Egyedül születünk a világra, de nem tudunk egyedül élni...

Jó lenne azt mondani, most, így, utólag visszanézve, hogy: "Én mindent megtettem". De nem mondhatom ezt. Mert akkor hazudnék. Persze, nem is az én hibám, hogy egy szörnyetegnek születtem meg. Nem az én hibám, hogy bennem lakik Kyubi no Yoko. Nem én tehetek róla...

Egyáltalán, miért pont én?

Miféle, szívtelen, beteges alakok lehettek a szüleim, hogy ezt tették velem?!

Sosem panaszkodtam rájuk, egyetlen szóval sem, noha nem ismertem őket. Nem mondtam róluk hangosan semmi rosszat, és örömmel hallgattam a nagypapi és Iruka-sensei meséit arról, hogy milyen zseniálisak voltak mind a ketten. "Milyen kiváló ninják." "Milyen tehetséges harcosok." "Külsőre olyan vagyok, mint az apukám, de belülre tisztára, mint az anyukám!" És észre se vettem eleinte, de minden egyes dicsérő szóval, nőttön-nőtt bennem a düh.

Gyűlöltem őket, noha sosem találkoztam velük.
 
Egy szülőnek sem szabadna ezt tenni a gyerekével!

Egy szülő sem hagyhatná el, csak úgy.

Az is lehet, hogy még élnek, csak nem akartak megtartani engem, a démont. Iruka-sensei pedig azért mond csak nekem csupa jó dolgot, hogy ne törjek le e miatt az egész miatt. A perverz vén remete is azért beszél csak így, hogy én boldogan abban a tudatban élhessek, hogy a szüleim jó emberek voltak.

De hát most komolyan! Még a sírjukat sem láttam soha...

Ha van egyáltalán nekik...

És nem arról van szó, hogy nem kellek nekik...

Én a démon.

Senki sem ismer engem valójában. Nem tudhatjátok ti ostoba konohaikak, ki, vagy mi vagyok! Mindig csak annak láttatok, aminek akartatok. Konoha, a rejtőző levél falu, egy zseniális ninja város... Remélem, mindenki érzi, hogyan csöpög a hangom a gúnytól.

Konoha a titkok, hazugságok, és árulások városa.

Volt. Van. Lesz.

A legnagyobb meglepetés az volt, hogy Nanával nem, hogy könnyű volt utazni, hanem egyenesen kellemes. Lehetett vele beszélgetni, lehetett tőle kérdezni, viccelődni, és hosszú órákon keresztül hallgatni. A végére már úgy érezte, hogy évek óta ismeri a szöszi lányt, nem pedig csak pár napja. És mégis, valahol mélyen, belül, megsúgták neki az ösztönei, hogy ne ítélkezzen ilyen elhamarkodottan a lányról. Mert ha megtenné, ugyanúgy viselkedne, mint a többi konohai ninja, és ember. Hogy is mondta annak idején Neji? "Ítélkezünk, és elítéltetünk, mind."

Ha most egyszerűen csak azt mondaná, hogy Nana, kedves, megértő, barátságos, bedőlne egy maszknak. Amit a lány a világ felé mutat védekezésképpen. Néha, amikor a tábortűznél ültek, mert nem találtak jobb szállást, lehetett látni a lány szemében valami mélyről jövő szomorúságot. Mintha a tűz, emlékek hadát hívná életre benne, hogy elkápráztassák, megbotránkoztassák őt saját életének apró kis részletei. Ilyenkor ő sem szólt egy szót sem, csak nézte a tüzet, és töprengett a saját sorsán. A tűzről, bármilyen meglepő is, először mindig Sasuke jutott az eszébe. Az Uchiha fiú mestere volt a különböző tűz alapú technikáknak, és mégis, minden egyes sikeresen végrehajtott jutsu után rosszallóan ráncolta a szemöldökét, mintha valójában elhibázta volna a dolgokat. És halkan, hogy szinte senki se hallja, mindig csak annyit mormolt: "Újra."
Ilyen, megannyi pillangó emlék repdesett a fejében minden egyes alkalommal. A barátai. A társai. A tanárai. Azok, akikről azt hitte, fontosak neki. Talán nem is a tűz tehetett róla, de megint, egyre többet foglalkoztatta őt Sasuke. Most, hogy ő is elhagyta a falut, nagyjából át tudta érezni, milyen lehetett a másiknak. Hallani a hangot, ami messze csábítja őt az otthonától, és minden, eddig általa ismert dologtól. Követni azt az utat, amit, érzékleteit és jelenlegi tudásod szerint, neked rendelt a sors.

Igazából szerette ezeket a beszédes csöndeket közötte, és Nana között. Sosem volt még ember, akivel együtt tudott hallgatni, nevetni, beszélni. Felmerült a fejében a lehetőség, hogy akár még a lány személyében egy barátra is lelhet az idő múlásával. Most még csak két ember, akiket összehozott a sors. De ki tudja, mit hoz a holnap.

Mindeközben Konohában összegyűlt a Nagy Tanács.
Minden egyes klán vezetője. Minden egyes klán eljövendő vezetője, az új generáció. Az ANBU kapitány, és két helyettese. A Hogake személyes tanácsadói. Sőt! Még a Tűr ország földesurát is képviselte, három megbízható embere.

Tsunade komor léptekkel indult el a terem felé. A cipője csak úgy kopogott a folyosó kő padlóján. Az arcán különös fintor játszott. Az ösztönei már megsúgták; ennek a találkozónak nem lesz jó vége, bármit fog mondani, vagy tenni. A háta mögött ott jött Sizune, Tontonnal, és mind a ketten zavartan, kicsit talán félve figyelték az úrnőjüket. Kétség kívül, az ötödik Hogake még sosem volt ilyen, mint most. Nem is dühös volt, nem is csalódott. Még nem tudta volna megfogalmazni magában ezt az érzést. Valami különös massza kavargott a belsejében, valahányszor csak eszébe jutott Naruto rejtélyes eltűnése. Mindazon által a tartása, és a megjelenése határozottságot sugárzott amikor belépett a terembe, ahol ma minden kétséget kizárólag egy ember sorsáról fognak dönteni...

 - Még nem mindenki tudja, de ma azért jöttünk ide, hogy döntsünk egy igen súlyos ügyben - kezdett bele rögtön, amint meghallotta maga mögött az ajtó csukódását - Uzumaki Naruto, immár majdnem egy hete, elhagyta a falut. Semmi nyomot nem hagyott maga után, hogy merre ment, miért, vagy kivel, esetleg milyen szándékkal.

Tartott egy kis hatásszünetet, közben pedig figyelte az arcokat. Az öregek nagy része komoly, elgondolkodó fejet vág, a fiatalabb generáció tagjai viszont, akikből majd az új vezetők lesznek, értetlenül néztek körbe. Halovány mosoly rándult a szája szélére, amikor látta, hogy Yamanaka Ino, esküdt ellensége Haruno Sakura felé fordul, és együtt érző pillantásokat küld felé.

 - Sokan, akik most itt vagytok, nem értitek, hogy ez miért olyan fontos... - folytatta immár jóval lágyabb hangon - De...

 - Nem közölheti velük! - jelentette ki határozottan Danzou. - A jelen lévők nagy része, még kölyök. Fel nem fogná ennek az egész szörnyűségnek a jelentőségét. Azt javaslom, hogy a fiatalokat, bármennyire is fontos a tűz akaratának örököseit tájékoztatni a világ folyásáról, de küldjük haza.

Páran elismerően hümmögtek ezekre a szavakra, mások rosszalló pillantással néztek Danzou főtanácsosra. Az ANBU harcosok szótlanok maradtak, szintúgy a Daimyo emberei.

 - Szerintem pedig maradniuk kell - vágta rá Tsunde. - Vagy ha más nem, akkor legalább most tisztába kell velük jönnie, hogy miért bánt mindenki éveken keresztül olyan megalázóan Konoha árvájával, és miért kellett nekik messziről elkerülni. Jogukban áll tudni az igazságot Uzumaki Narutóról, különösen akkor, ha pár nap múlva akár ők, akár a szüleik, vagy klánjuk egyéb tagjai lesznek a fiú után küldve, ölési paranccsal a zsebükben! - fakadt ki a Hokage, hozzá igen nem méltó módon.
Remegett az idegességtől, és legszívesebben belepasszírozta volna az öklét a tanácsos okos kis fejébe. Miért kell azoknak mindig mindent jobban tudnia, miért vannak mindig a gyors, és egyszerű, ám de kegyetlen megoldás párján, ahelyett, hogy a békét, és az igazságot támogatnák.

 - Tsunde-sama, miről van szó?
Mindenki nagy meglepetésére, Hyuuga Hinata volt az, aki felszólalt, mint a Hyuuga klán következő klán vezetője. Az apjának az arcán egy egészen pici pillanatig átsuhant a meglepődés, majd visszatért a semmitmondó arckifejezéséhez. De mélyen, belül elgondolkodott azon, hogy talán a lánya nem az, akinek látszik. Ám ez tényleg csak egy nagyon apró, futó gondolat volt. Aztán visszatért minden a rendes kerékvágásba.

 - Arról van szó, hogy Uzumaki Naruto nem más, mint a kilencfarkú démon, a Kyuubi őre. Benne lakik a démon. Ő egy jinchuuriki. Ezért akarja őt elkapni az Akatsuki. Azért van kétféle chakrája. Azért gyógyulnak meg a sebei. És legfőképpen, ezért van most haditanács.

 - Akkor már fejezze be Tsunade-sana - kezdett bele a Hokage tanácsosainak egyetlen nőnemű tagja. - Mondja ki a kölyköknek, hogy a fiú azért fontos, mert jelentős katonai erőt képvisel. Ha átveszi felette a Kyuubi az uralmat, szinte ölhetetlen lesz, és minden elpusztíthat maga körül. Tegye hozzá, hogy az édes kis Naruto közveszélyes a társadalomra nézve, és örüljön, hogy eddig életben hagytuk.

 - Már hogyne hagyták volna életben! - nevetett fel keserűen Shikaku.
 - Hm? - nézett fel lustán az apjára Shikamaru.
 - Ha nem teszik meg, akkor talán megint megtámadja a falut a róka. Vagy elkapja az Akatsuki. Esetleg maguknak kell elvinni a balhét, és vállalni minden felelősséget a róka áldozataiért. Így az egészet rátukmálták egy szerencsétlen kisfiúra, aki kegyetlenségben született, gyűlöletben nőtt fel, és semmit sem tehetett azért, hogy változtasson a sorsán... A falu lakói utáltak, és úgy bántak vele mint egy korccsal, mert az elveszett családtagjaikat, barátaikat, szeretőjüket, ismerőseiket látták benne. A gyerekeink pedig követték a példát, hiszen csak van annak valami oka, hogy a szülők ilyenek. Nem mondom, hogy én szent lennék, és pátyolgattam volna azt a szerencsétlent, de be kell látnunk, hogy a mi hibánk, hogy a helyzet idáig fajult.

 - Miről beszélsz Shikaku? - kérdezte az egyik ANBU. Aki, bár ezt senki sem sejthette, de maga Hatake Kakashi volt, a maszk alatt.
 - Szerintem mindegyikünk halott már rá példákat, hogy a jinchuurikik elhagyják a falujukat, és megpróbálnak új életet kezdeni...

 - DE NARUTO NEM OLYAN! - érkezett a kiáltás egyszerre több szájból is.
A fiatalok, Sakura, Hinata, Ino, Chouji, Shikamaru, Kiba, Shino zavartan néztek egymásra.

A felnőttek pedig még zavartabban néztek gyermekeikre, úgy, mint az idegenekre, akiket egészen eddig nem is láttak. Mégis megtört volna a durva hagyomány, és a lázadó fiatalság nem követte volna a hagyományokat? Megkedveltek egy démont? Emberként tekintettek egy szörnyetegre?!

Naruto egyre növekvő zavarral nézett körbe az apró falucskában. Minden egyes házat szemétből építettek, alig jártak emberek az utcán, és sehol sem volt egyetlen egy utcai árus, mutatványos, de még csak hasonló sem.
 - Hol vagyunk? - kérdezte nagyon halkan.
 - Ez itt, Eső ország határa. Pontosabban, az első falu, a határ után. Már elhagytuk a Tűz földjét.
 - De... Ők... Itt... Nem értem.
 - Ez az ország nagyon picike Naruto-chan - mondta némileg korholó hangon, Nana. Öt nagy shinobi nemzet közül, három a közvetlen szomszédja. Lehet, hogy Konohának egy-egy kisebb háború meg sem kottyan, és hamar rendbe tudjátok hozni a dolgokat, de ez egy pici ország Daimyo, az az támogató nélkül. Pontosabban volt nekik, de ugyanaz a Daimyo figyel sok, kisebb környező országra, és erre az egyre, lévén, hogy a háborúktól a földje már termékeny, a ninjái jók, de hamar elviszi őket az éhezés szinte már nem is tart igényt. Csak azért van még mindig nála, mert ez is plusz földet, tehát plusz hírnevet jelent a számára. De igazából nem törődik az itt élőkkel, és azzal, hogy naponta hány ember hal meg.
 - Ez embertelen - motyogta dermedten Naruto.
 - Az ember nem tudja értékelni a jó dolgát, amíg szembe nem jön vele az igazán csúf világ. Viszont kérlek, most gyere. Nem időzhetünk itt sokáig, és nem tudunk rajtuk segíteni, még akkor, sem ha nagyon szeretnénk. Mi, vagy legalábbis én mindenképpen csak egy parányi embere vagyok a történelem hatalmas körforgásának. Egészen apró dolgokat sem tudtam megakadályozni, most miért lenne más.
Hirtelen a szája elé kapta a kezét, mint valaki olyan, aki hatalmas titkot fecsegett el alig pár perce. Zavartan nézett félre, Naruto fürkész tekintete elől. Végül hosszas hallgatás után a szőke jinchuuriki szólalt meg először:
 
 - Rendben, induljunk.
És mentek, és ő csak nézte, ahogy elsuhan mellettük a kopár, élettelen táj, a sok-sok sovány ember, megannyi reszketeg öreg, és a rengeteg kóborló árva, akik élelemért, és kevéske vízért könyörögnek. Belegondolt, hogy lehetett volna ilyen, az ő élete is. Születhetett volna ide, ebbe az országba is akár. De akkor legalább az a tudata meglenne, hogy nem csak neki kell keményen küzdeni a minden napi betevőjéért, nem csak neki kell gyűlölködő pillantásokat elviselni attól, aki még nem tapasztalt hasonlót, mint ő. Tudná, vannak testvérei. Megkeresné őket, és összeállnának egy csapatba, hogy könnyebb legyen a túlélésük. Együtt lopnának, aludnának, keresnék a bajt, és küzdenének vadállatias elszántással a minden napok réme ellen. Igazi bajtársai lennének, és nem csak mű barátai.

Mert innen, a háborús világ utolsó emlékéből nézve, Konohában nem voltak igazi barátai. Nem tudott olyat, aki elé is oda vetette volna magát ahhoz, hogy megvédje őt. Ő ugrott volna! De most nem jutott eszébe senki sem, aki megtette volna ezt viszont. Váratlanul villant be a fejébe, egy immár sokat koptatott név: Sasuke! Hiszen ő ezt már meg is tette érte! Majdnem meg is halt emiatt az a bolond. Melegség járta át a szívét ebben a kicsit, és hideg országban, ahogyan eszébe jutott az első igazi küldetése a 7-es csapatnak. Ahogy eszébe jutott örök riválisa, és barátja, Uchiha Sasuke. Halovány, szomorkás mosoly kúszott az arcára. Pontosítania kéne a szavait; az egyetlen, aki tényleg megtette, aki feláldozta magát érte, az elhagyta már. Elhagyta egész Konohát, és elhagyta őt is.

 - Jól vagy? - rázta fel a gondolataiból, Nana kérdése.
 - Aham. Megvagyok.
 - Ki miatt vagy ilyen szomorú?
 - Mi?! Honnan veszed, hogy én valaki miatt... - kezdett bele felháborodottan a szőke srác.
 - Látszik. És ez az én erőm. Emlékszel... Meséltem neked a 10 legnagyobb ninja hibáról. Az én hibám a 7. Szerelem.
 - Nem vagyok szerelmes! - kiáltott fel Naruto, és iszonyatosan elvörösödött.
Már csak a puszta gondolat, hogy ő, és Sasuke... Tulajdonképp nem zavarta. Mármint, tényleg nem zavarta. Csak, furcsa volt. Meg ebben a pillanatban, nem tudta volna elképzelni, hogy ő, és az első igazi barátja. Egy barátba nem szeret bele az ember. Az, hogy valaki szerelmes valakibe, és az, hogy valaki barátja valakinek, az két teljesen különböző dolog!

Nana felkuncogott.

 - Ne nevess! Tényleg nem vagyok az!
 - Attól még, hogy egyre hangosabban ismételgeted, nem lesz igaz.
Naruto arcára különös fintor ült ki.
 - Amúgy is, még ha az is lennék, te honnan a fenéből tudnád?
 - Nem sokára megtudod a részleteket - vágta rá erre, Nana. - Mindjárt megérkezünk a főhadiszállásunkra.

A jichuuriki fiú erre még az előzőnél is kelletlenebb arcot vágott. Nem szerette, amikor a lány nem válaszol neki nyíltan a kérdésre. Bár, ha jobban belegondol, ő sem szokott mindig válaszolni. De akkor is! Amit most elhallgat, az egy nagyon fontos információ. Ő meg csak, a személyes apróságairól nem szokott mesedélutánt tartani.

 - Nem bízol bennem.

Nana meglepetten fordult oda Narutóhoz. Persze, hogy nem bízott benne, ahogy ez fordítva sem volt igaz. A másik sem bízott benne. Mégis megsebezték a szavak. Furcsán rosszul esett neki, hogy a fiú ilyenek feltételez róla. Noha igaza van. Zavartan rázta meg a fejét. Össze voltak kavarodva a gondolatai teljesen.

 - De majd fogok - motyogta válaszként. Épp csak hallani lehetett a hangját.

Hatalmas vihar söpört végig a tájon, de őket ez sem állíthatta meg. Nem állhattak meg. Nana nagyon jól tudta, hogy már így is késnek a megbeszélt időponthoz képest. Bár talán Yuro nem lesz olyan dühös rá, ha meglátja, hogy Naruto vele van. Igen, talán akkor nem is lesz olyan dühös. De ebben nem bízhat igazából. A főnökük egy igazi hangulatember, sosem lehet nála előre tudni azt, hogyan fog reagálni valamire. Múltkor is, amikor Kyuu, San és ő elmentek egy küldetésre, és úgy érkeztek vissza, hogy az nem igazán volt sikeres és... De ezekre jobb nem emlékezni.

 - Nem állhatunk meg? - kiáltott át az útitársa a viharon keresztül.
Sajnos, Nana csak a felét értette a mondat, ugyanis közben iszonyatos robajjal becsapódott egy villám a közelükbe. Fintorogva nézett fel az égre. Szinte már otthon érezte magát. A sziklák, viharok, és démonok városában. Nem válaszolt Narutónak csak ment előre, közben megpróbálta kiűzni a fejéből az emlékeit. Nem akart nosztalgia estet tartani, pont most. Egész testével belefeszült a szélbe, ami, naná, hogy szemből fújt, és minden erejével valami másra akart gondolni. Nem az igazi otthonára, nem a bátyjára, nem a szerelmére, nem a jegyesére... Könnyek szöktek a szemébe.

Naruto némán kullogott a lány mögött. Borzalmasnak tartotta a vihart. Konohában még sosem tapasztalt, ehhez még csak hasonlót sem. Voltak kisebb záporok, esők, és viharok. Vagy legalábbis régebben azokat a kis valamiket viharnak hívta. Most úgy érezte, újra kéne írnia fejben az értékrendjét. Az eső olyan hevesen, és olyan nagy cseppekben esett, hogy kénytelen volt azt hinni, az alsó gatyája is egy hétig fog száradni, ha végre elérnek valami szárazabb helyre. Átkozta magát, hogy nem hozott magával semmi eső védelmet. Aztán rájött, hogy az sem érne semmit. A villámok olyan hangos menydörgéssel, és robajjal jártak együtt, hogy biztos volt benne, hogy a következő alkalommal be fog szakadni a dobhártyája. A szél pedig olyan mérhetetlen erővel fújt, hogy félő volt, felrepül a következő alkalommal, és meg sem ál... Teszem azt a Rejtőző Ködig. Végül is, meglátogathatja ott a régi barátait.

 - Borzalmas ez a vihar! - kiáltott oda Nanának, bár nem volt benne biztos, hogy a másik meghallja.
De a lány megfordult, és rámosolygott, olyan módon, mint ahogy a vadállatok mosolyoghatnak a prédájukra.
 - Köszöntelek az én világomban! Iwagakure határa mentén járunk. Magában Iwában ennél sokkal durvább viharok vannak. Én így nőttem fel.

A jinchuuriki fiú egy kurta biccentéssel jelezte, hogy érti, és hallotta is. Közben azon merengett, hogy most egészen sok mindent megtudott a lányról. Például azt; hogy eredetileg a Rejtőző Kő ninjája volt. Viszont sehol sem látott rajta egy fejpántot, egy jelvényt, vagy bármit, ami az országa jelképével lett volna díszítve. Ezt kicsit azért furcsának találta. Egy ninja aki sehová sem tartozik?

 ~ Egy rokonlélek ~ gondolta fanyarul.

Meglepetten tapasztalta, hogy Kyuubi nem szól erre egy szót sem. Sőt! Igazából napok óta nem beszélt azzal az átkozott rókával. Továbbra is érezte a jelenlétét, hallotta, ahogy fel-felmorran egy-egy megszólalásukra, de már nem szólt hozzá egy szót sem. Valójában az óta nem beszéltek egymással,a mióta felbukkant, Nana. Annyi mindennel volt tele a feje, és olyan sok mindenen gondolkodott, hogy nem volt ideje arra a pokolfajzatra. Csak reménykedni tudott benne, hogy emiatt a róka nem sértődött meg rá, mert akkor nagy bajban lesz. Bár, neki lenne igaza. Hiszen egyáltalán nem jó érzés, ha az embert elhanyagolják, és folyton csak azt éreztetik vele, hogy ő egyáltalán nem fontos.
De a démon mondjuk, mégsem gondolhat ilyeneket. A démonoknak nincsenek igazi érzései. Vagy tévedne?

 ~ Kyuubi... ~ kezdett bele bátortalanul.

Dühös morranás.

 ~ A démonoknak vannak érzései?

Először néma csend. Majd a szörnyeteg olyan hangerővel nevetett fel, hogy Naruto kis híján felugrott az ijedtségtől.