Valóban Uchiha Madara állt előtte alig egy pillanata még? És, és ki az ott mögötte? Sehogy sem tudta kivenni a másik férfi arcát, egyre homályosabban látott, és egyre inkább forgott vele a világ. Egy nagy, nagy körhinta. Vagy az a buta hajó formájú játék a vidámparkra, amire egyszer, kilenc éves korában felült egymás után tizenötször! Igen, aznap Tokyoba utaztak, és az apjának kivételesen jó kedve volt. Még vattacukrot is vett nekik. Te jó isten Sasuke milyen kicsi volt még akkor! Ő milyen kicsi volt! Emlékezett a vattacukor illatára, a hűvös szélre, arra, ahogy megfordult vele a világ, és lebegett. Emlékezett arra a hatalmas csőre is, amibe speciális ruhát kellett felvennie, és olyan erővel fújta őt a szél, hogy repülhetett a levegőben. Az volt az anyjának a kedvence. Sasuke pedig mindig az óriáskereket szerette, mert olyankor nagy lehetett, és elláthatott addig, amíg csak akar. Hány kört mentek aznap a dodzsemen?!
Vajon honnan jutnak eszébe ezek az emlékek, és miért éppen most?
Miért gondolkodik ilyen buta, lényegtelen apróságokon? Ez már mind, a múlt.

 - A perverzióid határtalanok, öcsém. - sóhajtott fel Akogare, és kisimított pár tincset a szeme elől. Bujkáló mosollyal az ajkain nézett föl. Már látta maga előtt, ahogy a másik duzzogva felhúzza az orrát, karba fonja a kezeit, összeráncolja a szemöldökét, és jeges pillantásokat lövell felé. Nem sokat tévedett.
 - Bocsáss meg, hogy nem egyből arra gondoltam, hogy te kivel kavartál 400 éve, és annak milyen következményei lettek. - sziszegte vissza Aijoku, közben közelebb lépett az immár eszméletlen Itachihoz. - Mit csináljunk vele? - kérdezte végül.
Akogare megvonta a vállát.
 - Vidd el hozzátok, ápold le, és légy vele boldog. Bár, a családon belüli dolgokat a mostani törvény bünteti. - nevetett fel a már jól megszokott hűvös hangján az idősebb.
 - Nem hiszem, hogy sittre vágnak, mert a kölyök ükük ükapjának az öccse vagyok. - felelte egy kaján vigyor kíséretében a kisebb.
Lehajolt Itachihoz, egyik karját átfonta a fiú térdei körül, a másikat pedig a dereka táján. Örült annak, hogy a bátyja észrevette, mit csinál az, az idióta. Nem akarta, hogy a fiú kinyuvassza magát, csak mert már megint összeveszett az apjával. Amúgy meg, tényleg Fugakunak van igaza abban, hogy védeni akarja a srácait tőlük. Más kérdés, hogy elkésett.
 - Segítesz? - kérdezte, miközben felnézett a bátyjára.
 - El sem hiszem, hogy vezethetem a motorod. - érkezett a válasz. - Gondolom, eddig még nem engedted meg senkinek...
Nem volt szükség válaszra. Mind a ketten nagyon jól tudták, hogy Aijoku még nem adta kölcsön senkinek a motorját.

Abban a pillanatban, hogy a motor megállt a ház előtt, Akogare eltűnt, még egy apró búcsúcsókot sem adott a szeretett öccsének, Aijoku pedig visszaváltozott, a többiek nem tudhatják meg az igazságot, egyenlőre. Talán, majd egy szép napon. De az még, nem most lesz.

Chíta kilépett az ajtón, és félig nevetve, félig zokogva rohant a "bátyja" felé. Közvetlenül a motor előtt megállt, és meglepetten nézett a másik ölében fekvő ájult Uchihára.
 - Nem akarom megtudni. - jelentette ki végül sóhajtva. - Örülök, hogy újra itt vagy.
 - Ki mondta, hogy nem jövök vissza? - kérdezte mosolyogva Deidara. - Amúgy meg, az erdőben találtam rá ájultan. Azt hiszem apuci nem örült annak, hogy a kicsi fiai hozzánk hasonlóakkal barátkoznak.
A macskához hasonlatos lány megeresztett egy fintort.
 - Te meg játszod a szeretet szolgálatot...

Amikor Itachi ébredezni kezdett meglepetten érzékelte, hogy valami puha öleli őt körbe. Amikor kinyitotta a szemét, egyből megvilágosodott. Egy ágyban fekszik, egy számára ismeretlen szobában.
 - Örülök, hogy felébredtél. - szólalt meg, egy már jól ismert hang.
Itachi egyből felült. Érezte, hogy csak az alsónadrágja van rajta, és ez zavarba hozta. Vajon hová tűnt a többi ruhája?
Ráadásul, itt fekszik, egy szobában Deidarával.
Körbenézett. A szoba berendezése eléggé érdekes volt. Az ágy, amint feküdt, kisebb focipálya méretű volt, és még mindig csomó bútornak volt hely. Egy íróasztalnak, egy hatalmas ruhásszekrénynek, két fotelnak, egy kanapénak. Az uralkodó színek a sötétkék, a királykék és a sötétbarna. A szőkeség a kanapéról nézett le rá.
 - Hogy kerültem ide? - kérdezte végül. Próbált nyugodt maradni, bár ez nem igazán sikerült. A szíve olyan erővel kalapált, hogy szinte már kiugrott a bordái közül.
 - Elájultál, megtaláltalak, hazahoztalak. Azt hiszem, a ruháid jobban érdekelnek, azok épp száradnak a radiátoron. - felelte nemes egyszerűséggel Deidara, könnyedén felállt a kanapéról. - Kérsz esetleg valamit enni, inni? - kérdezte kedvesen.
Itachi érezte, hogy megint végigfut a testében az a bizonyos, különös félelem érzet. Most, ebben a pillanatban rájött mi az. Fél attól, hogy Deidara tényleg olyan, mint amilyennek az apja mondta, félt attól a lehetőségtől, hogy a másik... Nem szeretheti őt.
Mint a villám, csapott bele a felismerés, beleszeretett a szőkébe.
Elvörösödött.

Deidara meglepetten nézett Itachira, most nem mondott, és nem csinált semmi félreérthetőt. Lehet, hogy megint kezd felszökni a másik láza? Végül is, amikor idehozta, akkor egész magas láza volt. Odalépett az idősebb Uchiha fiúhoz, és óvatosan végigsimította a homlokát. A fekete hajú meglepetten nézett fel. A homloka nem volt meleg, normálisnak tűnt, maximum egy enyhébb hőemelkedése lehetett.
 - Mit csinálsz? - kérdezte halkan Itachi. Megpróbálta határozottan mondani, de nem igazán sikerült.
 - Megnéztem, hogy lejjebb ment-e a lázad. - felelte nyugodtan a szőkeség, nyomott egy apró puszit a fekete hajú homlokára, majd elhátrált tőle.

Itachi érezte, ahogy a vér még az előzőnél is jobban az arcába szökik, és most már ez idáig ismeretlen piros árnyalatban tündökölt az arca.
Motyogott valamit, amiről maga sem tudta, hogy mi. Sóhajtva nézett fel Deidarára, aki alig egy karnyújtásnyi távolságra állt tőle, és mosolygott. Nem azzal a megszokott gúnyos, kis pajzán mosolyával, hanem valahogy máshogy.
Akaratlanul nyúlt előre, nem gondolkozott, csak cselekedett, belekapaszkodott a fiú ingjébe, és közelebb húzta magához a másikat. A szőkeség, mintha csak a gondolataiban olvasna, lehajolt hozzá, és megcsókolta. Finoman, becézőleg. Lassan leereszkedett az ágyra, de közben egy pillanatra sem szakadt el Itachi ajkaitól. Az Uchiha fiú mindeközben úgy érezte magát, mint aki perceken belül elolvad, és még tócsa sem marad utána. Eddig mindig sablonosnak tartotta az olyan kifejezéseket, hogy; "elborítja az agyát a jóleső köd", vagy, hogy; "a világ elhomályosult előtte, semmi sem számított, csak a másik érintése", de most pontosan értette, megértette, és átérezte ezeknek a kifejezéseknek a jelentését.

Deidara tényleg mosolygott, még a csók közben is, sosem hitte volna, hogy csak így, a fekete hajú kezdeményezni fog, most mégis megtette. Halk sóhajjal húzta magához közelebb a másikat. Érezhette, hogy Itachi szíve embertelen gyorsasággal kalimpál a bordái között. Óvatosan húzódott odébb, hagyva, hogy levegőhöz jusson a kedvese, legalább egy apró pillanat erejéig. Képtelen volt abbahagyni a mosolygást, ahogy a pihegő fiút nézte. Egyszerűen képtelen volt rá.
 - Látom jobban vagy. - jegyezte meg, és nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen.
És csillogó szemekkel figyelte, ahogy a szavainak hatására Itachi elpirul, ismét...

Sasuke fáradtan, és meglehetősen lehangoltan feküdt. Még az sem vidította fel igazán, hogy annak az eszméletlenül őrjítő, szőke félistennek az ölében, akit Narutonak hívnak, és jelenleg az ő barátja. De ez nem volt meglepő, annak a tényében, hogy már vagy tíz egész perce nem reagált a másik kérdéseire, se arra, hogy a fiú játékos ujjai épp merre kalandoznak...
Aggódott. Nem úgy, mint az átlag, buta emberek, akik sikoltozva rohangálnak fel-alá, rendőrt, csendőrt, mentőt, tűzoltót kiáltva. Csak megroppant belül valami, és a képlet nem volt olyan egyszerű, hogy eltörött egy bordája, vagy valamelyik más csontja.
A szívével volt baj.
Ebből a letargikus melankóliából az ébresztette fel, hogy kapott egy aprócska puszit az ajkaira.
 - Kibököd még ma, mi bánt téged? - kérdezte a tőle telhető legszelídebb hangján Naruto.
Mégis, ez olyan volt a kisebbik Uchiha számára, mint egy éles penge, ami pont a jó időben, pont a jó helyre fúródik be.
 - Miért mondanám el neked? - kérdezte dacosan, miközben felült. Óvatosan beleharapott a tökéletes, porcelán simaságú ajkaiba. A könnyeivel küzdött.

Naruto meglepetten pillantott Sasukére. Hirtelen nem értette, hogy mi a fiú baja, hiszen, ő nem bántotta, nem akarta bántani és... Óvatosan kinyúlt a fiú felé, de félúton megtört a mozdulat, megdermedt a keze a levegőben.
 - Rendben. Ha akarod, majd elmesélheted. Szívesen meghallgatlak. - suttogta.

Sasuke úgy érezte magát, mint akit pofon vágtak, vagy mit, akit beledobtak a mély vízbe, és most próbálja az utolsó csepp oxigént nem kifújni a tüdejéből, és csak kapálódzik a felszín felé. Még annak is jobban örült volna, ha erre a szöszi felháborodottan kijelenti, hogy a barátja, pasija, és joga van ennyit tudni róla. De nem, Naruto nem tette ezt. Az, az idióta egyszerűen csak, csak nem tett semmit. Megértő vele, és neki ettől csak bűntudata van, hogy milyen gonosz módon viselkedik.
 - Bocsánat. - motyogta.
Ez egyike volt azoknak a szavaknak, amit egy Uchiha életében nem sokszor használ, mert egy Uchiha mindig helyesen cselekszik, és sosincs miért bocsánatot kérnie.
 - Olyan bolond vagy. - nevetett fel Naruto. - Most miért kérsz bocsánatot? Van, amiről egyszerűen csak nem szeret beszélni az ember fia.

Deidara éberebb volt, mint eddig bármikor esténként, ennek több dolog is lehetett az oka. Például az, hogy tegnap este aludt, vagy az, hogy... Hát igen, a másik indok valószínűbb, mely szerint egy eszméletlenül szexi Itachi nevezetű egyén alszik az ágyában, és ő jelenleg a kanapén fekszik, és csak nézi. Nem, nem fekszik mellé, és nem kezdi el...

 - Dei... - suttogta Itachi, nagyon, de nagyon halkan. Remélte, hogy a másik nem hallja meg, bár annak is nagyon örült volna, ha másik meghallja. Azok a hülye összezavarodott gondolatok.
 - Tessék cica? - kérdezte mosolyogva a másik.
Igen, az idősebb Uchiha biztos volt benne, hogy Deidara vigyorog miközben ezt kérdezte, azzal a tőle jól megszokott, gúnyos, mégis eszméletlenül helyes vigyorával. És hirtelen nem tudta mit csináljon. Eredetileg azt akarta tőle megkérdezni, hogy igazat mondott-e az apja, és ő tényleg az-e, aminek beállították, esetleg nem, és ez az egész egy ostoba babona csak... Most még is úgy érezte, hogy ez nem lenne túl jó ötlet. Tulajdonképp, ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor Uchiha Itachi igazából nem akarta tudni a választ. Mert, ha igaz amit az apja mond, akkor a szőke nem szeretheti őt. Egyszerűen, az azt jelentené, hogy csak játszik vele, és ez, a világ legpocsékabb érzése volt ebben a pillanatban. Azt akarta, hogy Deidara viszont szeresse. Soha nem volt senki, akitől tényleg megkaphatta volna ezt az érzést. Nem volt igazi barátja, vagy barátnője, nem törődött vele senki. Ő volt a nagy, és erős Uchiha. Ha nem lett volna a világ legönfejűbb, és leghűvösebb embere, akkor is, max ő segített volna másoknak, és senki sem neki. Rá az ég egy adta világon nem figyeltek úgy az emberek. De a szőke, olyan mintha megtenné. Mintha érdekelné, hogy mi van vele valójában, és az új. És nagyon kellemes érzés.
 - Nem kényelmetlen a kanapé? - kérdezte végül, most már valamivel hangosabban.

Deidara szemei az eddiginél jobban is kitágultak. Meglepetten emelkedett fel ülő helyzetbe. Most jól értette, hogy lényegében Itachi, ha csak nagyon burkoltan is, arra célzott, hogy csatlakozzon hozzá az ágyon?
 - Áh, nem. Ne, vagyok olyan hülye, hogy valami kényelmetlen szart válasszak, végül is, egy jó kanapé sok mindenre jó. - felelte, és élvezettel figyelte, ahogy az idősebbik Uchiha halványan elpirul. Ó igen. Valószínűleg a másik pontosan értette, hogy mire is célzott.
 - Akkor maradj csak ott. - felelte erre a fekete hajú, és mintha enyhe sértődöttség érződött volna a hangjában.
 - Oh, miért, van jobb tipped ahol aludhatnék? - kérdezte a tőle telhető legártatlanabb hangján Deidara, bár, ez a kifejezés, és ő erősen oximoronnak számított, ha egy mondaton belül említették őket.
 - Hm, talán, az ágyban? - kockáztatta meg a kérdést Itachi.

Egy pillanat múlva besüppedt a matrac, jelezve, hogy a szöszi áthelyezkedett a kanapéról a fentebb említett alvó alkalmatosságra, a takaró felemelkedett, és az Uchiha fiú érezhette, ahogy Deidara bekúszik alá, egész közel hozzá, de mégsem elég közel. Itachi magában elmosolyodott, úgy igazán. Megfordult, és közelebb kúszott a szöszihez, majd a vállára hajtotta a fejét. Elégedetten szusszantott egyet. Így most már sokkal kényelmesebb volt az élet. Még halványuló tudattal érzékelte, hogy Deidara elkezd játszadozni pár rakoncátlan fekete hajtincsével.

 - Csak meg ne bánd Itachi, csak meg ne bánd. - morogta a szőke, amikor már biztos volt benne, hogy a másik nem hallja, mert elaludt. Elviselhetetlen erővel szállta meg az, az ősi ösztön, hogy most rögtön teperje le a fekete hajút, és tegye magáévá. Fojtogatóbban, mint eddig bármikor. Finoman beleharapott az ajkaiba.
 ~ Bírd ki, bírd ki, nem csinálhatod ezt vele, bízik benned, hallod, bízik benned! ~

Már reggel volt, és Deidara szemei meglepetten pattantak fel, ahogy egy puha test simult az övéhez. Nem azon lepődött meg igazán, hogy elaludt, azt megszokta, ha nagyon unatkozik, vagy el akarja terelni a figyelmét a gondolatairól, akkor bealszik, inkább azon, hogy Itachi, mint egy kismacska hozzábújt, és próbált minél kényelmesebben elhelyezkedni. Végül, amikor úgy érezte, hogy megvan a megfelelő póz, abbahagyta a ficergést. Egyetlen egy aprócska volt ezzel így, a fekete hajú feneke, szorosan hozzányomódott a szőkeség férfiasságához.  Deidara nyelt egy hatalmasat. Szinte képtelen volt elhinni, hogy a másik, ilyet csinál valaha is magától, és most mégis. Óvatosan átkarolta a vállait, és odahajolt a füléhez.
 - Tudom, hogy nem alszol Tachi. - susogta, egészen közel hajolt a másik füléhez.
A forró lehelete birizgálta Itachi nyakát, és fülét...
A fekete hajú az egész testében megremegett, és a porcelán ajkak között kicsúszott egy apró kis sóhajféleség.
 - Nem szeretnél megfordulni? - kérdezte nevetve a szőkeség. - Nem harapom le a fejedet.
Magában még mindig meg volt lepődve azon, amit reggeli ébresztés címszóval kapott. Mondjuk, ezen még lehet finomítani, de...
Itachi, csak morgott válaszként. Meg nem mozdult.
Deidara erre felült, elengedte a másikat. Egyetlen laza mozdulattal átlendítette a bal lábát a fekete hajú csípője fölött. Itachi akaratlanul is, ösztönösen ráfeküdt a hátára, és így már szemtől szembe voltak egymással. A szőke fiú nem ült le, továbbra is ott térdelt fölötte, és elmélyülten figyelte, a mélységesen mélyfekete szempárt. Tudni akarta, hogy mit gondol most a fiú. És mégsem kapta el egyetlen egy gondolatát sem. Ez kifejezetten bosszantotta a szőkét.

Csak nézték egymást.
Itachi mormogott valamit. Az arcát oldalra fordította, és mintha némi pír is megjelent volna rajta.
 - Nem értettem. - sóhajtott fel Deidara.
Olyan könnyű lenne most leülni a másik ölébe, szép szavakat mondani neki, elcsábítani, és magáévá tenni.
Tényleg pofon egyszerű lenne. Mégis, van valami azokban a fekete szemekben, amik visszatartják ettől. Sokszor látott már ilyen nézést, pontosan tudta mi az, de eddig még sosem zavarta. Az a szempár azt mesélte neki, hogy a tulajdonosa tapasztalatlan ilyen téren. Hogy csak a szája nagy a haverok előtt, de valójában...
Bár ez eddig soha nem fogta vissza, akkor mégsem itt van a válasz... De akkor mi oka lehet, hogy...
 - Köszi, mindent. - nyögte ki ismét Itachi.
Most már komolyan elvörösödött. Deidara legszívesebben felnevetett volna, olyan aranyosan nézett így ki. Mondhatni, erőszakolni valóan helyes volt, ráadásul, biztosra vette, hogy a fekete hajú srác, nem szokott lépten, nyomon ilyeneket mondani.
 - Tartozom neked.

Ez, az apró kis mondat, mint egy bomba robbant fel benne. Köszönet, szívesség, adósság. A másik, most tartozik, neki egyel, mondjuk egy kellemes éjszakával?! Mármint, napszakot tekintve reggellel, de az most végül is édes mindegy, nem igaz?
Deidara megrázta a fejét, pár szőke tincs előre hullott, óvatosan előrehajolt, közvetlenül Itachi feje mellett két oldalt rakta le a tenyerét.
Most akarta csak igazán tudni, hogy mit vár tőle a másik. Sosem érzett még így egyetlen egy emberrel kapcsolatban sem. Soha nem számított egyiküknek sem a véleménye, vagy az amit akartak. Az ő öröme számított, na meg a csábítás öröme. Bármelyik férjezett asszony, bármelyik apáca, de még a cölibátust fogadott papok, vagy az addig teljesen egyenes, csak is nőkhöz vonzódó férfiak is a karjába omlottak. Még csettintenie sem kellett. Önként rohant az összes a vesztébe. Most viszont érdekli a másik, és érdeklik a következmények.
És ettől megijedt. Konannak igaza van, egyre emberibben gondolkodik. Bár, ebben a pillanatban, nem is tűnt olyan rossznak ez az ember dolog.

A fiú tincsei csikizték a fekete hajú arcát.
Prüszkölt egyet, Deidara felnevetett, és eltűrte a haját a füle mögé.
 - Fejezd be. - jelentette ki csendesen Itachi.
A szőke finoman felvonta a szemöldökét. Mit fejezzen be?
De a másik nem ismételte meg még egyszer, a kezeit rákulcsolta Deidara nyakára, és egy hirtelen mozdulattal odarántotta magához.
Az ajkaik egymáshoz simultak, ismét. A bőrük felszikrázott, és mindkettejük szíve hevesebben kezdett el dobogni, igen, még Deidaráé is. Ritkán történt meg, hogy nem ő kezdeményezett. És főleg Itachinál... Ez a mostani alkalmat is beleértve kétszer történt meg.
Deidara szíve egy pici pillanatra összeszorult, miért a francért ilyen nehéz, ha Itachiról van szó?
Miért nem tudja egyszerűen csak addig kúrni, amíg még az eszméleténél van, és nem törődni vele soha többet?!

Az első pillanatban a legidősebb Uchiha fiú kicsit megijedt a saját tettétől, de nem bánta meg. Szerette a szőke fiú csókjait, az összeset, amikor lágyan, csak egy apró kis puszit lehel a szájára, amikor forrón, szenvedélyesen rátapad az ajkaira, amikor óvatosan végigcirógatja a nyelvével az ő nyelvét...
Szédült a vágytól, remegett minden porcikája, lángok emésztették fel belülről.
Óvatosan adott egy puszit Deidara ajkaira, úgy néz ki a szőke fiú nem akart megmozdulni.
Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet, amit csinált?
Itachi arcán a pír ismét feltűnt.

Deidara vett egy mély levegőt.
Hagyta Itachinak, hogy kiélje az újonnan jött bátorságát. Most ő következik.
Óvatosan, becézőleg csókolta a másikat, nem mélyítette el túlságosan.
A csók kifejezetten kellemes volt, noha Deidarának minden egyes izomrostocskája tiltakozott ez ellen a puhaság ellen, legszívesebben leteperte volna a fekete hajút.
A benne lakó szörnyeteg kezdett ébredezni, a vadászösztöne, most itt a zsákmány, itt van és ki van szolgáltatva neki, nem tudna hova menekülni...
 - Tsz. - hirtelen szakította meg a csókot, legördült Itachiról.
A francba is már, nem teheti meg, egyszerűen nem teheti meg ezt vele! Rohadtul nem teheti meg!
 - Én... - kezdte meglepetten Itachi, de Deidara leintette.
 - Nem a te hibád, egyszerűen csak félek, hogy letepernélek, ha így folytatod. Túl szexi vagy. - és megeresztett egy kaján vigyort a másik felé.
Az a legegyszerűbb, ha mosolyog, ha úgy csinál, mintha minden rendben lenne. Jobb, ha az idősebbik Uchiha fiú nem tudja meg, hogy minden egyes pillanatban játszik a tűzzel, a szó, szó szoros értelmében.

 - És ki mondta, hogy nem teheted meg? - kérdezte iszonyúan halkan a fekete hajú.