Vannak olyan pillanatok, amikor az embert olyan érzés fogja el, mintha kilépett volna valahová, a világokon kívülre, és csak lebegne, egy gyönyörű szappanbuborékban. Amikor semmi, de semmi nem lehet rossz, és minden tökéletes. Minden pontosan úgy történik, mint ahogy egy tündérmeséjében történnie kell.
Deidarát most pont ez az érzés kerítette hatalmába, ahogy Midori körbevezette az új szállásán, megmutatta neki az új, és sokkal jobb minőségű kimonókat amiket innentől kezdve hordani fog... Egyszerűen minden tökéletesnek rémlett most, hogy első osztályúvá nyilvánították. Ha igaz amit a mama-san mondott, ő az első férfi kurtizán, aki ilyen magas tisztséget ért el.
Könnyedén, szinte repülve ment ki a teaház mögötti kertbe. Úgy gondolta, sétál egy kicsit, amíg még ilyen szépen süt a nap, mint most.
Tényleg minden tökéletes volt.

Az ábrándozásából csak akkor eszmélt fel, amikor halk, zokogásféleséget hallott. Elindult a hang irányába. Nekik, sosem volt szabad sírniuk. Egészen kicsi koruktól kezdve ezt nevelték beléjük. A lebegő füzek világának gyermekei nem ejthetnek egy csepp könnyet sem, és sosem mutathatják ki, ha fáj nekik valami.
- Ino-chan? - nyögött fel meglepetten, amikor meglátta, hogy a bokor tövében ott kuporog az egyik legjobb barátja. Igen, barátja. Ino-chan nagyjából akkor érkezett meg, amikor ő, és volt, hogy együtt jártak el a különböző órákra. Bizalmas jó barátok lettek, bár egyikük sem gondolt a másikra, "úgy".
- Oh, csak te vagy az. - sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány, és letörölte a kimonója ujjával az utolsó pár csepp könnyét.
- Mi történt Ino-chan? - kérdezte Deidara, közben leült a lány mellé.
- Sai-sama...
- Igen?
- Ki akar váltani engem. - suttogta, és ismét potyogni kezdtek a könnyei.
- Ez miért baj Ino-chan? Hiszen, legalább bekerülsz egy családba, egy háztartásba ahol...
- Megkérdeztem tőle, hogy miért pont én kellek neki, és azt is, hogy tudja-e, mennyi ideje árulom a testemet ebben a bordély házban.
Deidara elnémult. Csöndesen figyelte a másikat.
- Azt is megkérdeztem tőle, hogy honnan tudhatom, hogy ez a legtöbb, amit elérhetek az életben. Hogy az ő 15. ágyasa leszek. Tudod, Deidara, nem tudom, te hogy vagy vele, de én inkább itt maradok. Inkább itt akarok lenni, semmint, hogy egész álló nap egy férfi nyakán kelljen csüngnöm, rettegve, hogy elrontok bármit, és akkor egyből kihajítanak az utcára. De ide már nem fogadnak vissza. Ez a közösség nem fogadna vissza, és a többi ember sem látna szívesen. Aki egyszer kurtizán volt, az többé nem ember, ha csak, nem talál, egy olyan gazdát, aki megbecsüli, és szereti őt. Igazából, te piszkosul mázlista vagy. Már most szereztél magadnak legalább két jó hírnevű, és sok pénzzel rendelkező uraságot. Kezdjük Akasuna Sasorival. És akkor már arról ne is beszéljünk, hogy a mai éjszakádra, ami az első lesz, mint első osztályú kurtizán, Uchiha Itachi lesz a vendéged...
- Tessék?! - nyögött fel meglepetten Deidara.
- Nem tudtad? - fordult felé szintén meglepetten Ino. - Már szinte mindenki tudja a teaházban...

Deidara készülődött, pontosabban, előkészítették az estére. Az óra épphogy csak ötfelé járhatott, és a nap még magasan járt az égen, de őt már sminkelték, és a háta mögött Midori-chan és Aiyama azon vitatkoztak, hogy melyik kimonóját vegye föl. A szőkeség behunyta a szemét, és elgondolkozott. Egészen pontosan Ino szavain. Tény, ami tény, őket, az emberek kihasználják, használják. Nekik nincs önálló akaratuk, és nincsen döntéseik. Bábuk. Szépek, törékenyek. Aztán eljár felettük az idő. A 28. születésnapjuk után elbocsájtják őket, de a legtöbben akkor sem mennek el. Csak azért hagynák el a teaház jól megszokott rendjét, a biztonságot, hogy valami paraszthoz odakerüljenek, mint szolga? Mert a legtöbbekre ez a sors vár. A legtöbb kurtizán, haláláig űzi az ipart.
- Hát bűn, ha valaki másfelé vágyakozik? - sóhajtott fel Deidara.
- Valami baj van? - fordult felé egyből Midori. Addigra Aiyama már elhagyta a helyiséget.
- Nem, nincs semmi. Csak gondolkoztam.
- Hát, akkor ne gondolkozz annyit. Még sok dolgunk van!

A nap utolsó sugarai bevilágítottak a teaház apró ablakán, és aranyos fénybe vonták a padlón térdelő fiút. Uchiha Itachi, bármelyik pillanatban itt lehet.
Ahogy a szőke fiú felnézett, akaratlanul is elmosolyodott, tudta, hogy elbűvölően néz ki, és biztos volt benne, hogy le fogja nyűgözni a daimjót.
A szobácska ajtaja olyan halkan csúszott félre, hogy valószínűleg Deidara észre sem vette volna a másik érkezését, ha nincs fent épp a feje.
- Kitünteted a házunkat látogatásoddal Itachi-san. - állt fel, majd hajolt meg olyan kecsesen, ahogy csak tudott.
- Hn. - morogta erre, mintegy válaszként az Uchiha.
- Parancsol enni, esetleg inni? - érdeklődött kedvesen, a szőke fiú.
- Teát, köszönöm. - felelte a másik, és Deidarának küzdenie kellett a feltörő nevetésével. Milyen bőbeszédű is ma a másik.

Uchiha Itachi elégedetten figyelte, ahogy a szőkeség a csengőért nyúlt, ahogy a szolgálóval közli az óhaját, és úgy egyáltalán minden egyes ki mozdulatát. Ha másnak nem, csak magának elismerhette, hogy valamilyen boszorkányos módon, lenyűgözte őt a fiú.
- Parancsoljon, Itachi-san. - nyújtotta felé immár a csészét Deidara.
Kortyolt egyet a teából. Volt egy apróság, ami szöget ütött a fejében.
- Miért magázol ismét? - kérdezte, és halvány mosollyal az arcán figyelte, ahogy a kis szőke elpirul, egy egészen kicsikét.
- Nem tudom... - felelte végül halkan, olyan halkan, hogy épphogy csak meglehetett hallani a hangját.
- Nyugodtan tegezz. Nem szokásom visszavonni a szavaimat, még akkor sem, ha részegen teszem azokat. - és Itachi megengedett magának egy apró, barátságos kis hunyorítást a fiú felé, aki erre felkuncogott.
- Akkor sose menjen résszegen olyan helyekre, ahol a pénze, vagy a hírneve forog kockán. - tanácsolta, még mindig nevetve Deidara.
- Rendben Dei-chan, majd igyekszem... - felelte egyből az Uchiha, és elcsodálkozott magán.
Soha, senkinek a társaságában nem szokott ilyen nyugodtan, és barátságosan viselkedni. Az a kis szöszi tényleg elvarázsolta valamivel.

- Esetleg, mit szólna az uraság egy fürdőhöz? - kérdezte játékosan Deidara, magában pedig próbálta még feldolgozni az új becenevét.
- Csak, ha te is jössz... Egyedül nem lenne olyan szórakoztató. - érkezett a válasz, miközben a másik arcára egy hamiskás mosoly kúszott.
A szőkeség fejében még az a képtelen ötlet is megfogant, hogy talán Itachi megint ivott. Vagy, mitől-mástól lenne ilyen... Milyen is? Talán, khm, normális?!

Itachi a félig lehunyt szemhéja alól figyelte, ahogy a fiú könnyedén kioldja a kimonóján lévő bonyolult csomót. Mondanom sem kell, hogy ő már rég meztelenül hevert a fürdővízben. Kicsit unta a várakozást. Fel nem foghatta, miért kell ennyi ruhát ráaggatni valakire, akiről úgyis perceken belül le fog kerülni az...
- Dei-chan.
A szöszi erre megfordult, és ez lett a veszte, ugyanis Itachi egy pillanat alatt elkapta a karját és könnyedén berántotta maga mellé a fürdővízbe.

Deidara egy pillanatig nem kapott levegőt, majd lassan kitisztult előtte a világ. Ott térdelt lényegében az Uchiha ölében, a vízben. Teljesen eláztatva ezzel a vadonatúj kimonóját. Ezért feltehetően a mama-san kitekeri majd a nyakát.
- Hagyd, majd kifizetem. - duruzsolta váratlanul Itachi a fülébe, és ettől ijedten összerezzent.
- Oh, milyen kedves... - sziszegte vissza, és óvatosan a férfi szája után kapott, Itachi pedig nem tiltakozott. Miért is tette volna, ha pont ez volt az, amit ő is akart?
Ahogy ajkaik egymáshoz simultak újra fellobbant mindkettejükben az a bizonyos láng, mint előző éjjel, a nyelveik vad, fullasztó csatába kezdtek, és a végére már alig kaptak levegőt. Pihegve váltak el egymástól. Deidara válláról elkezdett lecsúszni a kimonó. Ő ellenben Itachival inkább zihált, hisz lévén, hogy a férfi ölében ült, pontosan érezte a másik "reakcióját" erre az apró kis játékukra.
Itachi eközben nem tétlenkedett, és pár gyors mozdulattal leszedte a másikról előbb az felső, majd az alsó kimonóját. Az elázott selyem ruhadarabok kint landoltak a kád mellett, mire Deidara magához tért teljes mértékben.
- Mi lenne, ha inkább bent a tatamin folytatnánk, amit elkezdtünk? - kérdezte végül csöndesen, közben szorosan odabújt a másikhoz.
- Ahogy óhajtod. - susogta Itachi, és egy pillanat múlva már kint voltak a kádból, és a szőkével a karjai között indultak el a háló felé.

- Emlékszel a nevedre? - kérdezte nyugodtan Kakashi. - Emlékszel bármire is a múltaddal kapcsolatban?
Egy apró kis fejrázás. Száraz kis mozdulat. Semmit mondó kis mozdulat. Ugyanakkor, őszinte is.
Sasuke magában grimaszolt egyet. A legborzasztóbb dolog volt az egészben, hogy látni lehetett a fiún, hogy tényleg igazat mond, és nem emlékszik semmire. Ő, el nem tudta képzelni az életét az emlékei, vagy éppen a neve, származása nélkül. Milyen lehet elveszteni, mindezt?!
Feltehetőleg borzalmas.
A szőke hasa hangosan megkordult, és ezzel párhuzamosan iszonyatosan elvörösödött.
- Hozass neki valamit enni! - vetette oda félvállról Kakashinak.
A férfi felállt, és elindult kifelé, hogy teljesítse a parancsát.
- Kapsz enni mindjárt. - vetette oda a szokásos nemtörődömségével a fiúnak.
A kék szemek erre hatalmasra tágultak. Pontosan lehetett bennük látni minden érzelmet, ami egy jó japánra sosem volt jellemző. Egy igazi japán közöny marad akkor is, ha éppen egy katana pengéje készül leszelni a fejét. Aki ezt nem bírja megtenni, az elveszíti a méltóságát, nem csak mások, de az Kamik színe előtt is.
- Azt mondta, az, az ember, hogy te nem tudsz latinul. - mondta végül a kis szőke.
- Baka, ugye nem értesz semmit? - kérdezte keserűen Sasuke.
Egy fejrázást kapott válaszul.
- Ebben a házban, és ebben a tartományban is, én vagyok az úr. Neked, nem szabadna csak úgy megszólítanod engem, mert az méltóságon aluli.
- Melyikünk méltóságán aluli? - érdeklődött nevetve erre a másik, és Sasuke már azon volt, hogy akkor most leordítja a baka fejét a helyéről, amikor hirtelen észrevette a vidám kis szikrákat a fiú szemében. Akkor, ezek szerint, most csak viccelődik vele?
Ebben a pillanatban lépett be Kakashi, és a szöszi egyből abbahagyta a mosolygást. Mintha, nem is beszélgettek volna. Az Uchiha elégedetten elmosolyodott.
Talán nem is annyira baka a másik.

Deidara elmosolyodott.
- Mintha, itt valaki nagyon örülne nekem, ön nem így látja, daimjó úr? - kérdezte gunyorosan Itachit, közben óvatosan végigsimította a másik ágaskodó férfiasságot. Csak egy "hn"-nel vegyes nyögés érkezett, mint válasz, és a szőke erre óvatosan előrehajolt Lassan, kínzó lassúsággal végighúzta a nyelvét a másik hímtagján, majd apró kis puszikkal hintette be. Végül ugyanazzal a nyugodt lustasággal vette a szájába, hogy a nyelvével őrjítő masszázsba kezdjen.
Itachi hörögve markolt bele a tatamit borító gyapjú anyagba. Sokak próbálták már megy így kielégíteni, de ez most az összes eddiginél őrjítőbb volt. Érezte, hogy alig egy hajszál választja el a gyönyör kapujától. Enyhe vadállatias hörgéssel belemarkolt a másik szőke hajába, és felrántotta magához. Az ajkaik egymáshoz simultak, ő pedig óvatosan elkezdte tágítani a fiút, előbb egy, majd két ujjal hatolt bele, és kezdett el ollózni.
Deidara fájdalmasan felnyögött. Ezt az érzést sosem tudta megszokni, bár hányszor is volt férfival. Na, jó, az a bár hányszor igazából nem is olyan sok. A legtöbb vendégével el sem jutottak idáig, mert bőven elég volt nekik ha... Szóval beérték jóval kevesebbel is. Igazából két ember volt akikkel ténylegesen lefeküdt az eddigi pályafutása során, meg most Itachi a harmadik.
- Lazulj el. - susogta a fülébe a másik.
Deidara szívesen rávágta volna, hogy könnyű azt mondani, de végül nem tette meg. Próbálta magát megnyugtatni, és próbált, de tényleg megpróbált ellazulni!
Arra, ami jött mégsem volt felkészülve. Az az irgalmatlan feszítő érzés, mintha ketté akarna hasadni...
- Hogy lehetszh ilyhen szhűk. - kérdezte enyhén lihegve Itachi.
A szőke nem válaszolt, csak elrejtette a fejét a másik nyakhajlatában. El kell lazulnia... Akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe. Ráharapott az ajkaira, hogy ne kiáltson fel. Egyszerűen borzalmasan érezte magát, pedig az Uchiha még azt a szívességet is megtette neki, hogy próbálta felkészíteni arra, ami jön, ellenben...

Itachi általában nem volt a világ legfigyelmesebb embere. Nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla, vagy az, hogy mások mit akarnak. Viszont most feltűnt neki, hogy Deidara képtelen ellazulni, és minden egyes kis izmával ellenáll a folytatásnak. Nem értette, de eldöntötte, hogy egyelőre nem is akarja érteni, miről van szó. Semmi kedve lelkizni egyet. Nem ez, az, amire vágyik ebben a szent pillanatban.
Óvatosan belemarkolt a másik szőke tincseibe, és elhúzta a fiú fejét a vállgödréből.
Amikor ránézett az apró kis könnytől maszatos arcra egyből ellágyult a tekintete, úgy, ahogy még soha.
Nyomott egy apró puszit a fiú ajkaira.
- Nyugodj meg... Kár elsírnod ezt a szép kis arcocskádat. - súgta, és finoman nekidöntötte a homlokát Deidaráénak.
Érezte, ahogy a fiú légzése lassul, majd ahogy fokozatosan elernyed. Biztatóan cirógatta a kis szőke hátát a gerince mentén.
Nem akarja ő megerőszakolni, de még csak durva sem akar lenni ezzel a fiúval.

Különös volt, senki, mármint a másik kettő közül egyikük sem próbálta őt megnyugtatni. Nem érdekelte őket, hogy mit érez. Csak az számított, hogy... Az lényeg, hogy nem ő számított, és pont Itachi Uchihától nem várta volna ezt a viselkedést. Valamilyen módon olyan kellemes volt ez az érzés, hogy van valaki, aki törődik vele. Mintha számítana a véleménye, úgy, ahogy eddig még sosem.
Egy idő után óvatosan megmozdította a csípőjét, lassú ringatózás volt, és egészen biztos volt benne, hogy Itachi nem tiltakozna a jóval gyorsabb tempó ellen sem, de a férfi nem erőltette. Hagyta, hogy a maga módján csinálja a dolgokat. Ez bőven több volt annál, mint amit valaha bárkitől is kapott volna...
Ahogy a mozgásuk ritmusa egyre jobban gyorsult, Deidara elgondolkozott azon, hogy mi az amit most érez, mi az, amit egészen eddig egyetlen egy alkalommal sem érzett, és most mégis. Az egyik lökés eltalálta azt a bizonyos pontot, amitől forró lángok futottak végig az egész testén, és kéjes nyögés bukott ki a száján. A következő alkalommal próbált ismét úgy helyezkedni, hogy a másik eltalálja azt a bizonyos kis pontot, és amikor ez sikerült ismét felnyögött.
Érezte, hogy még pár ilyen lökés, és átlépi a gyönyör kapuját.

Itachi fél szemmel figyelte a mellkasán heverésző szőkét. Magában elismerte, hogy még sosem volt ilyen jó, senkivel az együttlét, mint most ezzel a fiúval.
Deidara amikor megérezte magán a figyelő tekintetet felkönyökölt és megeresztett egy bágyadt mosolyt a hírhedt daimjó felé. Valószínűleg, ha bárkinek is mesélni próbálna erről az éjszakáról, senki sem hinnél el, hogy a nagy Itachi Uchiha ilyen gyengéd, és figyelmes is tud lenni.
Egyikük sem szólt egy szót sem. Ide fölöslegesek lettek volna a szavak.
Végül a szőke csendesen feljebb kúszott, és ismét odahajtotta a fejét a másik nyakhajlatába. Elégedetten szusszantott egyet.
Még nem tudta, hogy mit gondoljon az Uchiháról. Egyelőre csak abban volt biztos, hogy a másik hangulatember, még akkor is, ha ezt remekül titkolja az egész világ elől. Meg talán abban is, hogy ezt az Itachit, aki ilyen gyöngéd, és figyelmes, szívesen látná máskor is...