Ez egy dühös fúria tombolása, aki nem kegyelmez sem élőnek, sem holtnak. Hánykolódott vele az egész világ, víz folyt a szájába. Sósvíz. Mindene átázott, majd átfagyott. Görcsösen kapaszkodott az árbócrúdba, és magában azt kívánta, bár ne lenne itt, és bár lenne inkább máshol. Fogalma sem volt, hol lehetnek, és merre haladnak, pedig elvileg ő volt ennek a hajónak a térképésze. Hányingere támadt, s félő volt, a kevés kis vacsoráját is vissza adja, pillanatokon belül. Megszédült, és kishíján elengedte, azt egyetlen biztos pontot az életében. Újabb nagy erejű hullám csapott át a feje fölött.
Váratlanul a rúd reccsent egy hatalmasat s eldőlt.
A szíve egy pillanatra megszűnt dobogni, és várta, ahogy fejjbe súlytja az, az eszméletlen nehézségű fadarab, hogy végleg búcsút vegyen ennek a világnak minden gondjától, bajától. Szinte már magán érezte a halál édes lehelletét, ami tovább vitte volna, el, messze el innen.
De az oszlop nem rá dőlt, hanem a másik oldalon álló másodtisztre.
Az élet kegyetlen játékot játszik, és senki sem szabhat neki feltételeket.
A következő hullám még durvább volt mint az elődje, s csak az utolsó pillanatban tudta vissza nyerni annyira a kontrolt a teste fölött, hogy elkapja a hajó korlátját. Ha lesodródik, még kegyetlenebb halál vár rá, mint ami azzal járt volna, hogy fejbe sújtja az árbóc. Úgy csak egy ütést érzett volna a fején, de a másik módon érezné, ahogy a tenger egyre mélyebbre rántja, le a fekete ismeretlenbe, ahonnan is, bárhogyan kapálódzik, nem szabadul...
Nem tudta mi van a többiekkel, és inkább nem is akarta tudni. Élet és halál között lebegett, penge élen táncolt, és minden egyes másodperccel feszültebbé vált a helyzete.
Már csak az a kérdés, hogy van-e annyi ereje, hogy a fagyott, kérges ujjaival elengedje azt a buta fadarabot, és búcsút vegyen mindentől.Vagy még küzdeni akar tovább, hogy a végén azt mondhassa, ő mindent megtett, és Isten országának kapujában állva, kihúzhassa magát, és azt mondja, hogy ő küzdött, és próbálkozott. Ám, de elbukott.
Sosem hitt igazán Istenben, most még is imádkozott.

A ház lakói arra ébredhettek, hogy a barbár ordít valamit, senki álltal nem ismert nyelven. Hánykolódik álmában, és az arcán könnyek csorognak végig.
Többen elkezdtek arról suttogni, hogy megszálta őt egy démon. Az egyik harcos már épp emelte volna a karját, hogy végleg véget vessen ennek a borzalomnak, amikor belépett Uchiha Sasuke. A szobában mindenki elnémult a barbárt kivéve, és a levegő megfagyott.
Az emberek pillanatokon belül eltűntek a szobából.
Sasuke pedig csendesen letérdelt. Nem akarta bántani a másikat, ez, mint egy lehetőség, eszébe sem jutott. Óvatosan elkedzte cirógatni a barbár férfi arcát, gyengéden, mint ahogy az ember a szeretőjéhez ér hozzá. Inkább nem kezdett el azon gondolkozni, hogy miért teszi, és mi ez a kellemes borzongás, ami végigjárja az egész testét. Csak gyönyörködött tovább a másik szőke tincseiben, napbarnított bőrében. A kezei akaratlanul is lejjebb siklottak, először a másik nyakára, majd a kulccsonján keresztül a mellkasára.
Picit nehezebben vette a levegőt, mint pár perccel ezelőtt. Óvatosan széjjelebb nyitotta a szőkén lévő kimonot, és így teljes egészében megtekinthette a napszítta mellkast. Csodálkozva figyelte az izmok lágy játékát, ahogy a barbár egyre lassabban, nyugodtabban veszi a levegőt, míg végül teljesen megnyugodott.
Homályos tekintettel figyelte még pár percig az alvót, majd úgy pattant fel, mint akit üldöznek, és ugyanilyen gyorsasággal távozott is a szobából.
Átkozta magát azért, amit tett. Úgy viselkedett mintha a másik egy egyszerű szajha lenne, akihez akkor és úgy érhetne hozzá ahogy csak akar. Mi lett volna, ha felébred? Akkor meg magyarázkodhatott volna...
Erről jutott eszébe az, hogy nevet kéne adniuk a barbárnak. Ha már a sajátjára nem emlékszik.
 - Kaphatsz egy új életet dobe. Ami sokkal jobb lesz, mint az előző. Nem lehetett neked ott olyan jó, ha így elfelejtetted.

A napsugarak lágyan cirógatták a hírhedt daimjo, és az ő kis szeretőjének a bőrét. Lassan, mindketten ébredezni kezdtek. Előbb Deidara - aki már rég hozzászokott a hajnali ébresztőhöz, akámilyen fáradt is -, és nem is olyan sokkal utána Itachi is. De egyiküknek sem akaródzott igazán felkelni. Nyugodtan élvezték ezt a békés reggelt, ami mindkettejüknek oly kevészer adatik meg. Deidara volt az, aki először jelét adta annak, hogy ébren van. Nevezetesen, legördült a férfi mellkasáról, és felült. Ezen a ponton, végigrohant a testén az a már jól ismert fájdalom, amit ilyenkor szokott érezni. A fenekétől kiundulva, végig a gerince mentén, míg végül az egész testét egyetlen, hatalmas, fájó pontnak érzékelte. Kelletlenül felsóhajtott. Néha utálta a munkáját. Aztán eszébe jutott az, hogy tegnap este mit is műveltek itt Itachival, és, hogy a férfi, hogyan viselkedett, és elpirult.
Itachi a szeme sarkából rásandított a szőkére, és amikor meglátta a másik kipirult arcát, miközben őt pásztázza azzal az elbűvölő kék szemeivel, neki is akaratlanul a tegnapi éjszakájuk jutott eszébe. Magának - ha másnak nem is - nyugodtan bevallhatja, szeretné megtartani a ki szőkét magának. Úgy, hogy senki más ne érinthesse meg a puha bőrét, a selymes, méz színű tincseket...
 - Jó reggelt - köszönt végül Deidara, megtörve ezzel a szobában uralkodó csendet.
 - Már megvan - morogta Itachi, és odahúzta magához a szőke fiút. Nyomott egy aprócska puszit a másik szájára. - Mit gondolsz, még mennyi időnk van addig, amíg végleg kiraknak innen?
 - Amennyit hajlandó fizetni - felelte automatikusan Deidara, majd a szemei meglepedten kerekedten el a felismeréstől, hogy mit is kérdezett a daimjó valójában.
 - Hm, ez jól hangzik - mondta egy apró mosolyos féleség kíséretében erre az Uchiha, közben az ujjai már rég elakalandoztak a kis szőke szeretőjének a mellkasán.

Uchiha Sasuke nyúzottan ébredt, a szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, és jelenleg inkább nézett ki úgy, mint egy pandamaci, vagy mint akinek behúztak kettőt, semmint egy hírhedt daimjó, akit megbecsülés, és tisztelet övez, egész japánban. A szokásosnál is mogorvábban viselkedett. Reggelinél senki sem mert a közelében még csak hangosabban levegőt venni, nem hogy megszólni! Viszont Kakashi tekintete huncut fénnyel csillogott. Volt egy sejtése azzal kapcsolatban, hogy a nagy Uchiha Sasuke miért néz ki úgy, mint aki nem aludt egy szemhunyásnyit sem egész éjszaka. S mindemellé volt egy olyan halovány gyanúja is, hogy ehhez köze van az arany hajú barbárnak. A maszkja alatt elmosolyodott, és úgy sandított rá a mellette ülő fiúra. Most már biztos volt benne, hogy annak a kettőnek lesznek közös kis titkaik. Nem egy, nem kettő. Talán olyan sok is, mint ahány szem rízst elvetnek egy ültetvényen. Ki tujda?!

Lassan nyitotta ki a szemét. Valamilyen különös oknál fogva az egész testében remegett. A gyomra felfordult, és a szájában újra érezte azt a tömény, sós ízt, pont úgy, mint amikor megtalálták. Melege volt, mégis rázta a hideg, és a látása sem volt tiszta. Segítségért akart kiáltani, de csak valami fura, hörgő-krákogó hang jött ki a torkán. A kezeit odakapta a nyakához.
Nem tudta magát megtartani, így fura, groteszk pózban esett előre, és kezdett el köhögni. Nem tudta abbahagyni még egy annyi pillanatra sem, hogy egy korty levegőhöz jusson. Egyre csak folytatódott a rohama, és már nem csak, hogy homályosan látott, de a padló mintái táncikálni kezdtek a szeme előtt. Így végül, mint védekezésképpen, behunyta azt, de még mindig úgy érezte magát, mint aki ide-oda imbolyog. Mint amikor a hajó viharba keveredett.
Valami fémes ízt érzett a szájában. Most pánikolt be csak igazán. VÉR!
Kinyitotta a szemeit, és az egyik kezével óvatosan odanyúlt a szájához. Igen, az ajkain keresztül kifolyó folyadék, minden kétséget kizárólag vér volt. A saját vére. A pánik egyre jobban nőtt benne, és egyszerűen nem érette, miért nem jön, és segít neki valaki. Vagy miért nem jön, és vet véget ennek az egésznek.
Aludni akar, pihenni, végleg.
 -<i> Sheghítség</i> - nyöszörögte.
Majd még egyszer, minden erejével, beleadva a lelkét, tisztán, érthetően felkiáltott;
 - Segítség!
A merészségért nagy árat kellett fizetnie, a roham ezúttal erősebben tört rá, mint eddig, és már képtelen volt bármiféle mozgásra. Csak feküdt, és köhögött. Köpte a vért, és imádkozott az Istenhez - akiben sosem hitt -, hogy szabadítsa meg őt a szenvedéseitől.

Sasuke meg mert volna rá esküdni, hogy hallott valamit. Aztán másodjára, már biztos volt benne. Megint a barbár volt az, a saját sziszegős nyelvén. Intett Kakashinak, hogy menjen, és nézze meg mi történik, noha legszívesebben ő maga ugrott volna fel, és nézte volna meg, mi hír van a fiúval. Ugyan a másikat alig ismeri pár napja, mégis az az érzése támadt, hogy valami összeköti kettejüket. Egy láthatatlan kapocs. Valami olyan, amivel még senkihez sem ragaszkodott ezen a földön.
Egy pillanat múlva Kakashi orvosért kiáltott, és a szíve megfagyott a rémülettől.
Lehet, hogy amíg ők itt békésen eszegettek, valaki az arany hajú férfi életére tört?
Méltóságteljesen felállt az asztaltól, és elindult a másik szobája felé, noha ehhez hatalmas önfegyelemre volt szüksége. Legszívesebben felpattant volna, és rohant volna, mint egy kisgyermek. De már nem gyerek. Nem teheti meg azt, amit kis korában megtehetett, és nem viselkedhet úgy, mint ahogy annak idején. Akkor gyengének hinnél, elárulnák, megölnék, soha többé nem tisztelnék.
Meg kell őriznie a látszatot.
Ugyanazzal a lassúsággal lépett be az ajtón, majd húzta be maga mögött, és csak ezek után mert igazán önmaga lenni. Kakashit már ismerte olyan rég, hogy tudja,a  férfi így is, úgy is, hűséges szolgája lesz.
 - Mi van vele? - kérdezte ijedten, és közben a teljesen mozdulatlanul fekvő fiúra nézett.
A szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta a vértócsát, majd még egyet, amikor észrevette, hogy a barbár nem vesz levegőt.
 - Nem lehet! - kiáltott fel, ezalkalommal teljesen nem törődve azzal, hogy ez kinte is kihallatszik, és ki, vagy mi fogja hallani.
 - Nyugalom Sasuke, csak elájult...
 - Akkor keltsd fel!
 - Előtte nagyon rosszul volt....
 - Kakashi!
 - Rendben.

Ahogy a szemei lassan kinyíltak, ahogy végre elszakadhatott a rémálmainak birodalmából, ahol a hajó vér tengeren át úszott, és minden halott társának a csontváza ott volt, és vádlóan nézett rá, az első dolog, amivel szemebsült az egy hatalmas, fekete szempár volt. Ijedten hátrált meg, és próbált odépp kúszni.
 -<i>Nyugalom dobe, ez csak az orvos. </i>
Meglepetten pislázott fel a tegnapi fiúra, majd a mellette ülő maszkos alakra, aki szemmel láthatólag szintén meg volt lepve.
 -<i>Miért hívsz "Dobénak". Nem ez nevem. Ráadásul, mit jelent?!</i>
 - <i>Tsk. Idióta. Tegnap még arról volt szó, hogy nem emlékszel a nevedre.</i>
 - <i>Nem is, de...</i>
 - <i>Akkor hogy szólítsalak a neveden?</i> - tette fel végül a feke hajú a logikus kérdést.
 - Gyűlöllek. - motyogta erre az orra alatt. Noha tudta, a másiknak igaza van. Erősen próbált vissza emlékezni, hátha eszébe jut valami azon a borzalmas hajókázáson kívül. Amint ez az eszébe jutott, és az emlékkép elkezdett kirajzolódni a fejében, úgy szorult össze egyre jobban a torka, és vette egyre nehezebben a levegőt. Az orvos ijedten hőkölt hátra, és gyorsan hadarni kezdett valamit a saját, érthetetlen nyelvén. Előtte viszont ismét elkezdett homályosodni a világ. Mindenkiből kettőt látott, és úgy érezte, mintha láthatatlan vasbéklyók szorítanák a torkát, hogy az egyre szűkebb és szűkebb legyen. Vért köpött, és közben a világ legszánalmasabb lényének érezte magát. Gyűlölte a gyengeségét.

Lehetett egész Izu tartományának az ura, de ilyet  még sosem látott. Mintha a barábár, egy belső szörnyetegével viaskodna, úgy hörgött, köhögött. Az meg csak a ráadás volt hozzá, ahogy a szájából csurgott a vér, és ahogy a kék szemekből eltűnik az élet, mintha  tulajdonosa egyre távolabb, és távolabb kerülne tőlük. Az orvos arról sivalkodott, hogy az arany hajú férfit megszállta egy gonosz démon, és azzonal ki kell végezni, nehogy a szörnyeteg mindannyiukat megtámadja. Valahogy képtelen volt hinni ebben. A szíve viszont egyre hevesebben dobogott, látva a másik szenvedéseit. Egy idő után el is fordult, mert nem bírta tovább nézni, a másik vergődését...
 - Kakashi! Csináljatok már végre valamit. - sziszegte fagyos hangon.
Forrt benne a düh, hogy nem tehet semmit, noha egy ember ott szenved a lábainál. Büszke volt arra, hogy szüleinek halála óta, ő irányította a sorsának miként alakulását. Felelős volt minden egyes döntéséért, minden egyes ember életéért, amit meghagyott, vagy éppen kioltott. Az ő kezéhez tapadt vér, és neki mondtak hálát. Most viszont tehetetlen volt. Oly módon tehetetlen, ami még a legnyugodtabb embereket is kihozza a béke tűréséből, és Uchiha Sasuke nem örökölte a bátyja hűvös nyugalmát, vagy azt a képességet, hogy a legforróbb, izzasztóbb helyzetet is, át tudja gondolni nyugodtan.

Deidara mosolyogva nyújtotta át Itachinak az egyik pár tabiját, ami valahogy elkeveredett a többi ruhától.
 - Köszönöm - mormogta oda neki a férfi, és közben megcirógatta az arcát.
Ha bárki, akár csak tegnap is, azt meri mondani a szőke kurtizán fiúnak, hogy egy újabb éjszakát fog együtt tölteni Kvantó tartományának urával, és még élvezni is fogja, nem hitt volna neki. Sőt, azt végképp nem hitte volna el neki, hogy a délelőttjét is ugyanezzel a férfival tölti, és ezen is fölötébb jól fog mulatni. Uchiha Itachi egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek beállították, vagy mint amit a pletykák meséltek róla. De lehet, hogy ő csak azért láthatta a hírhedt daimjó másik arcát, mert miközben az ember épp "azt" csinálja, nehéz fenttartani bármiféle álarcot is.
 - Megvárnál? - kérdezte halkan Deidara. - Mert akkor kikísérnélek...
Az első osztályú kurtizánok joga, hogy akkor is elhagyhatják a szállásukat, illetve a teázót, amikor épp nem egy klienshez mennek. Így például a jelenlegi helyzetben, Deidara igen is megtehette, hogy kimegy a kapuig Itachi társoságában, és integet neki. És főleg ez, egy jelzés értékü dolog volt, az egész környezetük számára. Nem elég, hogy így a legtöbben tudni fogják, hogy az uruk kivel töltötte az éjszakát, de abból, hogy a kurtizán hogyan néz rá, és mennyi ideig, következtethetnek arra is, hogy milyen minőségű volt az estéjük.
 - Természetesen.

Olyan gyorsan rohant el, ahogy csak a lába bírta. Szerencsére találkozott Aiyamával, aki enyhe gúnyos mosollyal az arcán, de kézségesen segített neki az öltözködésben. A tegnapi előkészítéshez képest, most pillanatok alatt végeztek. Deidara pördült egyet a tükör előtt. Gyönyörűen nézett ki. Ezzel néha magát is sikerült meglepnie. Sosem gondolt önmagára úgy, mint valami különösen kiemelkedő szépségre. Most viszont az volt.
 - Köszönöm - sóhajtotta boldogan.
Vissza felé már természetesen nem rohanhatott, de azért igyekezett. Könyeddén lépett be a szobába.

Nem vetette meg az élvezeteket, és a szép dolgokat sosem igazán, így elmondhatta magáról, sokat tapasztalt. De Deidara mégis csak egy olyan személy volt, aki állandóan képes volt meglepni őt. Például most. Nem is olyan régen még kócosan egy szál alsó ruhában távozott tőle, most pedig friss, üde, mélykék alapon apró rózsaszín lótuszokkal, és koi pontyokkal díszitett kimonóban áll előtte. A haja ki lett fésülve, frizurába lett igazítva. Az egész fiú ragyogott.
Újra ébredt benne a vágyakozás, szívesen letépte volna róla ismét a ruhákat, hogy maga mellé döntse, és eljátszon vele úgy, mint ahogy az az éjszaka, illetve a reggel folyamán is tették. De mivel ezt nem tehette  meg, csak gyönyörködött Deidarában.
 - Mehetünk? - kérdezte tőle lágyan, felébresztve ezzel az álmodozásából.
Egy kurta biccentéssel felelt erre. Egy igazi daimjo nem jártatja fölöslegesen a száját.