Csupán a madarak csiripelését hallotta. A feje rettentően fájt, s ez felnagyította a ricsajt, ami halványan emlékeztette őt a chidorira—s ettől összeráncolta homlokát. Nem nyitotta fel szemeit, mert szemhéjai ólomként nehezedtek rá, és túl nagy erőfeszítés lett volna megmozdítani őket.  

Basszus.

Egész teste zsibongott. Próbálta felemelni ujjait, de azok nem mozdultak. Pislogott, mikor felfogta, hogy csak egyik kezén tudja mozgatni ujjait. Ami azt jelenti...próbálta felemelni a bal karját, s észrevette, hogy az nincs a helyén.

Ez az én szerencsém, hm.

Próbálta megmozdítani jobb karját, de lehetetlennek tűnt. Egy pillanatig megrémült, hogy az is leszakadt a robbanásban, akárcsak a bal. Elhessegette az elméletet. Nem is tudott tisztán gondolkozni, miközben a testét fájdalom járta át, mintha ezernyi tűvel döfködnék. Talán, mert jobb karja a háta mögé csavarodott, s az abból kiálló csont a hátába szúródott, s éles vége belemélyedt a lapockái között található érzékeny bőrbe.

Összeszorította fogait, majd mélyet lélegzett. Egy másodperccel később meg is bánta, s felmordult. Vér folyt ki száján, s köhögni kezdett. Egyik bordája majdnem átszúrta jobb tüdejét. Égette az érzés, s apró lélegzeteket kellett vennie, hogy gyengítse fájdalmát.

Remélem végeztem azzal az átkozott Uchihával, hm. Gondolta fáradtan, miközben kinyitotta szemeit, s lassan megmozgatta minden végtagját, ellenőrizve sérülései nagyságát. Egy törött boka, harmadfokú égések a mellkasán, nyakán, és kezein—vagyis inkább a megmaradt kezén; néhány szakadt ínszalag, és érezte, hogy vér szivárog a hasán levő hatalmas lyukból, ahonnan egy egykor barna színű faág állt ki bőréből, amit most ragadós, vörös folyadék borított. Látta, ahogy a vér a faágról a földre csöppen.

Lágyan felsóhajtott, ahogy megpörkölt végű lófarkára pillantott.

Elkapta a hajam. Mesés, hm. Gondolta bánatosan, s hálás volt, hogy még mindig megvan régi humora.

Az igazat megvallva, csodálkozott, hogy egyáltalán túlélte. Ez egy öngyilkos jutsu volt. Érezte a Sasuke Uchihából áradó hatalmas chakra ingadozást, mikor elkezdődött a robbanás, és a süllyesztő érzést, hogy az rohadék túlélte.

Azon tűnődöm Tobi túlélte-e. Mindig jó volt a menekülésben. Lágyan kuncogott—de az egy szisszenésben végződött, ahogy még több vért köhögött fel. Egyébként sem számít, hogy ilyen sokáig éltem, itt fogok meghalni a saját véremben fetrengve. Milyen lehangoló. Ennyit arról, hogy egy robbanásban szállok el.

Szippantott a levegőből, s orrát csípte a megégett fák és lombok szaga. Az erdő talaját vastag rétegben borította a szétrobbant kövek pora. Igaz, nem igazán nevezhette többé erdőnek ezt a helyet. Az erdők általában élő fákból állnak, nem kitépett fatörzsekből és ágakból.

Mióta lehetek eszméletlen? Gondolta magában. Pár órája? Napja? Nah, nem lehet több nap. Már elvéreztem volna, hm. Óvatosan kihúzta maga alól karját, és érezte, hogy hányinger kerülgeti a csont hirtelen megmozdításától.

Összeszorította fogait, s csodálkozott, hogy nem harapott arcába. Ennek ellenére érezte a vér fémes ízét szájában, a belső vérzés következményeként. Felpillantott az égre, s a megmaradt fák árnyékából tudta, hogy hamarosan beesteledik. A levegő meglepően hideg volt, éles kontrasztot képezve a meleg vérrel, mely tovább csöpögött mellé a földre.

Megfogok itt fagyni póló nélkül, hm. Gondolta savanyúan. Mérges volt magára gyengesége miatt. Kétszer győzte le egy Uchiha. Kétszer. Először Itachi, majd az idegesítő kisöccse.

Eltűnődött vajon Sasuke megtud-e valamit bátyja honlétéről. Ha igen, Deidara remélte, hogy Itachi megöli a kis rohadékot. Legalább a kettő közül a kevésbé idegesítő marad csak életben.

Ha a többiek rájönnek erre, örökké ezt fogom hallgatni. Mordult fel belsőleg. Elverve az Uchiha klán gyenge láncszeme által. Bakker, hm.

Már előre látta a kínzást, amit Kisamétól kap, ha visszajut a szállásra. Pislogott, s gúnyosan felhorkantott. Szerencsés, ha túléli az éjszakát. Sosem jut vissza. Kisame béna vicceit valaki másnak kell végighallgatnia.

Bár nem Itachinak, ő halálra Tsukuyomizná őt vagy valami ilyesmi, hm. Összeráncolta homlokát. Tsukuyomizná? Ez a szó egyáltalán létezik? Nyilvánvalóan megtette hatását a sok vérveszteség. Fény és sötétség közt vergődött. Látása kissé homályos volt, s akárhányszor pislogott, mindig egyre nehezebb volt kinyitnia szemeit.

Biztos lépéseket hallotta jobbjáról a fák közül. A hang irányába fordította fejét, s hunyorított. A mozdulattól megszédült. Látása túl homályos volt, hogy ebből a távolságból kivegyen bármit is, ahogy a személy közeledett hozzá.

A lépések tétovák és óvatosak voltak. De hamarosan magabiztosabbá váltak, s megropogtatták a földet borító kavicsokat és gallyakat. Egy szellő fújt végig Deidara mellett, meglebegtetve szőke haja égett végét.

Érezte, mintsem hallotta, ahogy a személy letérdelt mellé. Egy kéz hezitálva megérintette mellkasát, majd visszahúzódott, mintha az lángolna. Deidara majdnem felnevetett. Ennyire fél megmentője a vértől?

Végül szemeit fókuszálásra kényszerítette, s tekintette mély jádékkal találkozott. Az a szín megbabonázta. Nem hitte, hogy valaha is látta ezt az árnyalatát a zöldnek. Ártatlanok voltak. Nem gondolta, hogy létezik a világon bármi, ami ennyire ártatlan. Annyira nem illet ide. A lány bőre oly sápadt volt, s úgy tűnt a lemenő nap fénye arany csillogással veszi körbe testét.

Ez egy angyal, hm? De nem igazán hitt benne. Hiszen, az angyaloknak szárnyuk van, nemde? És biztosan nincs nevetségesen hatalmas homlokuk sem.

És a legtöbb angyal nem kulcsolná kezeit az ő torka köré, vagy igen?

Visszapillantott szemeibe, s látta, hogy azok megkeményednek. Sötétek voltak, most már szikrázó smaragdok, s nem szelídek. De még mindig ártatlanok. Tűnődött. A nyomás nyakán nem volt túl erős, mintha a személy hezitálna.

Talán ő a halál angyala, hm. Volt utolsó gondolata, mielőtt felülkerekedett rajta a sötétség.