Itachi elégedetten nyújtózott az ágyában. Rájött, hogy ez lesz a kedvenc napja ebből a két hétből. Későn kelhetnek, mert a programok csak ebéd után kezdődnek, viszont, jogosan ellóghatnak a suliból, mert szabad foglalkozásként, aki akar, elmehet még egy múzeumba.
Deidarát meg amikor megkérdezte tegnap, hát tulajdonképp a másik nem mondott semmit, de a hallgatás beleegyezés, tehát a szöszi beleegyezett abba, hogy itthon maradnak és lustulnak. Ami viszont a holnapot illeti. Na, attól hányinger kerülgette Itachit.
Holnap cserediákostul bent lesznek az iskolában, egész nap.
Egyrészt, holnap lesz a nagy Irodalom témazárójuk a verselemzésből, meg a szótagszámolgatós hülyeségből, amit ő teljességgel nem ért, és nem is akarna érteni, viszont Kakashi azt mondta, hogy ezen kívül már nem lesz ilyen sokat számító dolgozatuk az év végéig.
Egy hatalmas nyögés keretében újra elterült az ágyán.
Nem akart egy ilyen szép reggel, ilyen hülyeségekre gondolni.
Végül felült. Arra a következtetésre jutott, hogy egy jó, meleg zuhany mindenképp jót tenne neki, mielőtt lemegy reggelizni, meg megnézi például, hogy hol van Deidara.
Gyorsan előhalászott magának pár ruhadarabot, hogy ne kelljen majd meztelenül flangálnia... Kicsit kínos lenne, ha a másik mondjuk pont, akkor akarna lemenni reggelizni, és ő meg ott állna egy szál semmiben.
Teljes nyugalommal lépett be a fürdőszobába, aztán ledermedt.
Elvörösödött, nem kicsit, nagyon, és kiesett a ruhája is a kezéből.
Úgy néz ki nem a szöszi foglya őt meglátni meztelenül...

Deidara meglepetten pislogott föl. Ő is pillanatok alatt felöltött egy decensebb paradicsom színű árnyalatot.
A törülközőt, amivel eddig a haját törölte szárazra, gyorsan a dereka köré csavarta.
Ennél kínosabb szituációt el nem tudott volna képzelni.

Itachi tekintete egy pillanatig fel, alá járt a másik testén, és kelletlenül állapította meg, hogy a másiknak nagyon is jó alakja van, és... Nem, az nem lehet, hogy ő megvizsgáljon egy másik pasit, és meg legyen elégedve az eredménnyel úgy! Ő a csajokat szereti. Kizárólag, csak is a lányokat!
 - Bocsánat. - nyögte ki végül.
Az arcáról kezdett eltűnni a pír, és gyorsan lehajolt a ruháiért.
 - Nem, én voltam a hülye, be kellett volna zárnom az ajtót. - vágta rá egyből Deidara.
Ismét beállt a csönd, hosszú perceken keresztül hallgattak, és mind a ketten kerülték a másik tekintetét.

Itachi még mindig azon csatázott magában, hogy képtelenség, hogy helyesnek találja a szöszit, aki srác! Egyértelműen...

Deidara pedig épp készült magának lekeverni mentálisan egy pofont. Na, jó kettőt. Az egyiket azért, mert nem csukta be az ajtót, a másikat meg azért, mert elmerengett azon, hogy vajon a fekete hajú mit is gondol róla. Mármint, úgy egyáltalán. Alkatilag meg minden.

 - Megyek. - mondta végül a szőke, és villámgyorsan távozott a fürdőszobából.
Az idősebb Uchiha pedig hálát adott a jó Istennek, hogy a másik szemmel láthatóan nem vette észre, hogy a nadrágja különösen szűk, és kényelmetlen lett a látottaktól...
 - Nem létezik, hogy ráizgultam egy fiúra. - morogta, már csak magának Itachi.
Végül a kellemesen megnyugtató, relaxos forró fürdőből egy gyors hideg zuhany lett.

Azon a téren kellett találkozniuk, ahol tegnap befejeződött a kincskeresős játék. Azonnal szétosztották őket két csapatra, persze figyelve arra, hogy a "párok" együtt maradjanak. Az egyik fele a társoságnak a Vidámparkban kezd, és a Vakok világa nevű kiállításon folytatja, a másik fele meg ugyanezt, csak fordított sorrendben. Deidara és Itachi az utóbbi csoportba kerültek...
 - Egy újabb múzeum! - nyögött fel az idősebb Uchiha minimum olyan hangon, mintha különösen kegyetlen kivégzésre vinnék.
 - Az nem olyan múzeum te hülye! Főleg mert nem is az! Ez csak egy kiállítás, ami szemlélteti a vakok életét. - korholta Deidara, és magát is meglepte azzal, hogy végre hozzászól Itachihoz. A reggeli incidensük óta nem igazán beszélgettek.
 - Hogy mit csinál? - fordult értetlenül a szöszihez a másik.
 - Az a lényege, hogy az egész kiállításon nem látsz semmit és mindeközben életszerű helyzetekbe keveredsz. Úttesten kell átmenni, benézhetsz egy bárba, konyhába, meg csomó ilyen.
 - Te honnan tudsz ennyi mindent?
 - Olvastam...

A tárlat vezetőjük elmagyarázott csomó mindent, bemutatott pár szerkentyűt, például a mérleget ami hangosan megmondja a súlyodat meg csomó ilyesmit. Aztán a mostani csoportot is szétszedték három felé, mert úgy gondolták, hogy ha 30-40 diák bemegy egyszerre az csak is katasztrófával végződhet. Szerintem jól gondolták...
Deiék az utolsó csoportba kerültek be, így eltöltöttek majd 2 órát azzal, hogy ültek, és unatkoztak.
Végül ők is sorra kerültek. Mielőtt bementek volna a férfi, a tárlatvezetőjük elmagyarázta, hogyan tartsák maguk előtt a kezüket, amikor közlekednek, hogy biztosan ne menjenek neki semminek. Illetve megkérte őket, hogy viselkedjenek rendesen, mert ezek nagyon is komoly, és életből vett szituációk, na meg aztán pakolják el azokat a cuccaikat, amiket nem szeretnének elveszíteni. Aztán elmondott egy helyes kis történetet arról, hogy három hónappal ezelőtt egy nő elhagyta a gyűrűjét, és az óta sincs meg, mert egyszerűen képtelenség megtalálni abban az útvesztőben, vaksötétben.
Pár lány egyből elkezdte lekapdosni magáról a mindenféle márkásnál márkásabb ékszereit. Deidara pedig azon gondolkodott, ha kikapcsolja a telefonját, és véletlenül eldobja valahol útközben, akkor ugye azt sem fogják megtalálni.

Végül beléptek az előtérbe. A férfi pedig bezárta az ajtót mögöttük. Egyből vaksötét lett minden. Volt aki elkezdett sikítani...
 - Nyugalom! Mindenki fogja meg a mellette álló kezét, amíg nem érzitek magatokat eléggé biztonságban.
Most jött az érdekes rész, ugyanis mindenki elkezdett mindenfelé kapálódzni megfelejtkezve arról, hogy mit mondtak nekik még odakint. Aztán ha valaki megtalálta a másiknak bármilyen testrészét, rákérdezett, hogy az kié, és ha a személy olyan volt, akibe inkább nem kapaszkodott volna, egyből elengedte.

Deidarát még életében nem tapizták le ennyiszer, mint most. Hirtelen egyáltalán nem tartotta jó ötletnek ezt a kiállítást. Épp hátralépett, és megpróbálta visszaszerezni a bal karját egy műkörmös kéztől, amikor nekiment valakinek.
 - Bocsánat. - nyöszörögte immár ki tudja hányadjára.
 - Deidara? - kérdezte Itachi.
 - Én. - nyöszörgte a szólított, és még mindig nem szerezte vissza a bal karját.
Az idősebbik Uchiha egy laza mozdulattal átkarolta, és közelebb húzta magához.
Deidara bal karja kiszabadult végre, és felfoghatta, hogy milyen közel van hozzá a másik. Érezte, a másik leheletét a fülénél, és azt, hogyan ver egyre hevesebben a másik szíve.
 - Ita...
 - Lehiggadtatok végre kölykök? Indulhatunk?!
A szőke nem tudta feltenni az őt érdeklő kérdést, ugyanis Itachi közben elengedte, és elsodródott valamerre a sötétségben.

A kiállítás jó volt. Az első ijedtség után mindenki élvezte már, illetve mindenki keresztbe kasul megismerhette a többiek minden porcikáját... Deidarának egy idő után az az érzése támadt, hogy az Uchiha szándékosan kerüli őt közben. Mindenkivel összeütközött jó párszor, Itachival meg csak akkor, egyszer az elején. Vagy ez csak puszta véletlen lenne?

A vidámpark már jobb mókának ígérkezett, de előtte elvitték az egész csapatot a legközelebbi Mc Donald's-hoz, mert a társoság nagy része már kezdett éhen halni. Az idősebbik Uchiha ott is feltűnően szótlan volt, és még azt sem vette észre, hogy rendelt egy olyan menüt, amit egyébként ki nem álhatott, és teljes nyugalommal ette meg... Aztán utólag persze anyázott egy sort, de az már jóval később volt. A gondolatai még mindig lefagytak azon a ponton, amikor Deidara nekiütközött. Valami ősi, szinte már ösztönszerű mozdulat volt az, ahogy magához húzta, és belélegezte az egész testéből áradó kellemes illatot. Nehéz lett volna megmondani, hogy mire is emlékezette. Vaníliára, meg valami virág félére. Talán bergamot?
Arra eszmélt fel, hogy Deidara finoman oldalba böki, a Mc Donald's-ban, és fogalma sem volt róla, hogy került oda, vagy mi történt addig. A Vakok világa helyén, egy nagy fekete folt volt a memóriájában.
 - Mi az? - vetette oda félvállról, és abban a hűvös stílusában, amit az első napokban használt.
A szőke szemöldökök meglepetten emelkedtek a magasba, és a tulajdonosuk, egy egészen érdekes fintorfélét vágott erre a hangsúlyra.
 - Mi a baj? - kérdezte végül Deidara a tőle telhető legnyugodtabb hangján.
 - Semmi olyan, amin segíteni tudnál. - felelte végül némi hezitálás után az Uchiha.
Persze, azt is mondhatta volna, hogy; az a baj, hogy rohadtul rád izgultam, és ez szerintem kibaszottul nincs rendben, de hát ez mégsem hangzott olyan jól, mint az, amit végül mondott a szöszinek. Deidara pedig nem kérdezősködött tovább.

Itachi nem szerette a vidámparkokat, ellenben Deidarával.
Az Uchiha szerint zajosak, és fantáziátlanok voltak ezek a helyek, és egyik sem mutatott semmi újat, az előzőhöz képest. Az ember elmegy egyszer gyerek korában vidám parkba, remekül érzi magát,és kész. Utána már csak unni tudja majd az egészet.
Deidara ehhez képest imádta az idiótábbnál idiótább játékokat, a hajót, a hullámvasutat, ahol van egy szakasz ahol fejjel lefelé mennek, és bár a szellem kastélyból már kinőtt, de elhatározta, hogy azt is megnézi majd a régi szép idők, és a sok-sok nevetés emlékéért.
Na, és ebben melyiküknek van igaza?!

Egy átlagos naphoz képest alig páran lézengtek szerte szét, szóval lényegében az egész park csak rájuk várt. Deidara megragadta Itachit és vonszolta maga után keresztbe-kasul a parkban, míg az utóbbi fel nem adta a harcot, és nem ment önként a szöszi után. Szinte minden játékra felültek. (A Csók-barlangba azért nem mentek be...) Ettek vattacukrot, és kidodzsemezték magukból a maradék agysejtet is. Az idősebb Uchiha pedig kelletlenül vette észre, hogy a szőke srác társaságában még csak a reggeli kínos kis incidens sem jutott az eszébe, nem, hogy bármi más. Az Óriás keréken ültek, és épp a tetejénél járhattak, amikor egyszerre csak leállt a játék. Ott lebegtek a semmiben. A lentebb lévők szemtanúi lehettek, ahogyan a pultos őrülten nyomogatja a gombokat, és ettől egyáltalán nem nyugodtak meg. Sőt! Idegesek lettek.

De ebből a fönt lévő páros semmit sem érzékelt szinte. Csak annyit, hogy megálltak. Nagy kaland, úgyis mindjárt indulnak tovább. Aztán úgy tíz perc után, már eléggé idegesítő kezdett lenni, hogy nem mennek tovább. Deidara kihajolt, hogy megnézze, mi folyik odalent, és egy pillanattal később már Itachi erős karjai fonódtak a derekára, és rántották őt vissza.
 - Te meghülyültél? - sziszegte. - Ki is zuhanhattál volna akár!
 - De nem zuhantam ki, csak rám hoztad a szívrohamot - felelte duzzogva Deidara. - Tudok magamra vigyázni, köszi.
 - Ja, azért hajolsz ki az Óriáskerékből, amikor világosan bele van írva a szabályzatba, és az elején el is mondták, hogy...
 - Na, mi van, hírtelen te magad lettél a megtestesült szabálykönyv?! Eddig nem úgy tűnt, mintha érdekelne bármilyen szabály!
Néma csönd telepedett kettejük közé. Pedig már úgy tűnt, hogy kezdenek jól kijönni egymással, és nem gyilkolják le a másikat ebben a két hétben.

Itachi mogorván fordult át a másik oldalra. Átkozta a hülye világot, a még hülyébb Óriáskereket, de legfőképpen azt az idióta szőkét. Csak a javát akarta annak a dinkának, ilyen magasságból, ha kiesik akkor azt biztosan nem éli túl.

A tekintete lassan levándorolt, az alattuk nyüzsgő emberekre. Magasság. Brrr... Nyelt egy hatalmasat, és felfelé fordította inkább tekintetét.
Valami, amit sosem árult el senkinek; tériszonyos volt.

Deidara idegesen harapott bele az alsó ajkába. Nem kellett volna ilyen durván visszavágnia a másiknak, na és tessék, most az Uchiha be van rá durcizva... Lopva ránézett Itachira. A fiú egyértelműen ideges volt. Vagy valami más?
 - Öhm... Valami gond van? - kérdezte végül bátortalanul.
Pár pillanatnyi hallgatás után végül választ is kapott a kérdésre:

 - Nem mondhatnám, hogy én, és a magas helyek stimmelünk együtt - felelte az idősebb Uchiha, és még mindig a felhőket stírölte. Nem akart arra gondolni, hogy milyen magasan vannak, és mi történik, ha tényleg valami komolyabb baj van az Óriáskerékkel, és ők itt ragadnak. De folyamatosan ezen jártatta az agyát.
Hírtelen puha, ölelő karokat érzett maga körül. Meglepetten nézett le az őt átölelő szőke fiúra.
 - M-m-mit művelsz? - nyögte ki zavartan.
 - Elterelem a figyelmedet - nevetett fel Deidara. - Ami, ahogy nézem, sikerült is.
Az utolsó mondata közben már elengedte a másikat.
 - Mit szólnál egy kör barkóbához?

Végül persze sikeresen lejutottak. Úgy 3 óra várakozás után. A Vidámpark igazgatója személyesen kért tőlük bocsánatot, és motyogott valamit arról, hogy amikor csak akarnak, ingyen visszajöhetnek.