólalt meg a fejében váratlanul a szőkeség hangja.
Ismét végigfutott az egész testén a borzongás. Lehet, hogy hülyeség, de úgy érezte, hogy Deidara nem hazudik neki. Nem hazudhatott neki...
 - ... A hosszú hajú szőke pedig, aki lelépett a motoron - erre már Itachi is felfigyelt, főleg arra, hogy az apja hangja iszonyatosan mély, és remeg az undortól. - Ő egyértelműen nem változott semmit. Pont olyan, mint régebben - és Uchiha Fugaku az egyik képre intett a falon. Aishiteru képére. - Ott táncolnak a szemében a lángok, hogy mindent akar, de most rögtön. Mindent, aminek köze van az élvezethez, a kéjhez...
 - Hagyd már abba!
Itachi maga is meglepődött a reakcióján.
Egyszerűen elpattant benne egy húr. Nem bírta elviselni, hogy az apja így beszél, arról akit ő...
 - Mit mondtál? - kérdezte vészjóslóan halkan Fugaku.
Az idősebbik Uchiha fiú szíve, egy pár pillanatig nem dobbant. Teljesen lefagyott, úgy igazán. Sötét, borzongató érzés gomolygott benne, és nem azért, mert dühös volt. Félt. A félelem legteljesebb legigazibb formájában. Olyan érzése volt, mintha egy jéghideg pengét szorítottak volna a torkához, mintha már a nyakán érezhetné a halál, bizsergető jelenlétét, mintha már semmi remény nem maradt volna, és...
 - Azt mondtam elég. Fejezd be. - mondta ki végül. - Ez mind csak feltételezés. Nincs rá semmi bizonyítékod. Ostoba hagyomány. Mondák, babonák. Hülyeségek. Nincs semmi alapjuk, és semmi értelmük, csak az, hogy az ötéves kislányok halálra ijedjenek, és visítozva ébredjenek fel éjszaka. De se én, se Sasuke nem vagyunk öt évesek, kislányok meg végképp nem.
 - Akkor mivel magyarázod azt, hogy majd 400 évvel ezelőtt, a kedves barátaik látogatása után, amikor több tucat ember látta, hogy mire képes Madara, egyszerűen csak eltűnt, és majd 300 év múlva ugyanúgy ugyanolyan arccal tért vissza!? Még fénykép is készült róla! Ostoba kölyök. Ne higgy nekem, majd úgyis meglátjátok. Mindjárt itt a 400. évforduló, és most már mind itt vannak. Ki tudja, mire készülnek. - az utolsó pár mondat közben Fugaku már zihált, a szemeiben furcsa fények csillogtak, a megszállottság fényei.
 - Nem magyarázom semmivel! Hülyeség! - fakadt ki Itachi, és felpattant a székéből.
Remegett, reszketett. Félt. Mitől félt? Biztos nem az apjától... Most nem. Ez, az érzés. Sokkal rémisztőbb volt. Torokszorongató, borzasztó. Mitől fél?

Sasuke dermedten figyelte az apját és a bátyját. Legszívesebben behunyta volna a szemét, szép lassan, befogta volna a fülét, rátapasztotta volna a kezeit jó szorosan. Nem akart tudni arról, hogy mi következik ezek után. Még a fülére szorított tenyerén keresztül is meghallotta, az iszonyatos csattanást, majd a puffanást. Pontosan tudta mi történt. Az apja felpofozta Itachit.

    <i>" Álmot láttam, menyasszony voltam. A ruhám nem volt fehér, és nem is folt fekete. Vérvörös volt, akárcsak a szemed színe. Lángolt a fátylam, és az ég sem volt kék. Te csak ott álltál, mosolyogtál. Furcsa mód az éreztem, itt a vég. Zuhanni kezdtem a sötét semmibe, és te nem nyúltál értem, nem kaptál el, nem tettél semmit se. Bevallom, hogy megijedtem. Végül is, nem akárkibe szerettem bele, s te magad mondtad, hogy minden álomnak megvan a maga jelentősége. Akkor ez most mit jelent? Azt, amire gondolok?! Azt, amitől már a kezdetektől fogva félek?! Ne hagyj el, kérlek! Azt akarom, hogy örökké velem légy, hogy minden más elfelejtsél. Úgy szeretném... De természetesen, tudom, ez nem lesz így. Mégis vágyom rá, hallom, ahogy hív, ez a borzalmas álom, ez a gyönyörű rémkép.
Félelmetes, nem igaz?
Ezt mind te tetted velem. Mert beléd szerettem! Bele szerettem a mély és sötét bűnödbe. A titkokba a szemedben. A nem létező mosolyodva, az éjsötét hajadba.
Szeretlek Uchiha Madara, de nem szerethetnélek téged. Nem szerethetlek. Megtiltották. Viszont minden egyes apró kis porcikámmal, vágyom rád. És a szívünk vágyának ára, maga a szívünk, ez köztudott. Nem akarok egy szívtelen, lélektelen ember maradni. Csak mert elveszítelek téged. Ugye nem hagysz el sosem?" </i>

Sumimasen szíve szerint felsikoltott volna. Úgy nézett a levélre, mint egy szörnyetegre. Nem tudta elhinni, egyszerűen képtelen volt. De végre a fejében így összeállhatott a kép.
Amikor idejöttek, Akogare beleszeretett ebbe a Hyuuga Jamanekoba, vagy kibe, vagy legalábbis kedvelte. A lány pedig viszont szerette, kedvelte őt. Uchiha Madara... Így mutatkozhatott be. Ez mindent megmagyaráz. De ki lehet az öccse, akit annyi helyen emlegetnek?! Csak nem Aijoku eljátszotta ezt a szerepet?! Ő lett volna Uchiha Aishiteru?
Hatalmas sóhaj szakadt fel a torkából.
Megfejtett egy titkot, és talál még ezret. Egyszerűen képtelen volt elhinni azt, amire itt bizonyítékot talált.
A <b>haragot</b> szerették, és a <b>harag</b> is szeretett.
Komoran nézett körbe a kis rejtett pincében. Majd végül sóhajtva elrakta a levelet, a többi közé. Elindult felfelé.
Naruto már sokkal jobban van legalább. Tulajdonképp nem is esett semmi baja a sokkon túl. Nem úgy néz ki, mintha, bántani akarták volna.
Viszont, ha igaz, amit olvasott. Akkor Aijoku, nem olyan tehetetlen, mint amilyennek mutatja magát. Akogare meg végképp nem. Viszont ez az információ. Szóval Uchiha Madara mi?! Naruto barátja meg Uchiha Sasuke. Érdekes. Nagyon, érdekes…

Itachi nem, tudta pontosan, hogy mit csinál. Azon túl, hogy a józan esze azt suttogta, hogy ez az egész őrültség. Kint botorkálni az esőben, ráadásul az erdőben, ahol még meg sem találhatja senki sem. Már mindene átázott, és egész testében fázott, reszketett. A látása sem volt tiszta, kifejezetten homályosan érzékelte a dolgokat. Lassan vontatottan lépdelt, minden egyes mozdulatáért meg kellett küzdenie saját magával, és a tűréshatárával.
Kilométereket gyalogolt már az esőben. El messze a háztól, el messze a félőrült apjától.
A szája sarkából még mindig szivárgott a vér, attól a pofontól, amit kapott. Meg a lába is hasogatott, de nagyobb baja is eshetett volna, hiszen kiugrott a második emeleti ablakból. Egész jól járt a lábfájással, teszem azt, lábtörés helyett.
Kiért egy tisztásra, és ezzel párhuzamosan az izmai végleg feladták a szolgálatot. Elterült a füvön. Körülötte erdő, és néma csönd. Fázott. jobban, mint eddig bármikor életben. Fújt a szél, jeges, metsző, hideg szél, és ettől csak még jobban átfagyott. Már nem pusztán vacogott. Megpróbált legalább felülni. De nem sikerült. A karja olyan szinten remegett, hogy rendesen megtámaszkodni sem tudott rajta. A lábai sem mozdultak meg.
Nem félt attól, hogy nem találják meg, és, hogy valami vadállat széttépi. Nem érdekelte ebben a pillanatban semmi sem.
A sötét, gyomorszorító érzés egyre nagyobbra, és nagyobbra nőtte magát a belsejében. Borzalmasan rosszul érezte magát. Forgott vele az egész világ.
Annyi ereje volt, hogy felkönyököljön, amikor érezte, hogy az ebédje készül visszajönni.
De a haját már nem tudta kisöpörni az arca elől. Nem érdekelte. Semmi sem érdekelte.
Ürsenek érezte magát, jelentéktelennek, és üresnek.
A puszta akarat erejével felnyomta magát ülő helyzetbe, és undorodva figyelte az ebédje maradékát.
Lassan, az ő érzéklete szerint órákon át tartó, mozdulatokkal, odakúszott egy fához, nekitámaszkodott a törzsének, és lehunyta a szemét.
Gondolatban most egy bizonyos szőke karjai között feküdt békés, nyugalomban, tűrve, hogy a másik cirógatja a haját, arcát. Az, az érzés, igazán kellemes volt. Jó volt. Ott az a pillanat olyan tökéletes, olyan gondtalan volt. Örökkön örökké ott kellett volna maradnia!
Váratlanul, keskeny, hűvös ujjak érintését érezte az arcán, ahogy végigcirógatja azt.
 ~ Hallucinálok. ~ gondolta egyre fáradtabban, de a biztonság kedvéért felpislogott.
A szemei szélesre nyíltak, egyszerűen nem akart hinni annak, amit látott.