Ez a kertkultúra a zen-buddhizmushoz köthető, mely meditatív célokat szolgál. Mai szemmel nézve elég sivárnak tűnik. A hullámosra gereblyézett kavicsból, csak egy-egy kő emelkedik ki.Mostani formájuk a 17.századra alakult ki. Ekkortól a vallási vonulat is kezd háttérbe szorulni.A Japán kert mindig szimbolikus jelentőségű.  Festőien, de hagyományos szabályok szerint elrendezett elemekkel. Stílusirányai pontosan meghatározhatóak. Tulajdonosának társadalmi helyzete szerint kell kialakítani.Mindig belesimul a természetbe. Alapkövetelmény a nyugodt környezet.

Elmaradhatatlan alapeleme a víz és a kő. A víz az éltető erőt szimbolizálja, a kő az istenek lakhelyét jelképezi. A keleti ember hitvallása szerint az istenek ezek között a zen-kövek között élnek. Elhelyezésüknél a természetességre törekszenek. Minél mohásabbak, annál jobban értékelik őket. A japán legendák szerint a köveknek lelkük van, ezért tisztelettel kell bánni velük. Vallási jelentőségű kelléke a kőlámpa.

A gyepet döngölt nedves földdel, homokkal helyettesítik. A földön kiemelkedő, tipegő kövek helyezkednek el kanyargós ösvényt alkotva a tornáctól, a kert hídjáig. A hidak a szárazföld és a víz közötti összeköttetést szolgálják. Íves formájúak, színük vörös mahagóni.

Japánban ezek a kertek generációról generációra öröklődnek. Tulajdonosaik a köveket és ágakat egyenként gyűjtik össze.Különösen becses az a Japán kert, amely öregnek látszik.Minimalizmus, letisztultság jellemzi.